2018. jan. 6.

Lázár Béla: Egy s más Paál Lászlóról




(Megj.: a korabeli helyesírás meghagyásával)

1879 március hetedikén, egyhangú tavaszi esős nap délelőttjén egy szomorú kis társaság gyűlt egybe a charentoni Maison de Santé bejárójában. Búcsúzni jöttek legjobb barátjuktól, a ki immár egy esztendő óta lakója volt ennek a szomorú háznak, míglen kiszenvedett. Ott feküdt a halott a violakoszorúkkal díszített koporsóban. A halál csókjától elsimultak homloka körül a nehéz gondokozta ráncok, szinte visszanyerte régi hires szépségét. Széles homloka tengersima lett, ajka körül mintha mosoly játszadoznék, lehunyt szempillája nyugalmat kölcsönzött vonásainak, a végső, sovárgva lesett nyugalmat. Nehéz életküzdelem után, nemes ideálokért nemesen folytatott versenyben, egy kegyetlen baleset kisodorta a pályatérről.

Az alig harminchárom éves ifjú halott a legnagyobb magyar tájképfestő volt: Paál László. És a ki hangos szóval zokogott ravatala előtt, testi-lelki jó barátja: Munkácsy Mihály. De baráti részvét, igaz szeretet meg nem menthették: a St. Maurice-kápolnában bemutatott szentmise után, a pályatársak könyei között, letették a sirba, idegen földbe, közel a fontainebleaui erdőhöz, mely őt annyi halhatatlan munkára ihlette volt...

I.
A MAROSMENTI ÉLET

Paál László 1846 július 30-án született Zámon, Hunyadmegyében. Atyja Paál József azidétt postakezelője volt a zárni földbirtokosnak, báró Nopcsa László főispánnak, s annak zámi kastélyában lakott. Székely származású nemes ember volt, azon gyergyó-csomafalvi Paál János leszármazottja, a ki az országos levéltárban levő Liber Regius szerint (XXVI. 580) 1655. június 28-án II. Rákóczi Györgytől nemeslevelet kapott. Paál Józsefet Petrisen jegyzősködő bátyja taníttatta, s középiskolái elvégzése után Pestre küldötte jogra. De mielőtt diplomát szerezhetett volna, bátyja hirtelen halállal kimúlt és ő ott maradt Zámon postakezelőnek. A zámi kastélyban megösmerkedett a báróné nevelt leányával az apátlan-anyátlan Fülöp Lujzával, a kit br. Nopcsáék örökbe fogadtak volt, s így leánykori éveit a báró család udvarában töltötte. Paál Józsefet nagyon megkedvelték a bárói családban és mikor megkérte Fülöp Lujza kezét, nagy örömmel adták neki. A házasság igen boldog volt, több gyermekük született, László 1840-ban, Gyula és Berta ikertestvérek 1848-ban szeptember hó 22-én.

A szabadságharc esztendeje csekély híja, hogy végzetessé nem vált Paál József családjára. A marosmenti községekben Berger báró osztrák altábornagy dsidásai felbujtogatták az oláhokat a magyarok ellen, elhitették a pópákkal és a lakosokkal, hogy a magyarok a császár ellen szedik őket újoncoknak és hogy még az aradi várban levő katonákat is ki akarják irtani. Rövid idő alatt lángban állott az egész vidék. Az oláhok mindenütt fellázadtak a magyarok ellen, kegyetlen rablógyilkosságokat követtek el, sőt még Nopcsa báró, az. "oláhkirály" zárni kastélyában lakó magyar hivatalnokokat sem kímélték meg.

Paál József nem volt otthon azon a rémes éjszakán, mikor a mócok megtámadták a zárni kastélyt. Hazafias kötelességet teljesített honvédtiszti minőségben. Csak a feleségét találták meg három gyermekével. Apró kis csecsemőit eldugta az anyjuk az ágyba, Lacit pedig elbujtatta a pincébe. A rablók megtalálták az ágyban a gyermekeket, s mialatt anyjukat a szörnyű hidegben egy szál ingben kikötötték az udvarban az eperfa alá, aztán kegyetlenül megkinozták, a szerencsétlen asszonynak látnia kellett, apró gyermekeit mint dobálják, labda módjára egymáshoz, emberi voltukból kivetkőzött fenevadak. Csak másnap este felé mentette meg őket a hazatért tiszttartó, de Gyula nyomorék maradt féllábára, Laci pedig a pincében elaludt és majd megvette az Isten hidege. Menekültek Aradra. Mindenükből kifosztották őket, háziállataikat elhajtották, valóban kétségbeesett helyzetben voltak. De az életösztön győzött és anyjuk kenyérsütéssel, tejárulással mégis csak fentartotta magát mindaddig, míg férje visszaérkezett.

Jöttek azután jobb napok. Hogy a világosi fegyverletétel után beállott a csönd, a halálos csönd, Paál József megkapta az odvosi postamesterséget s e vadregényes erdős vidéken élte át Paál László gyermek- és ifjúkorát. Az odvosi erdő ! Karcsú fenyők, komoly tölgyek, néma bükkfák: itt ismert meg, itt szeretett meg titeket az erdők festőköltője. A hegyek lankásain futkosva, az erdő beszédének titkait kilesve, élte át gyermekéveit. Az odvosi magas földszintes, öt szobás, kőből épült postamesteri ház ott terült el a község közepén, két oldalt melléképületekkel, kocsiszínnel, 24 lóra való istállóval, a tágas udvar alsó sarkán, a kapu közepén, nagy kerekes kúttal. Itt bizony elfértek, vendéget is láthattak, víg életet élhettek. Csak 1855-ben hagyta el a szülei házat, addig otthon tanult és csak évvégén ment be apjával Aradra vizsgálatra, sőt az első gimnáziumot is mint magántanuló végezte el. Még pedig igen jól. Az aradi minoriták hazafias szellemű iskolájában vizsgázott 1850 júniusában, minden tárgyból jelesen.

Iskoláztatása további folyamán azonban nem találjuk nagyon szorgalmasnak, kétszer osztályt ismételt, a mit részben betegeskedése, részben az a körülmény magyaráz meg, hogy minden esztendőben szállást cserélve, gondos felügyeletben nem részesült. A gimnáziumi évkönyvek egy érdekes jellemvonását is elárulják : tervet kovácsoló fantáziáját, ábrándokat hajszoló lelkét. Minden évben mástmást jelöl meg jövendő pályájának, egyszer a papi, majd a gazdászi, az ügyvédi, végre nyolcadik osztályos korában a festőit. Itt már tudatos elhatározása, noha rajztehetsége már 1858-ban bontogatta szárnyát, negyed osztályos korában. A sok elégséges közt szinte kiragyog a rajzból nyert dicséretese, a mely tárgyat csak ez évben tanult az iskolában.

De eljárt előbb a városi rajziskolába, később Böhm Pálhoz, a ki tanulásáról így emlékezett vissza:

- Paál László tehetségében én akkor őszintén szólva nem nagyon bíztam, inkább azt hittem, hogy nem annyira a művészet, mint inkább egyéb okok bírták rá, hogy nálam festeni tanuljon. Valamit rajzolni már tudott. Ha jól tudom, volt akkor Aradon városi rajziskola is, valami Nagy Péter vezetése alatt, ott tanulhatott ő is. Mikor én Nagyváradról Aradra jöttem, hol kitűnően fogadtak, úri házakban kisasszonyokat tanítottam rajzolni, a kik el-eljártak műtermembe is. Paál Laci is eljárt azokra a rajzórákra, s a szép, nyúlánk, bozontos hajú fiatal embert rámás csizmájában, testhez simuló attilájában, kihajlós galérral szívesen fogadták a kisasszonykák. Rajzolt ő is, főkép gipsz után, de a Maros partján festegetni kezdett tájképeket, melyekben én segítettem neki. Ő aztán gyerekes örömmel büszkélkedett a képekkel. De mondom, nem hittem, hogy komoly szándéka a festői pálya. Gyermekes kedvtelésnek hittem, meg hogy igyen alkalma nyílik udvarolgatni a kisasszonykáknak... És ha hanyag iskoláztatását, szeszélyes pályaválasztását, kosztadó gazdájának gyakori változtatását, az öreg Böhm Pál ítéletét figyelembe veszszük, a kép, a melyet az ifjú Paál Lászlóról kapunk, nem a legkedvezőbb. Azonban az ő igazságos megítéléséhez még sok egyéb körülményt is figyelembe kell vennünk.

Első sorban apja házának szellemét, azt a hét megyére szóló hires marosmenti víg-életet, melyet az odvosi, később a berzovai postamesteri házban folytattak. Mikor apja az ötvenes évek közepén a berzovai postamesteri állást is megnyeri, egyszerre nagyot lendült anyagi felvirágzásuk. A berzovai postamesteri állás nagy jövedelemmel járt, különösen a vasút megnyílta előtt. A község végén keletnek fekvő hosszas faépület volt, három nagy szobával, egy külön kőből épült irodai helyiséggel, a hegy tövében pedig 24 lóra való istálló és kocsiszín, mögötte nagy sertésól, melyben mindég volt vagy 80-100 darab kocasertés.

Édes apja igen sokat tartott a szép lovakra, postalovai egytől-egyig díszfogatba is beillettek volna, az utasok már előre örültek, hogy érinteni fogják az odvos-berzovai állomásokat. - Víg, kedélyes élet folyt a Paál-házban, a jövővel nem törődve éltek a jelennek. Még most is felcsillan a szeme Paál László régi barátainak, ha erre a pompás marosmenti életre gondolnak. Minden alkalom, névnap, ünnepnap, farsang utoljának temetése s a húsvéti öntözés, persze cseberrel, szüret vagy lakodalom vendéglátás nélkül soha el nem múlt. Berzovára való költözésük, tehát a vasút megnyílta előtt a fiatalság Lippáról, sőt Aradról is zeneszóval, tiz-tizenöt kocsival rándult ki Odvosra, különösen az úrnapi búcsút és József napját ünnepelték hangos szóval. Édes apja Laci iskolatársait Aradról ilyen alkalmakkor négyes fogatú társzekereken vitte ki, s lőn nagy táncvigalom, víg muzsikaszóval, színjátékkal, labdázással, hegyi kirándulásokkal és napokig tartó mulatozással. A vendégek kocsijából kiszedték a kereket, eldugták a lószerszámot, akarva nem akarva maradni kellett a szíves vendéglátó házban.

Laciban tehát ebben a környezetben a kötelesség szigorú teljesítésének tudata gyökeret nem verhetett. Gondtalan ifjúsága volt, nem törődött a jövővel. Élt a napnak, kedvteléseinek, ifjonti lelkesedéseinek, lovagolt, vadászott, táncolt, - - de a komoly stúdiumokra nem igen adta a fejét. Ezzel szemben lassanként két érzés kezdett lelkében uralkodni, melyek egymást táplálták, kiegészítették és szenvedélyes vágygyá nevekedtek: természetszeretete s hajlama a festészethez.

A leggyönyörűbb vidéken élte át ragyogó ifjúságát, gondtalan jó kedvben, egészen érzéseinek élve. A csodaszép hegyek közt fenyves erdők és zöld színszimfoniában játszó enyhe völgyek váltakoznak, a legmeglepőbb vonalhatásokat keltve. A természet szeszélyes képzeletének játéka teremtette az előtte elterülő vidék csodás színhatásait, az alkonyi pírban égő fenyves koronákat, a napfeljötte bájos mosolyát, s a délutáni hosszú árnyékokat. Laciban elementáris erővel fejlett ki a természetrajongás, melybe egész lelki világát öntötte. Átérezte annak minden változását, beszélt a virágokkal, melyek nélkül el se lehetett, egy szál vadvirágért képes volt éhen-szomjan a legfárasztóbb hegyi utakat megtenni. Együtt kelt a pacsirtával, zokogni tudott a holdvilág mellett. Kora reggel bebarangolta a rétet, hogy rajongásig szeretett húgának vadvirág-csokorral kedveskedjék. Nagy gyalogutakat tett meg barátaival egész Erdély szivéig, 1862-ben Loninger Mihály unokabátyjával a Majura-hegyre, 1864-ben az érettségi után Déva vidékére rándult ki, a következő évben a székelyföldet, nevezetesen Gyergyócsomafalvát, honnét családja eredett, Borszéket, Tordát, a Retyezát vidékét látogatták meg, mindig gyalogszerrel nagy fáradságok között, miközben a kecskepásztoroktól vett tejjel és máléval táplálkoztak, és csak hegyi aklokban hálhattak. Mi az, a mi Paál Lászlót-a gyalogutazás fáradalmaiért kárpótolta? Rajzoló szenvedélye. Megállhatott kényekedve szerint és vázlatkönyvébe örökíthette a természeti csodákat, melyek lelkét megihlették. Ez időben, tehát tizenhét, tizennyolc éves korában lázas szenvedélylyel vágyott a festőművész dicsőségére. Erezte, hogy lelkében dallamok zúgnak, melyeket csak ecsetével tud kifejezni. A színek és vonalak nyelvén tudott csak beszélni, ha egyelőre dadogva is, de a tökélesbülés vágya kiapadhatlan volt lelkében. Ez időből (1864 máj. 1.) való egy Marosparti naplementét ábrázoló képe (br. Kemény Elekné tulajdona, Déva), melynek gyönge rajzáért a tizennyolc éves ifjú erőteljes színérzékének felcsillámlása kárpótol. Az alkonyat mindent elmosó és egybeolvasztó rezgése, ha bátortalan kézzel odavetve, de már ott lebeg a képen. Igaz, hibás még a perspektívája, az előtér szinte süppedez, a pásztortüzet élesztgető két pásztorember is csak oda van egyelőre érezve, a kanyargó Maros fénypontjai hibásak: de mit tesz az, ha ott a képen az esti ég zöldes-kék színárnyalata, melybe lágyan beleolvad a háttér? Böhm Pál segítette? Lehet, de e kép festőjében a tónusszépségek iránt él az eleven érzék.
És ezt érezte meg ő is. Láttuk, hogy már nyolcad-osztályos deák korában, bizonyára apja tudta nélkül, azt vallotta osztályfőnökének, hogy a festői pályára készül és ezt a vágyát nem győzhették le apja érvei, a ki féltette fiát a kalandos hajlandóságoktól.

Talán táplálta ezt az érzését az is, hogy megismerkedett egy fiatal festővel, a ki épp ez időben, 186'2-ben, a mikor lelkében mind határozottabb formát öltött ábrándképe, Aradon tartózkodott, mint egy idősebb festő, Szamossy tanítványa. A fiatal festő Munkácsy Mihály volt, a kivel Paál László pajtásai révén került össze, s tehetségét már ekkor bámulta. Munkácsy ezidőben apró genre-képeket festett és Bettelheim könyvkereskedőnél helyezte el, a ki azokat három-négy forintjával adogatta el. így csak megélt, sokszor vígan. "A hosszú téli estéken, négytől hétig - írja emlékirataiban - egyszer az egyik, másszor a másik pajtásnál találkoztunk ; a három méteres kis szobában öten, néha hatan is voltunk, hogy együtt dolgozzunk. A nagy füstfelhőkben micsoda gondtalan és bolond órákat töltöttünk mi el! Kezdtük a tanulással, végeztük a testgyakorlással vagy másfajta csintalankodással ..."

Munkácsy a következő évben aztán elhagyta Aradot, Pestre, majd később Bécsbe ment, a hol újból összetalálkoztak, hogy aztán soha többé el ne hagyják egymást. Annyi bizonyos, hogy Paál László elhatározására, hogy festő lesz, Munkácsy apró aradi sikerei is befolyással lehettek. Mindez: természetrajongása, feltörő vágyakozása a művészi babérok után, hajlamának erőteljes megszólalása - - egybeolvadtak egy erős elhatározássá. Apja hallani se akart tervéről, így tehát ahhoz a módhoz fordult vele szemben most is, a mi oly gyakran sikerhez juttatta az apai házban. Kitér haragja elől, látszólag belenyugszik akaratába, de titokban a maga hajlamait követi. Beiratkozik ugyan a jogra, de tulajdonkép az akadémián a festészetben képezi ki magát. Megtették ezt előtte és utána sokan, többek közt Liebermann is, igen sokszor sikerhez is vezetett. Ezzel a titkos tervvel ment hát 1864-ben Bécsbe.

Szép Ernő: Mint magányos lovast...



Mint magányos lovast az este,
Elér a bánat engemet,
Gyereksírás jön fel szívemből,
Könnyűim csöpp csengői csengenek.
Apám után szeretnék futni,
Ki a városba vezetett,
S míg a boltok közt bámészkodtam,
Elengedte egyszer a kezemet.