Be jó
itthon vándorolni,
A hazában
vándorolni,
Nem szabad
itt káromolni
Istent.
Tavaszi
víz a forrásba,
Vándor
hajol a forrásba,
Éhes a sok
vándorlásba,
Iszik.
Egy tanya
Fejérmegyébe,
Egy kis
ház Fejérmegyébe,
Semmi a
vándor begyébe,
Bemegy.
„Adjon
Isten jó délutánt,
Nem bírom
már a délutánt,
A nagy
éhség ördöge bánt
Engem.”
„Üljön
ide”, szól az asszony,
„Hozok
enni”, szól az asszony,
„Isten
áldja magyar asszony”,
Szólok.
Egy nagy
karéj kenyeret hoz,
Megpaprikált
szalonnát hoz,
Szám mozog
imádkozáshoz,
Lassan.
„Levest„
így szól, „nem adhatok,
Meleg
ételt nem adhatok,
megették a
kis malacok,
Ami
maradt.”
„Jól van
anyám, jól van ez is,
Felejthetetlen
lesz ez is.
Gondolom,
van kis vize is,
Kérek.”
„Hova
indult” szól az asszony,
„Van-e anyja?”
szól az asszony,
Hogy a
falat megakadjon,
Sírjak.
„Van
énnékem édesanyám,
Ráncos és
ősz édesanyám,
Omlófalú
apró tanyán”,
Szólok.
„Hova
megyek? Megmondhatom,
Gyalogoló,
megmondhatom,
Ingyen nem
vis a vonatom
Pestre.”
„Mi van a
táskába?” kérdez,
„Mifélét
visz benne?” kérdez,
„A városba
soka vétkes –
Nem fél?”
„Nem félek
én, édes néném,
Versíró
vagyok én, néném,
Verset
viszek, - csak megérném
Pestig.”
Kikurjant
a jóságasszony,
Tükörcsizmás
jóságasszony,
Vendégelő
magyar asszony,
„Lányok!”
Három
menyecskelány lép be,
Hat kopogó
csizma lép be,
Ráköszönnek
a vendégre,
Eszik.
Elmondja
utam az anyjuk,
Eldicsér
az édesanyjuk,
Pirulva
nézek el rajtuk,
Leülnek.
A késemet
megtörülöm,
Lázas
arcom megtörülöm,
Szégyen-é,
hogy megehültem,
S enni
kértem.
Kérdezgetnek,
mit is írtam,
Mutassam
meg, amit írtam,
Örömömet
alig bírtam, -
Sírtam.
A táskámat
kinyitottam,
Asszonyoknak
kinyitottam,
Pár
füzetet kézbe fogtam.
„Ennyi!”
Szép
kérésre fölolvastam,
Egy pár
verset fölolvastam,
Sírást,
kacagást hallottam,
Beteltem.
„Maga
akkor költő?” szólnak,
„Maga
akkor szenved?” szólnak,
Mint egy
csodát, megbámulnak,
Engem.
„Maga úgy
megy, mint Petőfi!
A
szerelmes, nagy Petőfi,
gombolyag
az esze rőfi
S bontja.”
Szólok
„Hogy tudja menyecske?
Maga
csizmás kis menyecske,
Én meg
zümmögő legyecske
Vagyok.”
Szól ő „én
már őt olvastam,
Minden
versét elolvastam,
Amikor még
leány voltam,
Éve.”
„Szerelemről
írt és borról,
A szikrázó
magyar borról,
Szabadságról,
vándorsorsról,
Szépet.”
„Ha ő
akármit meglátott,
Ha helyes
kislányt meglátott,
Azon
helybe ceruzázott,
Vígan.”
„Volt-e
szerelmes már maga?
Hányszor
szeretett már maga?
Hány éves?
Más őszül haja?”
Kérdez.
„Ugy-e
sokat törte fejét?
A magas
homloku fejét?”
S elmondom
sorsom velejét,
Nagyba.
Ők: „No
most egy költőt látunk,
Egy
versírót nálunk látunk,
Mi még
költőt sohse láttunk,
Élve.”
„Testvérünk
képe lóg a falon,
Juliska
képe a falon,
Négy éve
volt ravatalon,
Meghalt.”
Írjon
róla, hogy az ébe,
Mit csinál
a magas égbe,
Ahova csak
a jó lép be
Tisztán.”
Írom holt
felől a dalom,
Juliska
felől a dalom,
Néz a kép
a fehér falon,
Sírnak.
Mind a
hárman lemásolják,
Fehér
lapra lemásolják,
Poros
zsoltár közé rakják,
Emlék.
Harapnivalót
pakolnak,
Fehér
kenyeret pakolnak,
Majdnem
vásárig csókolnak,
Szeretnek.
„Mondja,
maga nem dohányos?
Az én uram
nagy dohányos.”
„Enyém még
jobban, a János,
Pipázik.”
„Dehogy
nem, csak rézkrajc nincsen,
Ennélfogva
dohány sincsen,
Ezek
nélkül gyufa sincsen.”
Mondok.
„Van itt
dohány, finom vágott,
Az én uram
máma vágott,
Kifüstölné
a világot
Ő is.”
„Tartsa
zsebjét, magyar dohány,
Vigyázzon
ám, tilos dohány,
Meg ne
tudja finánc, mokány,
Rejtse.”
Azonnal
egy magyart sodrok,
Friss
ujság izébe sodrok,
S örömömbe
ennyit mondok:
„Kérem,
Ha finánc
jön, szagol vámot,
Kupájába
nagyot vágok,
Hogy
befutja az országot
Egy
szuszra.”
„Rajtam ki
nem foghat finánc,
A fejembe
három a tánc.”
Erre kitör
a vervihánc,
Nevetnek.
Otthagytam
a falum címét,
Baranyai
falu címét,
Leírom a
tanya címét,
Bucsuzunk.
Jóságotok
megszolgálom,
Hogyha
lehet, megszolgálom,
Szép
arcotok mindég látom
Pesten
is.”
Ballagok
és visszanézek,
Menyecskékre
visszanézek,
Nagyon jók
és nagyon szépek,
Be szépek.
Lelkem
zokog, szívem dobog,
Szívem ma
legszebben dobog.
Utánam egy
kendő lobog,
Boldogok.
„Isten
áldjon benneteket,
Szép
menyecskék benneteket,
Őrizze a
lelketeket
Angyal.”
„Legyetek
vándortól áldva,
Legyetek
sírótól áldva,
Szemmel
kísérőim áldva,
Megáldva.”
Forrás: A
Kenyér – Népi folyóirat I. évf. (1937) 3. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése