Álmomban sokszor visszatérnek
az elmerült kísértetek,
mellemre ülnek, fojtogatnak,
amíg csak föl nem ébredek,
verejték fürdeti a testem,
élnek még minden idegemben,
s lassan eszmélek? vége már!
letűnt a gyilkosok világa,
szabad vagyok, de mindhiába,
borzalmas árnyuk visszajár.
Tudom, már rég elnyelte őket
szülőanyjuk, a mély pokol,
véres kezük fegyver vasával
ajtómon többé nem dobol,
nem kínozhatnak, nem gyötörnek,
többé már senkit meg nem ölnek,
összetörve a fegyverük,
ó, jól tudom, de öntudatlan
álmok hínárján szakadatlan
találkoznom kell még velük.
Néha ébren is jönnek percek,
hogy egy szédület visszaránt,
s átélem, amint odalöknek
kiszemelt áldozat gyanánt,
s ekkor – még most is hallom, érzem –
a végítélet jeleképpen
megszólalnak a harsonák,
mintha arkangyal kürtje szólna,
föltámadásunk riadója:
Zúgnak a „Sztálinorgonák”!
Most minden szép és jó köröttem,
a puszta lét is boldogít,
kicsiny kenyér, de édes, mert a
hóhér marka már nem szorít,
kevés javakkal is beérem,
nem bánom, hogyha fázom télen,
s befú a szél az ablakon,
szabad vagyok, szabad hazában,
s ha énekelni hajt a vágyam,
szívem dalát dalolhatom!
Halottaimat elsirattam,
limlomjaimért nem sírok,
s hogyha hívságos kedvem támad,
rám szólnak a tömegsírok,
udvarunkon a süppedt hantok,
rokkant házak, beárkolt arcok,
s a szabadító seregek,
akik áttörtek száz határon,
harcoltak minden
barrikádon,
hogy mi élhessünk, Emberek!
Ám, ami elmúlt, elfeledve,
és nem gondoltok másra már,
csak újra pénzre és gyomorra,
mert nincs fölöttünk a halál,
s törtettek egymást eltaposva,
hivatalokra, hatalomra,
hajszolva hiú fényeket...
ó, emberek, jobb lenne félni,
a véres múltba visszanézni,
s megköszönni az életet!
Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972.
Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése