Itt, a badacsonyi szőlőhegyek alján,
a széles Balaton hullámait nézve
írom ezt a verset itt időzésemnek,
tűnő napjaimnak emlékezetére.
Őrizzék e sorok szélzúgásos éjek,
esővert falombok rejtelmes zenéjét,
őrizzék a hajnal pirosan fölkelő
s a vizen elömlő dicsőséges fényét.
Őrizzék emlékét a naptól átfűtött
fövenynek és víznek s az enyhe szellőnek,
mely a parti sás közt bogarakkal játszott
s társul szegődött a kék szitakötőknek.
Őrizzék meg nékem a telihold arcát,
amint vérvörösen kél a láthatáron,
amint emelkedve szétszórja ezüstjét
a Balaton tükrén és az alvó tájon.
S mint egy emlékkönyvbe a préselt virágot,
szeretném e versbe emlékéül bezárni
e táj virágzását, illatát és báját,
hogy behunyt szemmel is rá tudjak találni.
Ha majd újra messze, városomban élek,
ha majd ez a táj itt nem lesz más, csak emlék,
e vers ütemével én majd visszaszállok,
s itt lebegek, mint egy láthatatlan vendég.
Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972.
Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése