Ha megfürödni vágyom a tisztaság tavában,
Katika frissen nyílott virágszemébe nézek,
ő visszanéz csodálva, s követ tekintetével,
mint messziről követnek a kéklő csillagfények.
Csak néz, de nem tudom, hogy valóban lát-e engem.
A csillag is ott föntről mintha szemembe nézne,
s tudom, hogy képzelet, ő nem sejti létezésem,
csupán én kapcsolódom vonzó igézetébe.
Mikor Katika ébred, s pilláit tágranyitja,
itt ragyog lent a csillag közel, és mégis messze,
mint titokzatos ékkő aranyló foglalatban,
egy kisded rózsaszirmú arcába keretezve.
Úgy néz, hogy nem csodálnám, ha szóra nyílna ajka,
s valami sosem hallott rejtelemről beszélne,
ki oly közel van még a teremtés műhelyéhez,
talán a lét titkárólv an még emlékezése.
De nyelvn még pecsét ül, csak szemei beszélnek,
és mire szólni tudja, már mindent elfelejtett:
a csillagok s a földi kis angyalok beszéde
nem e világnak szól és profán füleknek rejtett.
S ha únja némaságát, ajka sírásra lázad:
az édestejű emlőt teli torokkal hívja...
s oly szép, mikor betellett, mint esthajnali csillag,
ki tejszín ragyogását az ég kebléből szívja.
Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972.
Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése