Én élek, élek, megmaradtam,
járok, kelek és nem bánt senki,
ismerős arcok rámköszönnek:
de jó, de jó szabadnak lenni!
Ó, te is élsz és ők is élnek,
ezernyi kedves arcot látok,
legyetek mind, mind üdvözölve,
halottnak hitt, régi barátok!
Megkopottan és elcsigázva,
de élünk, szinte hihetetlen!
Vadásztak ránk és futni kellett
vad vérebektől kergetetten,
mint űzött vad kigyulladt erdőn,
akinek már reménye sincsen...
de jaj most már az üldözőknek,
verik, kergetik őket innen!
Verik, kergetik, űzik őket,
városaikat tűz emészti,
hajóikat a tenger falja,
most megtanultak félni, félni!
A náci-csizma nem vonul már,
de fut, mint akit űz az átok,
soha, de soha nem feledjük,
mit tettek itt a kannibálok.
Füstös romok beszélnek róla,
csonka hidak és csonka lábak,
vakok, bénák és nyomorultak,
tömegsírok, beomlott házak,
tengernyi kín beszélhet róla
s halottak, akik nem beszélnek,
országutak, sínek, vagonok
s azok, akik majd visszatérnek.
Mi élünk, élünk, megmaradtunk!
És él az Ország, él a Város,
szabad szél fújja homlokunkat,
zöld a vetés, az ág virágos,
nincs semmink, csak a nap az égen
s a csillagok, ó legyen áldott,
aki minékünk visszaadta
az életet, a szabadságot!
A városunk majd újra szép lesz,
kinyúl a hidak hosszú karja,
villanyfüzérek diadémját
tükrözi majd a Duna habja,
szívtől a szívig hidat vernek,
átölelik a messzeséget,
s az is, akit már elsirattunk,
talán még az is hazatérhet!
Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972.
Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése