Lombosul a szabadság fája,
de sok gazféle gyűlt alája:
iszalag kúszik végig rajta,
ölelgeti és fojtogatja.
Gyökerét szorgos pondró vájja,
leveleit zöld hernyó mássza,
mérges galóca, bolondgomba
mind azon van, hogy megrontsa.
Szapora lett az ártó féreg,
kövérre híztak és kevélyek,
nem sunyítnak már gyáván, félve,
kimerészkedtek a napfényre.
Nekimentek a zsenge fának,
minden friss hajtást összerágnak,
őrlők, fúrják, miért ne tennék?
nagy a szabadság és kegyesség.
Vígan nyüzsögnek és zsibongnak,
örülnek a prédának, koncnak,
szívják a fa erejét, nedvét,
s hívják segítni a szekercét,
baltát, fűrészt, gyorsabban menjen,
hogy ind egyszerre nekiessen,
tüzet csiholnak, az is falja,
soha ne legyen termés rajta!
Hej, kertészek, kertészleányok!
Ezt az ifjú fát gondozzátok,
tisztítsátok gyökerét, ágát,
irtsátok a sok pondrót, lárvát!
Vad hajtásait olló nyesse,
eső és napfény dédelgesse,
szemünk sugara simogassa,
izmosodjék, nőjön magasra!
Ez a fa a Szabadság
fája,
jaj legyen annak, aki bántja!
Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972.
Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése