Hiába óvja csönd a tájat,
a fák, a fák nyugtalanok:
egymáshoz bújnak az éji ágak
s vacognak, int a rémült szájak –
hegyek mögött vihar dohog.
Tépett levél szárnyalt a hírrel,
s továbbüzente ágnak ág,
futott, futott, mint fütty, a vészjel,
s borzasan virrasztottak éjjel
a fölriasztott fák.
Így tört reánk is ez az este:
rezzent szívünk, mint künn az ág –
s mint égő tűz felől a pernye,
vad hírek szálldostak kerengve –
arcunkba vert a füst, a vád…
A füst, a vád… hiába tartod
szemed elé most kéz kezed,
hiába rejted el az arcod:
a Szellem vívja ott a harcot
s a barbár rettenet.
Virraszt a fa, ha messzi társa
viharral küzd, ő is remeg:
virrasztunk hát kicsiny szobánkba,
s virrasszon fölöttünk a lámpa,
mint égő lelkiismeret.
Hajnalodik. A kormos égen
aranyló sátrat ver a Nap –
ágyúk csaholnak lenn a mélyben,
s a holtak tétova szemében,
mint tóban, ringnak a sugarak.
Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 59-62. old. –
Népművelési Propaganda Iroda 1982.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése