Vasy Géza: Fekete Gyula (1922-2010) - Az orvos halála

Életrajz és életmű között olykor nincs feltétlenül kiemelendő összefüggés, máskor viszont lényegbevágó a kapcsolat. Egyik eset sem értékmérő, de mindegyik jellemző. Fekete Gyula azok közé tartozik, akiknél fontos az életrajz is, akiknél szinte szétválaszthatatlan a közéleti és az írói cselekvés.

Mezőkeresztesen született, paraszti családban. A sárospataki gimnáziumban érettségizett, majd a fővárosban tanult közgazdaságtant. 1942 decemberében Győrffy-kollégista lett. 1945 tavaszán Borsod megye földosztásának miniszteri biztosa, majd újságíró és a Nemzeti Parasztpárt szervezője. Első prózakötete 1952-ben jelent meg. 1956 előtti írásaira a jóhiszemű sematizmus a jellemző. 1956 őszén az Írószövetség tisztviselője lett, decemberben letartóztatták, tíz hónap múlva szabadult. Később ismét lapoknál dolgozott. 1981 és 1989 között az Írószövetség alelnöke volt. Több társadalmi szervezetben vállalt tisztséget, főként a családvédelemmel és az olvasómozgalommal foglalkozott.

Szépírói munkásságával egyenlő fontosságú irodalmi publicisztikája, amely a hatvanas években bontakozott ki. A közéletnek azok a kérdései érdekelték, amelyeknek határozott erkölcsi vonzata is van. Az eszményi társadalom megvalósítását hirdető korszakban az eszmények – az örök emberi értékek – nevében mutatott rá a velük ellentétes, veszedelmes tendenciákra, s kérte, követelve megváltoztatásuk hivatalos és társadalmi támogatását. Mivel a társadalom alapsejtjének mindig is a családot tartotta, elsők között figyelt fel arra, hogy a hagyományos családmodell felbomlásával nemcsak szükségszerű, hanem elkerülendő folyamatok is együtt járnak, s a helyes erkölcsi normák nem érvényesülnek. A család központi feladatának tudva a gyermeknevelést, harcolt a gyermekszaporulat rohamos csökkenése ellen. Legnagyobb sikere, hogy az általa javasolt gyermekgondozási segélyt néhány évi küzdelem után bevezették, s ezzel, ha történelmi mértékben csak átmenetileg is, de sikereket lehetett elérni. Álláspontja nyílt vita is volt a hivatalos nézettel, ugyanis a „dolgozó nő” abszolutizált eszménye mellé próbálta az anyaság rangját ismét odaállítani, s a több gyermek felnevelését szintén társadalmilag hasznos, létérdekű feladatnak láttatni.

Az erkölcsi kérdések, a férfi-nő kapcsolat, a család, a kisközösségek változó világa áll az 1960-tól megjelenő regények egyik vonulatának középpontjában. Már címével is erre utal A hű asszony meg a rossz nő (1963), amelynek férfi hőse, a kiegyensúlyozott házasságban élő Östör Imre otthagyja feleségét, a „rossz nő” miatt, akinek ugyan három férfitól van három gyereke, de ezek a gyerekek családot alkotnak, míg az ő felesége nem vállalja a gyerekszülést és nevelést. 1963 tavaszán jelent meg Az orvos halála, az író máig legnagyobbnak bizonyuló sikere, amelyben gondolati és esztétikai szempontból is a legegységesebben tudta világszemléletét, erkölcsi alapállását kifejteni. E mű egyharmad század távolából visszatekintve is maradandó érték, s nemcsak az írói pályán, hanem a magyar irodalom egészének történetében is. Ennyi idő után sok jeles mű megfakul, szemléleti, nyelvi vagy egyéb okokból hitelét veszti, Az orvos halála azonban kiállta az idő próbáját.

Regényeinek másik csoportjában a huszadik századi történelem közelmúltjának kérdéseit állítja a középpontba: a második világháború időszakát, az utána következő évek fordulatait. Azt az időszakot tehát, amelyet fiatalemberként maga is átélt már, s amely nemzedékének szemléletét meghatározóan formálta. E művek: Ezeregyedik esztendő (1965), Csördülő ég (1967), Vallomás hajnalig (1970), összefoglaló címen: Január, február, március (1977), A fiú meg a katonák (1972), Mézeshetek (1975), Hiányzik egy férfi (1979), összefoglaló címmel: Április, május, június (1983).

Publicisztikája, esszéi is számos kötetben megjelentek. Közülük a legnevezetesebbek: Éljünk magunknak? (1972), Mindene megvan? (1973), Egy korty tenger (1974), Száz korty tenger (1977), Sarkcsillag (1983).

AZ ORVOS HALÁLA

Igazi telitalálat már a regény címe is, pedig látszólag a lehető legegyszerűbb megoldást választotta az író. Egyrészt előre közli a bemutatott sors befejeződését, tehát az olvasó tudja, hogy a feltehetően orvos főhős hamarosan meg fog halni, másrészt e hős foglalkozása is hangsúlyos lesz: éppen a hivatása szerint gyógyító ember válik tehetetlenné. Ugyanakkor az orvos nem a nevével nevezetten jelenik meg, s nemcsak a címben, hanem a regény első fejezetében sem: ő az ’”öreg orvos”, s csak a fejezet derekán tudjuk meg, hogy idős barátja „Dezső”-nek becézi. Teljes neve csak a második fejezetben, az érettségi találkozó névsorolvasásánál derül ki: Weisz Dezső ő, egykori csúfnevén Kisvájsz. Ugyanis alacsony növésű s öregkorára még csúnya emberke is.

A regény hét fejezetre tagolódik, ezek címe vasárnaptól szombatig a hét napjainak megnevezése, s ez a hét az orvos utolsó hete. A színhely egy falu, ahol 3150 biztosított él, s ahol 25 éves korától kezdve egészen a jelenig, 68 éves koráig volt orvos Weisz Dezső. A cselekmény jelen ideje a mű megírásához közeli időpont, közelebbről meg nem határozva, tehát 1960 tájéka: a falu már termelőszövetkezeti község, gyakorlatilag minden lakos biztosított. Május van, a természet szinte pompázik a maga szépségében, az élet folytatódását, a jövőt tanúsítja.

Ezzel szemben „az öreg orvosnak évről évre szaporodott a munkája, s fogyott az ereje. Megromlott egészségi állapotában egy hirtelen rosszullét után elhatározta, hogy nyugdíjazását kéri. Teljes nyugalmat és sok pihenést kívánt az elnyűtt szervezet; óvakodnia kellett minden izgalomtól, megerőltetéstől, hirtelen vérnyomásváltozástól. Úgy számított, ha vigyáz magára, élhet még öt-hat esztendeig. Esetleg még tovább is élhet.” E mondatokkal kezdődik a regény, amely önmagát voltaképpen nem is tekinti „regénynek”, hiszen a főhőssel kapcsolatban kijelenti: „Voltak sorsdöntő események annak idején az ő életében is, de ezek mind lezajlottak már; hatvannyolc éves korára tulajdonképp befejeződött az ő regénye. Ami alább következik, az alig érdemelne többet egy életrajzban a függeléknél”. Egy életrajzban talán így lenne, ez alkalommal azonban éppen ez a „függelék” válik lényegessé, s ehhez képest a korábbi 68 esztendő „regényes” történései csak magyarázó jegyzetek.

Az orvos többszörösen életrajzi határhelyzetbe kerül: a számvetés elkerülhetetlen. Két hete érkezett meg fiatal utóda: már nyugdíjasnak érezheti-tudhatja magát. A nyitójelenetben egy kortárs barátjának, a nyugdíjas postamesternek a temetésén vesz részt egy másik kortárssal, Piskolti nyugdíjas patikussal, s ez szintén számvetési alkalom. Másnap ötvenedik érettségi találkozójára utazik a nem túl távoli városba. Ugyanakkor, mivel utóda, számára váratlanul, külföldi ösztöndíjat kap, átmenetileg ismét rászakad a körzet, tehát dolgoznia kell. Viszont rosszullétei állandósulnak, egyik reggel már megkapja a halál névjegyét is. Felesége pedig azt szeretné, ha elköltöznének Budapestre, s ott igazán nyugalomban élnék le hátralévő esztendeiket.

A regényben a cselekményes részek, a párbeszédes meditációk, a viták és a belső monológok, álomképek termékeny egyensúlyban vannak. Gazdagon bontakozik ki az orvos személyisége, ugyanakkor a mellékszereplők, az epizódfigurák is mind életszerűek, mind természetes kapcsolatba kerülnek az orvos utolsó napjaival, meditációival.

Az orvos első nyugdíjas napjaiban sokat tűnődött az élet értelméről, s ezt korábban soha nem tette, ez idáig csak élt, dolgozott. Temetésekre se járt el, de a postamester segítette őt az üldöztetések idején, ezért kísérte el utolsó útjára. A temetés után – anyja kérésére – megnézte a Markovits fiút, ezt a 23 éves életerős fiatalembert, aki nagy úszótehetség volt, de aztán letört, s most egy öngyilkossági kísérlet után jött ki a kórházból. Szerinte „az egész élet egy nagy hülyeség”. Az orvos túlságosan elkényeztetettnek és önzőnek tartja a flegmán viselkedő fiatalt. Az utcán a tanítónővel találkozik, aki Piskoltiéknál albérlő. A lány érdeklődik a Markovits fiú után, s az orvos aggódik magában. nem tartja egymáshoz illőnek őket. Az esti sakkpartit szórakozottan elveszti az orvos, majd szelíd vitába bonyolódik – elsősorban a tanítónővel, Jolikával – arról, hogy milyenek a mai fiatalok, s mi az ember kötelessége. Felfogása szerint a felnevelt embernek adósságot kell törleszteni, elsősorban a saját gyermekek felnevelésével. (Ő is felnevelt két fiát, de munkaszolgálatosként mindkettő eltűnt a háborúban.) Ám „az emberek java része nemcsak az adósságát törleszti, bőven ad rá kamatot is.” Hazafelé menet megállapítja az orvos: „Azzal a céllal, hogy az ember meghaljon, csakugyan nem érdemes élni.” Este a könyvei között nézelődik, ezek maradtak meg a háborúból, a postamester vigyázott rájuk, többi holmijukat a zsidóüldözések idején lefoglalták, széthordták. Egy híres regényt szeretne végre elolvasni, de végül anélkül alszik el, hogy belekezdene.

Hétfőn a városba utazott feleségével, aki fodrászhoz ment, meg vásárolni. Az orvos előbb a hivatalt kereste fel nyugdíja ügyében, s itt tudta meg, hogy az új orvos, Borbáth napokon belül elutazik, neki tovább kellene dolgoznia. Elutasító választ ad. Őt is, feleségét is felizgatta a hír. Vásárolni mennek, s az áruházban az egyik idősebb eladóban az orvos felismeri ifjúkori nagy szerelmét, Angyalkát, akivel már eljegyzésről ábrándoztak, de a megyei főtisztviselő szülők hallani sem akartak a kapcsolatról. Az ötvenes érettségi találkozón heten jelentek meg, de tudtak még két élő s híres társukról. Az iskolában az orvos idegenül érezte magát, a vendéglőben csak mértékkel evett. Söpkéz ügyvéd, a szervező a Markovits fiúról érdeklődött. kiderült, hogy felesége van, akit otthagyott, de időközben gyerekük született, s gyerektartást kellene fizetni. A szállodai reggeli közben a külföldön élő Lebovits-csal beszélget, aki nem politikai okokból vált idegen állampolgárrá, de itt nem tudna élni. A férfi búcsúzóul felajánlja, hogy diáktársa legyen egy svédországi öregek panziójában, a tengerparton orvos. Weisz Dezső elment az SZTK-ba, ahol megállapították, hogy a korábbihoz képest tovább romlott az egészségi állapota. A vonaton hazafelé Csordással, a makkegészségesnek tűnő nyugdíjas főmérnökkel utazott együtt. Ez a férfi a kertjét gondozza, és az unokáit neveli nagy szeretettel. Kölcsönösen megállapították, hogy az „adósságot” ők letörlesztették, s át kell adni a helyet az utánuk következőknek. Az orvosban azért kételyek is vannak, hiszen az ember nemcsak tervezi és építi a hidakat, hanem olykor fel is robbantja. A „szürke, falusi orvos” pedig „gyógyítja az embereket, s noha a gazembereket is gyógyítja, a tetteikért már nem ő a felelős.” A fiatal orvos még ezen a napon elutazott, s azt írta ki a rendelőre, hogy dr. „Weisz veszi át a rendelést. Mariska, a házvezetőnő egyelőre elküldte a betegeket – a fáradt orvos hazatérve aludt, majd este olvasni kezdte a regényt.

Szerda reggel a feleségével vitatkozva, önmagát is győzködve arra az elhatározásra jut, hogy az adott helyzetben neki is jobb, ha ellátja a körzetet, hiszen kevésbé idegesíti magát azzal, mint a vitatható tétlenséggel. A rendelőben egy túlsúlyos, idősebb szakácsnőt vizsgál alaposan meg, s javasolja neki a nyugdíjazási kérelmet – az asszony nagy kétségbeesésére. Ezen az eseten is meditálva arra a következtetésre jut, hogy „van a nyugdíjas állapotnak valamilyen, az emberi lélek mélyében gyökerező ellentmondása”. Délután megérkezett Ádi, a doktorné unokahúga Budapestről, kétszemélyes túrakocsijával. Ő volt az egyetlen örökösük, s alig túl a harmincon éppen a harmadik – nála jóval idősebb – férjénél tartott. Hívásra jött: Emmi, a doktorné azt szerette volna, ha falusi házukat eladva Budán vehetnének egy kisebb villát Ádi nevére, a maguk haszonélvezetére, hogy mindenki jól járjon. Az orvos este holtfáradtan ért haza, azonnal lefeküdt aludni.

Csütörtökön hajnalban iszonyatos rosszullétre ébredt, eszméletét is elveszítette egy időre, majd ismét aludt, s utána jobban lett. Reggel rendelt. A megyéből telefonáltak, s azt mondta, a falut elvállalja átmenetileg, de a perifériát nem. Csak néhány hónapról van szó, ígérték. Ádinak azt mondta, meggondolják még a költözés dolgát. Majd megvizsgálta az őt már napok óta kereső Török lányt, akiről természetesen megállapította, hogy aggodalma jogos, gyereke lesz. Majd levelet írt Leovitsnak: nem utazik Svédországba, ő itt érzi jól magát. Mert „nincs ugyan utódom természet szerint, kiirtották őket, de bosszúból én az injekciós tűmmel átoltottam a magam életét a másokéba, és ezer év múlva ezerannyi lesz az utódom, mint a két fiam gyilkosainak.” Mariska, a házvezetőnő aggodalmaskodik: vele mi lesz, ha a doktorék a fővárosba költöznek. Az orvos megnyugtatja, hogy ő a temetőbe fog már csak elköltözni.

Pénteken a délelőtti munka után a feleségének is elmondja, hogy ne foglalkozzanak a költözés ügyével, ő itt akar maradni. Az asszony viszont nem maga miatt, hanem férjének nyugalmáért hagyná ott a falut, ezért megsértődik. Az orvos délután aludt, majd a kertben nézelődött, gondolkodott, s a besötétedő égbolt csillagait szemlélve az ember és az emberi életidő parányiságával szembesült. Este a patikusékhoz ment, ahol megütődve tudta meg, hogy a faluban azt is beszélik, hogy ő üldözte el Borbáthot. Valóban megoszlottak régtől fogva az orvosról a vélemények. Voltak – oktalanul – haragosai is mások úgy vélték, hogy nem is akar nyugdíjba menni, fut a pénz után. Pedig nem gazdagodott meg, soha nem pénzt hajszolva gyógyított. Piskolti kérdezgeti, milyen szórakozásai, kicsapongásai, örömei voltak az életben, hiszen még a tenger sem látta, nem is élt szinte, mire az orvos azt válaszolja, hogy sohasem unatkozott. Késő este még beteghez hívták.

Éjféltájban ért haza és feküdhetett le, negyed háromkor már ébresztették: az ecséri majorba hívták egy nehéz szüléshez. Móréékhoz, legmegrögzöttebb haragosához. A motoron, útközben ismét rosszul érezte magát, de aztán rendbe jött. A vártnál kevesebb komplikációval, hajnali öt óra tájban megszületett egy kislány. Igaz bevérzett, horzsolások voltak rajta. A nagymama éppen aggódva kérdezte az orvost, elmúlik-e ez, amikor az öreg doktor összeesett. Agyvérzést kapott. Még annyira öntudatához tért, hogy tudta, mit kellene tenni, de mondani már nem volt képes, s megbékélve vetett számot befejeződő életével: „Az élők csinálják, amit kell. Én pedig befejeztem, amit kellett csinálnom, és nagyon jó, hogy így. Mert elért volna a tengerparton is, de ott nem lennék nyugodt, most pedig egészen nyugodt vagyok.”

Két nap múlva eltemették az öreg orvost. Az élet folytatódott, azok a moccanások is, amelyek az orvostól indultak el: „Belesimultak észrevétlenül a köznapi estébe, s mozdulnak tovább, az emberi időszámítás végéig.”

Per és harag nélkül válik el az élettől az öreg orvos s halálának oka éppen az a megerőltető munka, amelyet a bonyolult szülés levezetése jelent. Halál és élet szinte pátosztalanul játszik át egymásba, s az orvos szakmai és emberi helytállásának értékét még az is növeli, hogy éppen azokon segített, akik rosszakarói voltak, s akik – mint ezt az olvasó megtudhatja – a haldokló mellett is rossz véleményüket fogalmazzák meg.

Arra az alapvető, hősünket is foglalkoztató kérdésre, hogy mi is az élet értelme, megkapja a hős is, az olvasó is a választ. Az orvos egész életében értelmesen élt, s ez az utolsó napok fényében válik egyértelművé, világosodik meg számára: valahol próbálta otthon érezni magát, tenni a dolgát, nem elsősorban önmaga örömére, bár arra is, hanem a többi ember javára Nem tett semmi rendkívülit, sem a történelemkönyvekben, sem a lexikonokban nincs helye nevének, mégis példás és teljes életet élhetett, s a történelem ádáz viharai ellenére is megőrizhette teljes körű emberségét. Megbocsátása, szelídsége, szolgálatkészsége szinte jézusi magatartásúnak mutatja, bár e párhuzam ellen ő maga tiltakozna a leghevesebben. Életigazságát tudatosítani segít neki Csordás főmérnök hasonló példája, amely azt is sugározza, hogy nem kivételes esetről van szó: minden foglalkozásban és mindenfajta életsorsban lehetséges olyanfajta életutat bejárni, hogy az életszámvetés megnyugvással tölthessen el bennünket még akkor is, ha környezetünk véleménye ambivalens.

Nem a kiemelkedő hős, nem a kiélezett drámai helyzetben helytálló személyiség, hanem a közember áll Fekete Gyula regényének középpontjában, az orvost azonban egyetlen pillanatig nem érezzük szürkének, sem érdektelennek. Úgy szól róla a mélyen emberi mese, hogy mindannyiunkat megérint életútjának szépsége, summázó gondolatainak igazsága.

Forrás: 7x7 híres mai magyar regény 82-89. old., Móra Könyvkiadó 1977.