Az ember elmegy s visszatér,
vonatok jönnek, mennek,
én is árnyképét őrzöm már
a nagy, szabad hegyeknek,
melyek őrt álltak magasan,
mint égigérő bástyák,
hol a vonatunk sineit
hegyek szívébe vágták.
Vad szakadékok szélein
tekintettem a mélybe,
ahol gyémántként csillogott
hegyipatakok fénye,
száz alagúton zúgtunk át
Szarajevót elérni,
s láttam a hegyi emberek
pásztortüzeit égni.
Majd fenyvesek közt vitt az út,
s mint óriási testek,
kidöntött szálfák törzsei
egymás hegyén hevertek,
kibámultam az ablakon,
már lassan vaksötét lett,
s itt-ott egy erőműtelep
villanyszeme igézett.
Kiültek fönt a csillagok,
leragyogtak a tájra,
majd őket is elfödte már
a hegyek kupolája,
csupán vonatunk ablaka
vakított a sötétben,
tüzes sárkányként fújtatott
az éj rengetegében.
Ébren talált a hajnal is,
nem jött szememre álom.
A völgyben gyöngyszín pára ült,
de fönt a kupolákon
elömlött már a fény, akár
kibomlott vörös kéve,
mintha még ott parázslana,
a partizánok vére.
Mert erdő, hegy és szakadék
együtt harcolt a néppel:
sziklák gördültek lefelé
mennyköves dörrenéssel,
s hol az ellenség megjelent,
szálfák zuhantak rája,
s torlaszolta az utakat
a kövek barrikádja.
Barlangok sötét mélyei
jó rejteket kínáltak,
s előttük,mint az őrszemek,
vad ág-bogok vigyáztak,
hegyiforrások hűs vize
sebek tűzszáját mosta,
mikor kinyílt a fegyverek
tüzetokádó torka.
Így harcoltak a hegyek is,
e kemény óriások,
a hegyi nép bajtársai,
nagy, örök partizánok,
roppant tüdejük sípjain
a szelek orgonáltak,
s hallottam szárnycsapásait
a szabadság dalának!
Kihajoltam az ablakon
és szemem pillantásait
a szabadság dalának!
Kihajoltam az ablakon
és szemem pillantása
köszöntésemmel fölrepült
a hegyek homlokára,
s láttam, amint a napkorong
szinte aranyból verve,
úgy ragyog széles mellükön,
mintha érdemrend lenne.
Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972.
Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése