Este annak örültem e szeptemberi nyárban
(a légvédelmes, régi estékre visszanézve),
hogy tárt ablakok mellett
írhatom ezt a verset
villanyfényes szobámban, s fölnézhetek égre.
Reggel annak örültem, mikor utcára léptem,
hogy érett, szép gyümölcsök nevetnek a szemembe:
dús szőlőfürtök halma,
őszibarackok hamva,
s visszagondoltam régi, ínséges reggelekre.
Délben annak örültem munkámból hazatérve,
hogy csöndes, négy falam közt meleg ebéddel várnak,
s amíg mélázva ettem,
elrévülő szememben
megjelentek a régi üres fazekak, tálak.
A délután még szebb volt, mikor Budára mentem
a Margithíd hatalmas, újjászületett testén,
e híd, még nem is régen,
lent roskadott a mélyben
s most partokat köt össze, mint hősi munkajelvény!
Úgy örültem a hídnak a múltba visszanézve,
mikor a Duna partján csónakra lesve álltam
az első szabad télen,
a februári szélben,
akkor a víz fölött még hidakat nem találtam.
Így fényesül napom a zord múlttal összemérve,
így fényesíti lelkem a tündérszép szabadság,
e legfőbb földi jóból
lelkem szomjasan kóstol,
mert torkomban, tüdőmben még ott tikkad a rabság.
Örülök reggel, este, mert volt, hogy mindig éj volt
s a véresszemű hajnal új borzalomra virradt,
ma a kevés is édes,
s holnapra minden szép lesz,
mert új világrend épül s harcolja harcainkat!
Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972.
Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése