Azok a halottak élnek és lázadoznak!
Itt élnek körülöttünk s nem tudnak elpihenni,
véres sebeikkel a Törvény elé állnak,
s rettentő vallomásukat nem állítja meg semmi.
És vallanak, vallanak, s föltámadnak a múltak,
élőn fellobognak az iszonyú szenvedések,
s a képzelet vásznán, mint lázálmok lidércei,
megjelennek az égő, apokaliptikus képek.
És vallanak, vallanak, mintha jégeső záporozna,
és gomolyognak az árnyak, tanuságtételre jönnek,
föld alól, víz alól, viharzó fellegekből
testetlen testükkel lebegnek, hömpölyögnek.
És vallanak ők is, a picinyke szellemárnyak,
csak sírnak, csak nyögnek, mert nem tudtak még beszélni,
kis véres habfodrok a tengernyi vérözönben,
még nem volt idejük sem vétkezni, sem élni.
És vallanak, vallanak oly iszonyú vádolással,
hogy meginog a Törvény, mert ítélő szava gyönge,
s megborzad a Bíró, szemeit eltakarja,
letekinteni utál e véres földgöröngyre.
S ott áll a konok Gyilkos fekete homlokával,
vétkét nem szánva, de szirénajelre lesve,
vérszagot szimatol a vészterhes levegőben:
új égszakadást, mely bilincseit leverje.
Új háborút vár, ezerszer véresebbet,
hogy minden összetörjön, s övék legyen az Ország,
hogy a föld romjain a gonoszok osztozzanak,
s hullák hegyláncait majd közösen kifosszák.
Ó, borzalmas képek! Ó, rettentő látomások!
- Ítélő Bíró, őrködj, vigyázz a szabadságra,
mert ugrásra kész a Gyilkos, de kezedben a Törvény,
figyelj!... Figyelj!... Figyelj a vallomásra!
Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972.
Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése