A párizsi
béketárgyalásra
Most vajúdnak a hegyek, és a széles óceánok,
most születik a béke, most jött el pillanatja.
Ott virraszt lelkünk a párizsi betegágynál,
várjuk a Gyermeket, milyen lesz majd az arca?!
Mit érlelt e bolygó megkínzott anyaméhe,
e lázadó vulkán, mely lángokat lövellt magából,
mily gyermeket nemzett a szörnyeteg ölelése,
mi tör a világra a máglyák hamujából?!
Még lappangó tüzek kúsznak a láva alatt,
még dohog a mélység, nem csitult el a haragja,
olyan a föld, mint a teremtés pillanatján,
mikor folyékony tűz volt a magja s burkolatja.
Még nem tudott kihűlni, még nincs rajt’ igazi élet,
a kilépett vizek még nem tértek medrükbe vissza,
riadtan kereng a Galamb, hegycsúcsokat keresve,
hogy az elrendelt olajágat végre már leszakítsa.
Ó, békélj meg, föld, csillapuljon a lázad,
szálljon le rád az örök törvények rendje,
megkínzott népeid, mint szétkorbácsolt nyájak,
bolyongnak aklot és legelőt keresve.
Ne szülj új fenevadat, új ostort a világnak,
ki öldöklő háborúkkal téreid betöltse,
legyen századokra messzenyúló béke,
nehezen táruló méhednek gyümölcse.
Kezdődjék a lét, mintha nem lenne semmi múltunk,
nem lenne történelem, se jó, se rossz mögöttünk,
mintha mind, akik élünk, most jönnénk a világra,
s nem mi volnánk azok, akiket öltek, s akik öltünk!
Legyen hát világosság a párizsi kórteremben,
csendüljön új erővel a teremtés igéje,
míg lelkünk ott strázsál a rettentő vajúdásnál,
s várjuk: megszületik vagy elvetél a Béke?!
Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972.
Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése