Már elhal bennem a vágy is, hogy írjak,
a költői becsvágy már nem melegít,
minden dolgoknak a mélyire láttam,
s megszámláltam a hírnév perceit.
Láttam hegyeket leomlani a mélybe,
láttam megvetve az egykori nagyot,
láttam az igazat sárral szennyezetten,
láttam dicsfényben a hitvány hazugot.
Égtem, lángoltam, fáztam és dideregtem,
átok és bűn lett minden leírt sorom,
már úgy volt, hogy végleg kialszik a mécsem,
s nem marad belőlem, csak hamu és korom.
Mi mindent éltem, míg zord éveim múltak,
mily harcok és kínok jelezték utam...
De hittem és írtam, már alighogy bírtam,
és jött a még szörnyűbb, még gyilkosabb iram!
Már nem tudok futni, kihágy a lélegzetem.
Hegy-völgyeket jártam, elfáradt a szívem,
gyorslábú nyulak suhannak el mellettem,
nyílként repülnek, - én a terhemet viszem.
Ők sík mezőn futnak, hol nincsenek szakadékok,
utánuk nem küld tüzes ólmot a vadász,
most dús a televény, én sivatagban éltem,
hol nem termett gyümölcs és nem érett kalász.
Mint fáradt oroszlán, ki barlangja mélyén
már csak az elmúlás óráját lesi,
mert egyebe sincs az elült viharokból
s a győztes jelenből, mint a mély sebei.
Így élem időmet szürkén és megkopottan,
míg fölém a feledés homokja pereg...
húnyó szemekkel nézek a végtelenbe,
túlnézve a tűnő korszakok felett...
Érzem, hogy temetnek süketen, mozdulatlan,
s csak tűröm, hogy mellemig érjen a homok,
mint nővérem, a Szfinx a nagy sárga sivatagban,
de én már a föltámadásra gondolok.
Tudom, kiásnak majd új, méltóbb nemzedékek,
s míg porló szívemre a nap csókja hull,
hallom a dalom, szavaim újra élnek:
zengnek... zenélnek... halhatatlanul!
1950 (A hallgatás
időszakából)
Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972.
Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése