Tavaly ilyenkor dísztelenül álltál
s letörve csüngtek száraz ágaid,
csonka voltál és béna, mint az ember,
kinek ellőtték kezeit, lábait,
a tűz szilánkja ért s füsttel, korommal
szennyezett be a gyilkos háború,
nem volt rügyed, se bimbód, se virágod,
sebzett voltál, beteg és szomorú.
A pillék és a méhek elkerültek
s nem énekelt füledbe a madár,
nem érlelt rajtad duzzadó gyümölcsöt
a vész utáni első szabad nyár,
romokban volt a ház s a kert körötted,
és nem volt kéz, hogy ápolja sebed,
azt hitted akkor csonka kis gyümölcsfa:
ezen a földön minden elveszett.
És meggyógyultál lassan, észrevétlen,
friss ágaid virággal ékesek,
a döngő méhek kelyhükre leszállnak,
mert illatosak s méztől édesek,
kapálják már a kertet, permeteznek,
irtják a férget, épül már a ház,
s a nagy, tavaszi, zsongó áradásban
szertefoszlik és eltűnik a gyász.
Mosolyogj hát a fényben, kis gyümölcsfa,
ringasd a szélben friss virágaid,
mint új anya, ki teljesülni látja
reményeit és boldog álmait,
romok fölött millió élet serken:
ember, bogár, fűszál, kalász, virág...
nagy munka zeng az élet műhelyében:
újjáteremti magát a világ!
Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972.
Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése