(Megj.: a korabeli helyesírás meghagyásával)
1879 március hetedikén, egyhangú tavaszi esős nap
délelőttjén egy szomorú kis társaság gyűlt egybe a charentoni Maison de Santé
bejárójában. Búcsúzni jöttek legjobb barátjuktól, a ki immár egy esztendő óta
lakója volt ennek a szomorú háznak, míglen kiszenvedett. Ott feküdt a halott a
violakoszorúkkal díszített koporsóban. A halál csókjától elsimultak homloka
körül a nehéz gondokozta ráncok, szinte visszanyerte régi hires szépségét.
Széles homloka tengersima lett, ajka körül mintha mosoly játszadoznék, lehunyt
szempillája nyugalmat kölcsönzött vonásainak, a végső, sovárgva lesett
nyugalmat. Nehéz életküzdelem után, nemes ideálokért nemesen folytatott
versenyben, egy kegyetlen baleset kisodorta a pályatérről.
Az alig harminchárom éves ifjú halott a legnagyobb
magyar tájképfestő volt: Paál László. És a ki hangos szóval zokogott ravatala
előtt, testi-lelki jó barátja: Munkácsy Mihály. De baráti részvét, igaz
szeretet meg nem menthették: a St. Maurice-kápolnában bemutatott szentmise
után, a pályatársak könyei között, letették a sirba, idegen földbe, közel a
fontainebleaui erdőhöz, mely őt annyi halhatatlan munkára ihlette volt...
I.
A
MAROSMENTI ÉLET
Paál László 1846 július 30-án született Zámon,
Hunyadmegyében. Atyja Paál József azidétt postakezelője volt a zárni
földbirtokosnak, báró Nopcsa László főispánnak, s annak zámi kastélyában
lakott. Székely származású nemes ember volt, azon gyergyó-csomafalvi Paál János
leszármazottja, a ki az országos levéltárban levő Liber Regius szerint (XXVI.
580) 1655. június 28-án II. Rákóczi Györgytől nemeslevelet kapott. Paál
Józsefet Petrisen jegyzősködő bátyja taníttatta, s középiskolái elvégzése után
Pestre küldötte jogra. De mielőtt diplomát szerezhetett volna, bátyja hirtelen
halállal kimúlt és ő ott maradt Zámon postakezelőnek. A zámi kastélyban
megösmerkedett a báróné nevelt leányával az apátlan-anyátlan Fülöp Lujzával, a
kit br. Nopcsáék örökbe fogadtak volt, s így leánykori éveit a báró család
udvarában töltötte. Paál Józsefet nagyon megkedvelték a bárói családban és
mikor megkérte Fülöp Lujza kezét, nagy örömmel adták neki. A házasság igen
boldog volt, több gyermekük született, László 1840-ban, Gyula és Berta
ikertestvérek 1848-ban szeptember hó 22-én.
A szabadságharc esztendeje csekély híja, hogy
végzetessé nem vált Paál József családjára. A marosmenti községekben Berger
báró osztrák altábornagy dsidásai felbujtogatták az oláhokat a magyarok ellen,
elhitették a pópákkal és a lakosokkal, hogy a magyarok a császár ellen szedik
őket újoncoknak és hogy még az aradi várban levő katonákat is ki akarják
irtani. Rövid idő alatt lángban állott az egész vidék. Az oláhok mindenütt
fellázadtak a magyarok ellen, kegyetlen rablógyilkosságokat követtek el, sőt
még Nopcsa báró, az. "oláhkirály" zárni kastélyában lakó magyar
hivatalnokokat sem kímélték meg.
Paál József nem volt otthon azon a rémes éjszakán,
mikor a mócok megtámadták a zárni kastélyt. Hazafias kötelességet teljesített
honvédtiszti minőségben. Csak a feleségét találták meg három gyermekével. Apró
kis csecsemőit eldugta az anyjuk az ágyba, Lacit pedig elbujtatta a pincébe. A
rablók megtalálták az ágyban a gyermekeket, s mialatt anyjukat a szörnyű
hidegben egy szál ingben kikötötték az udvarban az eperfa alá, aztán
kegyetlenül megkinozták, a szerencsétlen asszonynak látnia kellett, apró
gyermekeit mint dobálják, labda módjára egymáshoz, emberi voltukból kivetkőzött
fenevadak. Csak másnap este felé mentette meg őket a hazatért tiszttartó, de
Gyula nyomorék maradt féllábára, Laci pedig a pincében elaludt és majd megvette
az Isten hidege. Menekültek Aradra. Mindenükből kifosztották őket,
háziállataikat elhajtották, valóban kétségbeesett helyzetben voltak. De az
életösztön győzött és anyjuk kenyérsütéssel, tejárulással mégis csak
fentartotta magát mindaddig, míg férje visszaérkezett.
Jöttek azután jobb napok. Hogy a világosi
fegyverletétel után beállott a csönd, a halálos csönd, Paál József megkapta az
odvosi postamesterséget s e vadregényes erdős vidéken élte át Paál László
gyermek- és ifjúkorát. Az odvosi erdő ! Karcsú fenyők, komoly tölgyek, néma
bükkfák: itt ismert meg, itt szeretett meg titeket az erdők festőköltője. A
hegyek lankásain futkosva, az erdő beszédének titkait kilesve, élte át
gyermekéveit. Az odvosi magas földszintes, öt szobás, kőből épült postamesteri
ház ott terült el a község közepén, két oldalt melléképületekkel, kocsiszínnel,
24 lóra való istállóval, a tágas udvar alsó sarkán, a kapu közepén, nagy
kerekes kúttal. Itt bizony elfértek, vendéget is láthattak, víg életet
élhettek. Csak 1855-ben hagyta el a szülei házat, addig otthon tanult és csak
évvégén ment be apjával Aradra vizsgálatra, sőt az első gimnáziumot is mint
magántanuló végezte el. Még pedig igen jól. Az aradi minoriták hazafias
szellemű iskolájában vizsgázott 1850 júniusában, minden tárgyból jelesen.
Iskoláztatása további folyamán azonban nem találjuk
nagyon szorgalmasnak, kétszer osztályt ismételt, a mit részben betegeskedése,
részben az a körülmény magyaráz meg, hogy minden esztendőben szállást cserélve,
gondos felügyeletben nem részesült. A gimnáziumi évkönyvek egy érdekes
jellemvonását is elárulják : tervet kovácsoló fantáziáját, ábrándokat hajszoló
lelkét. Minden évben mástmást jelöl meg jövendő pályájának, egyszer a papi,
majd a gazdászi, az ügyvédi, végre nyolcadik osztályos korában a festőit. Itt
már tudatos elhatározása, noha rajztehetsége már 1858-ban bontogatta szárnyát,
negyed osztályos korában. A sok elégséges közt szinte kiragyog a rajzból nyert
dicséretese, a mely tárgyat csak ez évben tanult az iskolában.
De eljárt előbb a városi rajziskolába, később Böhm
Pálhoz, a ki tanulásáról így emlékezett vissza:
- Paál László tehetségében én akkor őszintén szólva
nem nagyon bíztam, inkább azt hittem, hogy nem annyira a művészet, mint inkább
egyéb okok bírták rá, hogy nálam festeni tanuljon. Valamit rajzolni már tudott.
Ha jól tudom, volt akkor Aradon városi rajziskola is, valami Nagy Péter
vezetése alatt, ott tanulhatott ő is. Mikor én Nagyváradról Aradra jöttem, hol
kitűnően fogadtak, úri házakban kisasszonyokat tanítottam rajzolni, a kik
el-eljártak műtermembe is. Paál Laci is eljárt azokra a rajzórákra, s a szép,
nyúlánk, bozontos hajú fiatal embert rámás csizmájában, testhez simuló
attilájában, kihajlós galérral szívesen fogadták a kisasszonykák. Rajzolt ő is,
főkép gipsz után, de a Maros partján festegetni kezdett tájképeket, melyekben
én segítettem neki. Ő aztán gyerekes örömmel büszkélkedett a képekkel. De
mondom, nem hittem, hogy komoly szándéka a festői pálya. Gyermekes kedvtelésnek
hittem, meg hogy igyen alkalma nyílik udvarolgatni a kisasszonykáknak... És ha
hanyag iskoláztatását, szeszélyes pályaválasztását, kosztadó gazdájának gyakori
változtatását, az öreg Böhm Pál ítéletét figyelembe veszszük, a kép, a melyet az
ifjú Paál Lászlóról kapunk, nem a legkedvezőbb. Azonban az ő igazságos
megítéléséhez még sok egyéb körülményt is figyelembe kell vennünk.
Első sorban apja házának szellemét, azt a hét
megyére szóló hires marosmenti víg-életet, melyet az odvosi, később a berzovai
postamesteri házban folytattak. Mikor apja az ötvenes évek közepén a berzovai
postamesteri állást is megnyeri, egyszerre nagyot lendült anyagi felvirágzásuk.
A berzovai postamesteri állás nagy jövedelemmel járt, különösen a vasút
megnyílta előtt. A község végén keletnek fekvő hosszas faépület volt, három
nagy szobával, egy külön kőből épült irodai helyiséggel, a hegy tövében pedig
24 lóra való istálló és kocsiszín, mögötte nagy sertésól, melyben mindég volt
vagy 80-100 darab kocasertés.
Édes apja igen sokat tartott a szép lovakra,
postalovai egytől-egyig díszfogatba is beillettek volna, az utasok már előre
örültek, hogy érinteni fogják az odvos-berzovai állomásokat. - Víg, kedélyes
élet folyt a Paál-házban, a jövővel nem törődve éltek a jelennek. Még most is
felcsillan a szeme Paál László régi barátainak, ha erre a pompás marosmenti
életre gondolnak. Minden alkalom, névnap, ünnepnap, farsang utoljának temetése
s a húsvéti öntözés, persze cseberrel, szüret vagy lakodalom vendéglátás nélkül
soha el nem múlt. Berzovára való költözésük, tehát a vasút megnyílta előtt a
fiatalság Lippáról, sőt Aradról is zeneszóval, tiz-tizenöt kocsival rándult ki
Odvosra, különösen az úrnapi búcsút és József napját ünnepelték hangos szóval.
Édes apja Laci iskolatársait Aradról ilyen alkalmakkor négyes fogatú
társzekereken vitte ki, s lőn nagy táncvigalom, víg muzsikaszóval,
színjátékkal, labdázással, hegyi kirándulásokkal és napokig tartó mulatozással.
A vendégek kocsijából kiszedték a kereket, eldugták a lószerszámot, akarva nem
akarva maradni kellett a szíves vendéglátó házban.
Laciban tehát ebben a környezetben a kötelesség
szigorú teljesítésének tudata gyökeret nem verhetett. Gondtalan ifjúsága volt,
nem törődött a jövővel. Élt a napnak, kedvteléseinek, ifjonti lelkesedéseinek,
lovagolt, vadászott, táncolt, - - de a komoly stúdiumokra nem igen adta a
fejét. Ezzel szemben lassanként két érzés kezdett lelkében uralkodni, melyek
egymást táplálták, kiegészítették és szenvedélyes vágygyá nevekedtek:
természetszeretete s hajlama a festészethez.
A leggyönyörűbb vidéken élte át ragyogó ifjúságát,
gondtalan jó kedvben, egészen érzéseinek élve. A csodaszép hegyek közt fenyves
erdők és zöld színszimfoniában játszó enyhe völgyek váltakoznak, a legmeglepőbb
vonalhatásokat keltve. A természet szeszélyes képzeletének játéka teremtette az
előtte elterülő vidék csodás színhatásait, az alkonyi pírban égő fenyves
koronákat, a napfeljötte bájos mosolyát, s a délutáni hosszú árnyékokat.
Laciban elementáris erővel fejlett ki a természetrajongás, melybe egész lelki
világát öntötte. Átérezte annak minden változását, beszélt a virágokkal, melyek
nélkül el se lehetett, egy szál vadvirágért képes volt éhen-szomjan a
legfárasztóbb hegyi utakat megtenni. Együtt kelt a pacsirtával, zokogni tudott
a holdvilág mellett. Kora reggel bebarangolta a rétet, hogy rajongásig
szeretett húgának vadvirág-csokorral kedveskedjék. Nagy gyalogutakat tett meg
barátaival egész Erdély szivéig, 1862-ben Loninger Mihály unokabátyjával a
Majura-hegyre, 1864-ben az érettségi után Déva vidékére rándult ki, a következő
évben a székelyföldet, nevezetesen Gyergyócsomafalvát, honnét családja eredett,
Borszéket, Tordát, a Retyezát vidékét látogatták meg, mindig gyalogszerrel nagy
fáradságok között, miközben a kecskepásztoroktól vett tejjel és máléval táplálkoztak,
és csak hegyi aklokban hálhattak. Mi az, a mi Paál Lászlót-a gyalogutazás
fáradalmaiért kárpótolta? Rajzoló szenvedélye. Megállhatott kényekedve szerint
és vázlatkönyvébe örökíthette a természeti csodákat, melyek lelkét megihlették.
Ez időben, tehát tizenhét, tizennyolc éves korában lázas szenvedélylyel vágyott
a festőművész dicsőségére. Erezte, hogy lelkében dallamok zúgnak, melyeket csak
ecsetével tud kifejezni. A színek és vonalak nyelvén tudott csak beszélni, ha
egyelőre dadogva is, de a tökélesbülés vágya kiapadhatlan volt lelkében. Ez
időből (1864 máj. 1.) való egy Marosparti naplementét ábrázoló képe (br. Kemény
Elekné tulajdona, Déva), melynek gyönge rajzáért a tizennyolc éves ifjú
erőteljes színérzékének felcsillámlása kárpótol. Az alkonyat mindent elmosó és
egybeolvasztó rezgése, ha bátortalan kézzel odavetve, de már ott lebeg a képen.
Igaz, hibás még a perspektívája, az előtér szinte süppedez, a pásztortüzet
élesztgető két pásztorember is csak oda van egyelőre érezve, a kanyargó Maros fénypontjai
hibásak: de mit tesz az, ha ott a képen az esti ég zöldes-kék színárnyalata,
melybe lágyan beleolvad a háttér? Böhm Pál segítette? Lehet, de e kép
festőjében a tónusszépségek iránt él az eleven érzék.
És ezt érezte meg ő is. Láttuk, hogy már nyolcad-osztályos
deák korában, bizonyára apja tudta nélkül, azt vallotta osztályfőnökének, hogy
a festői pályára készül és ezt a vágyát nem győzhették le apja érvei, a ki
féltette fiát a kalandos hajlandóságoktól.
Talán táplálta ezt az érzését az is, hogy megismerkedett
egy fiatal festővel, a ki épp ez időben, 186'2-ben, a mikor lelkében mind
határozottabb formát öltött ábrándképe, Aradon tartózkodott, mint egy idősebb
festő, Szamossy tanítványa. A fiatal festő Munkácsy Mihály volt, a kivel Paál
László pajtásai révén került össze, s tehetségét már ekkor bámulta. Munkácsy
ezidőben apró genre-képeket festett és Bettelheim könyvkereskedőnél helyezte
el, a ki azokat három-négy forintjával adogatta el. így csak megélt, sokszor
vígan. "A hosszú téli estéken, négytől hétig - írja emlékirataiban -
egyszer az egyik, másszor a másik pajtásnál találkoztunk ; a három méteres kis
szobában öten, néha hatan is voltunk, hogy együtt dolgozzunk. A nagy
füstfelhőkben micsoda gondtalan és bolond órákat töltöttünk mi el! Kezdtük a
tanulással, végeztük a testgyakorlással vagy másfajta csintalankodással
..."
Munkácsy a következő évben aztán elhagyta Aradot,
Pestre, majd később Bécsbe ment, a hol újból összetalálkoztak, hogy aztán soha
többé el ne hagyják egymást. Annyi bizonyos, hogy Paál László elhatározására,
hogy festő lesz, Munkácsy apró aradi sikerei is befolyással lehettek. Mindez:
természetrajongása, feltörő vágyakozása a művészi babérok után, hajlamának
erőteljes megszólalása - - egybeolvadtak egy erős elhatározássá. Apja hallani
se akart tervéről, így tehát ahhoz a módhoz fordult vele szemben most is, a mi
oly gyakran sikerhez juttatta az apai házban. Kitér haragja elől, látszólag
belenyugszik akaratába, de titokban a maga hajlamait követi. Beiratkozik ugyan
a jogra, de tulajdonkép az akadémián a festészetben képezi ki magát. Megtették
ezt előtte és utána sokan, többek közt Liebermann is, igen sokszor sikerhez is
vezetett. Ezzel a titkos tervvel ment hát 1864-ben Bécsbe.
II.
BÉCSI TANULÓÉVEK
BÉCSI TANULÓÉVEK
A csel egyelőre sikerült is. Bécsben beiratkozott
az egyetemre, de valójában a képzőművészeti akadémia előkészítő tanfolyamát
látogatta. Ez 1864 őszén volt, s mikor a nyár folyamán hazament Berzovára, a
család nem is sejtette, hogy mit mívelt. Még Berta nővérét sem avatta titkába,
félt, hogyha csínja kiderül, magára vonja apja komoly haragját, pedig benne
gyöngéd fiúi szeretet élt, s tudta azt is, hogy apja mily erősen csügg a
gondolaton, hogy fiából megyei tisztviselőt csináljon.
Bécsből hazajövet Aradon rokonainál megpihen és
Berta nővérével is ott találkozik. De vágyik a szülei házba, az erdősvölgyes
szép vidékre és rokonaitól bucsútlanul szökik haza. Otthon már nagy mulatság
várja, a mi igen jól sikerült, - - írja nővérének, - - a kit menten megkér,
hogy küldje ki holmiját postafordultával, "benne van a rajzkönyvem s óh
Egek! tudod, hogy ez gyöngém!"
Az örökös dáridó, mely náluk járja, most már szeget
üt az ő fejébe is. "Apának volt egy csomó eszemiszom vendége, a kik egy
pár óra alatt 16 itce borától és ennek az árától fosztották meg, - nagyon
kétlem, ha e bormennyiség egy odvosi pataki malmot el nem hajtana? No de ez nem
az én dolgom -." Ez az egyetlen komoly akkord, mely ezidőből kelt
leveleiből kicseng. Egyébként derült, fiatalos jókedve sugárzik felénk, az
ifjúság derűje, mely rózsaszínben látja a jövőt, ábrándokat ápol és kerget.
Hogy ősz lett, siet fel ismét Bécsbe, még mindég
azzal biztatva szüleit, hogy járja a jogot. Mikor nővérének újévi üdvözletet
ír, azzal kezdi, hogy "még egy pillanattal előbb a pogány magyarok
vallásával foglalkoztam", de azért egy pár sorral odébb a Kahlenbergre
tett kirándulásáról szólva, egyebet nem is említ, csakhogy egy pompás
naplementét látott. A természetrajongó festőt mi más érdekelhetné a bécsi
palotasorok közt is?
1866 nyarán, hazaérkezte után, érdekes ismeretséget
kötött, melyből benső igaz barátság fejlődött ki. Erről az új ösmerős,
Goldscheider Béla (az írói neve után ösmert német regényíró, Balduin Groller)
beszéli, hogy az érettségi vizsgálat fáradalmait kipihenendő, útra kelt, de
Berzován kocsija elakadt, s ott találkozott Paál Lászlóval. "Remekember
volt, magas és nyúlánk, nagyobb, semhogy meg-hajlás nélkül léphette volna át a
szoba küszöbét. Leírhatatlan szeretetreméltóság sugárzott arcáról, szemei
szivet megnyerő barátságosan ragyogtak. Soha sem tett reám ember első
pillanatra ily elhatározó benyomást!"
Paál Lászlót rajzolás közben találta, s a két ifjú,
kik közül egyik művészetrajongó, a másik művész-ember volt, csodálatos gyorsan
összebarátkozott. A nyarat aztán együtt töltötték, egyszer Paálék, Berzován,
máskor Goldscheiderék, Aradon. Őszkor válniok kellett. Paál ment Bécsbe
folytatni jogi tanulmányait - a képzőművészeti akadémián, Goldscheider
beiratkozott a pesti egyetemre jogásznak. De írói hajlamai nem engedték
nyugodni, egy pár hónap múlva Bécsbe ment ő is, a filozófiai fakultásra.
Paált már Zimmermann Albert mesteriskolájában
találta, elvégezvén az előkészítő tanfolyamot. Alikor Goldscheider Bécsbe jött,
eljárt vele az egyetemre is, de nem a jogi kollégiumokra, hanem a
művészettörténeti előadásokra, egyébként egész napját a mesteriskolában
töltötte. Társai ez időben nem tartottak sokat a tehetségéről. Szorgalmasan
rajzolt, de formaérzéke nehezen bontakozott ki. Mestere egyébként is a rajzra
szorította. Ez időből nem ösmerünk tőle semmit, de társai - - többek közt
Ribarz - - beszélik, hogy már ekkor kezdett nagy kartonokat rajzolni, rendkívül
pontos részletezéssel, bámulatosán lelkes elmerülessel.
Hogy, hogy nem, édes apja egyszer csak megtudta a
valót, ijedtében felsietett a császárvárosba, magával vivén leányát is,
kikérdezte az öreg Zimmermannt, hogy mi a véleménye a fiáról, festőtársait,
hogy bíznak-e Laci művészi jövőjében? Azok, noha nem nagy őszinteséggel, nagy
elösmeréssel beszéltek. Nagyon szerették őt, különösen Jettel, Ribarz, a kik
egyre segítették, példával, jó szóval, mert nagyon gyenge volt a mesterségi
részben. Művészi felfogása azonban annál erősebb. Szelleme rendkívül gyorsan
fejlett. Életfelfogása korához képest meglepően nemes, tiszta és határozott.
Nővéréhez írt egyik levelében írja: "Kérlek édesem mindenekelőtt ismerkedj
meg a magyar nyelv- és irodalommal, megjegyezvén magadnak, hogy idegen nyelvet
nem tudni nem szégyen, de a magunkét gyalázat, már ennél csúnyább dolog
nincs".
Mikor tehát a nyárra hazaérkezett, szülei már
megnyugodtak abban a gondolatban, hogy fiúk festőművész lesz. Nem sokáig marad
otthon, siet vissza mesteréhez, a ki iskolájával a nyarat egy szép bajor
faluban, Ramsau-ban töltötte, melynek vidéke elragadta. "Sehol oly nagy
rendet és tisztaságot nem találhatsz, mint ott, - írja nővérének, -- a házak
mind fából és egy vagy kétemeletre vannak építve, külről megmeszelve, csinos
faragványokkal ellátva, minden ragyog a tisztaságtól, mintha a földből a
mennybe érkeztem volna, úgy éreztem magam!" Kivéve egy heti kirándulását a
hegyek között, ősz beálltáig ott marad, egészen művészi gyakorlásnak adva
magát. Természetrajongása rendkívüli tápot nyert, lelke egész hevével éli át a
hegyi vidék változó szépségét, melyről szinte ittasult gyönyörrel ír nővérének.
"Kimondhatatlan, menynyire műveli az embert a sok szép látása, hiszem,
hogy a leggonoszabb ember is a természet magasztos templomában megtud, bárha
csak pillanatokra is, szelídülni."
Ramsauból Münchenen keresztül megy Bécsbe;
Münchenben ismét találkozik Munkácsyval, a kinek haladását látva, az őt
jellemző lelkes elragadtatással üdvözölte. Itt nyilt meg Munkácsy szive, s e
találkozás óta mely és benső szeretettel csüggtek egymáson. Bécsbe visszatérve
Paál szorgalmasan dolgozni kezd újra, de megbetegszik és az egész őszön
gyógyíttatja magát. Január felé jobban van és ekkor az Aradi Lapoknak egypár
bécsi levelet ír, a miből kiderül, hogy vigan éli világát, eljár álarcos és
házi bálokba, színházba, koncertekbe, műkiállításokba, s a társaság kedvence
lett. "Képzeld, írja nővérének, úgy táncoltam a walzert, mintha táncmester
lettem volna egész életemen át (ne hidd el egészen !)" Bécsi tárcacikkei
egyikében Munkácsyról is megemlékezik, a ki - írja - egy kitűnő népéleti képben
mutatá be bécsi barátainak haladását. "Nem kételkedünk benne, hogy oly
kitűnő mester keze alatt, mint Adan, s ernyedetlen szorgalommal, nemsokára
hazai művészetünk egyik disze leend." (Aradi Lapok, 1808. 47. sz.)
A nyarat Radványban tölti a gróf Károlyicsaládnál,
a hol a grófkisasszonyokat rajzolni tanította, a mi napi 2-3 óráját foglalta
el, a többi időben szorgalmasan dolgozott. Augusztusban a grófi család .Svájcba
utazott, ő azalatt Tátrafüredre ment és onnét egy új ösmerőse Máriássy Kálmán
meghívására a dobsinai jégbarlang megszemlélésére indult. Nem tud betelni a
vidék szépségével, "ha egy könyvet írnék, sem tudnám visszaadni egészen a
benyomást, mit rám tett," írja nővérének. Közben azonban egyre
gyöngélkedik, az egész utat lázas állapotban teszi meg, szeptemberben
visszamegy a grófi családhoz, s csak késő őszszel utazik ismét Bécsbe. Az
1869-ik évben Munkácsy Mihály kezdi hívni Düsseldorfba, azonban ez évben nagy
csapás érte, a mi annál súlyosabban érintette, mert teljesen előkészületlenül
találta. Az első erdélyi vasút megnyíltával (1869) beszüntették az odvosi
postamesteri állást, illetve áthelyezték Konopra, s így az ezreket érő ház
teljesen értéktelenné vált, ettől kezdve szülei csak a berzovai postamesteri
állással egybekötött lefogyott jövedelemre voltak utalva. Egyszerre vége volt a
dáridónak, elült a víg muzsikaszó, Paál Laci arra ébredett, hogy szegény ember
fia, a kinek magának kell megkeresnie a kenyerét. Vége a havipénznek, a
szalonna és kolbász, a csizmák, ruhák és nyakkendők küldésének, - tessék kenyér
után látni, most, a mikor úgy szeretne gondtalanul tanulmányainak élni, a
fiatalságát élvezni, a régi, vidám, gondtalan életkedvvel!
Kedve szegetten indul hát Bécsbe, de ott jóbarátai
segélyére sietnek, összeköltözik Goldscheider Bélával, a kinek künn, a
Gizella-utcán tágas lakása volt, s a mi a tied az az enyém kommunisztikus
felfogás mellett derült jókedvben élnek, dolgoznak tovább. Csakhogy Paál László
alaptermészetén a váratlan csapás nem sokat változtatott. A pénz értékét csak
akkor ösmerte, ha nem volt. Egyébként hihetetlen könnyelműséggel szórta,
nagyúri eleganciával, szeretetreméltó léhaság-gal. Car il aimait l'élegance, -
írja róla Munkácsy Mihályné halála után nővérének, de ez benne volt lelkében,
apjától örökölte, a szülei házban szívta be magába, ebből csírázott ki élete
tragédiája. Mert mindaz a szép és nemes, a láng, a tűz, a szenvedély, mely
lelkében forrongott, elveszett meddő küzdelemben ; soha senkit sem égetett úgy
a szegénység, soha senkit nem vert le úgy a pénz hiányának érzete. . . .
Most megkezdte az ösztöndíjakért való folyamodást.
1868-ban és 1869-ben 600-600 frtot kap, sőt ez időben már kiállít a pesti
tárlatokon is, 1869-ben két képet: Radványi parkrészlet, és egy Tájképet (kér
az előbbiért 80, az utóbbiért 250 frtot), az előbbi esztendőben kartonokat,
gondos ceruzarajzokat, de nem tudja őket eladni. Tehetsége figyelmet kelt;
mikor Ligeti Antal tudatja véle, hogy megkapta ismét az ösztöndíjat, elismerő
hangon szerényen megjegyzi, "ha ön önnönmagát kézzelfoghatólag nem
ajánlja, hiába ajánlgatta volna önt üres szavakkal más".
Ebben a helyzetben persze nem is gondolhatott arra,
hogy eleget tegyen Munkácsy hívásának, s Düsseldorfba menjen. Az 1870-ik telet
is Bécsben töltötte, s a míg a 600 frtos ösztöndíjból tartott, csak megvolt
valahogy. De tavasz felé tarthatatlan volt az állapota és folyamodott a
képzőművészeti társulathoz előlegért, mert helyzete oly nyomasztó, -írja hogy
az előleget nem nélkülözheti. Május 2-án meg is kapja és ez évben ismét két
képet állít ki, egy "Berzova" és egy "Tájkép juhokkal"
címűt. Ez utóbbit a jury sorsolásra megveszi (250 frt helyett 180 frtért), újra
megkapja ösztöndiját, melyet augusztus 27-én fölvesz (azt ígérve, hogy magát
Nürnbergben rajztanárnak kiképezteti, s 1870. őszén Jettel barátjával
Hollandiába utazik, Beilenben hosszasabban tartózkodik, hogy aztán
Düsseldorfban telepedjék le Munkácsy Mihálynál.
E korszakban készült festményei közül ezideig csak
kettőt ösmerünk, az egyik a "Mocsaras táj," a másik "Tájkép
tehenekkel". Azonkívül két kartonját (az egyik az Orsz. Képtárban.)
Egyik bécsi levelében, Matejkoról szólván, ezt
írja: "Korunk művészi törekvéseinek főjel-lemvonását a naturalismus
képezi, az idea-listikus irány- és a romanticismusnak már óriásiak kinövései, a
nagy művelt közönség szellemi szükségletévé vált az embert nemcsak mindég mint
félistent úgy erényeiben mint bűneiben látni maga előtt, hanem látni akarja már
egyszer a szenvedélyeket is egész lep-lezetlenségökben. ... A mennyiben ez a
szép, igaz fogalmával a művészetben és feladatával nem jön összeütközésbe,
igaza van. Az olasz iskola koszorúsai voltak a legnagyobb naturalisták."
(Aradi Lapok, 18(18. 47. sz.)
Akadémikus felfogás árad felénk ebből a
courbetszerű hangból. A bécsi akadémia és a bécsi egyetem felfogása. Már
kezdték elös-merni, hogy a művésznek a való életből kell ihletet merítenie, de
mindjárt ott volt a kerékkötő : "a mennyiben az igaz és szép
fogalmával" és a "művészet feladatával" nem jő összeütközésbe.
Az egyszerű, közvetlen, cico-manélküli természetfelfogás azonban menten
összeütközésbe jött "fogalmaikkal,"
"feladatmeghatározásaikkal," a melyeken festői eljárásuk is alapult.
Zimmermann Albert - Paál László mestere - szigorúan utasította tanítványait a
természet aprólékos tanulmányozására. Erre valók voltak a kirándulások,
vázlatok, tanulmányok, természet-részletek följegyzése. Azonban a természet
intim szépségeivel nem érhették be. A kompoziciós iskolának azért voltak
növendékei, hogy szép tájakat komponáljanak, előbb kartonra, majd vászonra,
melyet aztán kiszínezhetnek. Ez volt Zimmermann saját eljárása, erre oktatta
növendékeit is.
A ki iskolájából kimenekülhetett, abból művész
lett, a ki bennerekedt, megmaradt annak, mi mestere: rajzok szinezője. A bécsi
múzeumban látható nagy méretű stilizált tájképe részletekben fuldokló
kompozíciójával, nagy szenvedélyt utánzó hangos szavával, sem harmonikus
színhatással, sem nyelvének őszinteségével meg nem hat. Noha az utolsó korhadt
fadarab, az előtérben csakúgy, mint a háttérben, éppen olyan kínos pontossággal
van megrajzolva, akár a vihartól megkínzott bükkfa és fenyő, nem menekülhetünk
az egésznek kínos hatása elől.
Paál László kartonjai is fuldokolnak a nagy
részletrajzban, a levegő hiányában, a vonalak szabályos vezetésében, sehol sem
téve a szemlélőre a közvetlen megfigyelés hatását, hanem, mint mestere, vagy
annak mestere a düsseldorfi Achenbach, a sok apró részlet egymásmellé állítása
által megkapni, meglepni, megdöbbenteni akart. Az előtér sziklás, moszatos,
páfrányokkal benőtt mohos hegyi földjén minden fűszál, gondos botanikus
módjára, száraz elmével, oda van rakva. Sehol napfény, sehol ég, tehát sehol
szín, a fényvezetés a műterem-világítással esik egybe, szinte meg lehet olvasni
az előtér bükkfájának" minden levelét, a háttér fenyvesének minden
tűszálát.
Iskolának ez még sem megvetendő, megtanulta a
részletmegfigyelést, azt, hogy a természetben minden fa egy-egy egyéniség,
egy-egy élő szervezet, a kinek lelkébe nézni a művészi intuíció feladata.
Festményein is az apró részletek uralkodnak, tehát
első sorban a rajz, míg vékonyán felrakott, remegő kézzel lazurozott koloritja
kemény, nélkülözi a féltonusok gyöngédségét, melyet az átmenetek
megkövetelnének. Mocsaras tája egyhangú színben. A gyékénynyel szegett holt.
érben teher őszi liliom serlegek csillognak, talpas leveleik végig feküsznek a víz
színén, keresve az árnyékot. Hajlós fűzfák, árnyéktermő jávorfák virágzanak a
part szélén, hullámos, lefelé futó vonalat alkotva balról, kecses ívet jobbról.
A hináros víz titokzatosan nyugszik, a tiszta égből ráesik egypár fénysáv,
ezüst lappal vonva be felületét. S mindezen a helyi színek uralkodnak, a
botanikus gondosságával megfigyelve, a miért harmoniátlan is a hatása. Másik
kisebb képe színben erősebb, a sárgászöld tónus egységesen végig van vezetve
rajta, tölgybokrai éppen olyan gondosan tanulmányozvák az előtérben, mint a
háttérben, a levegő átszikrázása a fa-lombok közt hihetetlen odaadással
megfigyelve, az előtér rétjén minden fűszál a maga helyén, oly odaadó
igazsággal kirajzolva, mint a prerafaelista festők művein. Kevésbbé
túlhalmozottak festményei, mint kartonjai, de behunyt szemmel haladva el a
tónusszépségek mellett, ezidőben készült műveinek még csak iskolás értékük
van.
III.
A FIATAL MESTER
A FIATAL MESTER
Hollandiában egyszerre csodás igazságokat fedezett
fel. A tiszta hegyi levegőből a párás, rezgő, mindent ellágyító, puha
folthatásokat keltő hollandi levegőbe kerülve, egyszerre megértette Hobbema,
Van Goyen művészetét: vonal helyett folthatások keresését, melyeket nem
rajzzal, hanem színekkel, nem kiszinezett rajzzal, hanem tónusban tartott,
biztos színértékekkel megfigyelt és visszaadott kolorittal, nagy harmóniákba
öntve lehet csak kifejezni. Ebben pedig a legnagyobb mester Hals, a ki széles
folthatásokkal az elérhető elevenséget, mozgást, életigazságot bámulatosán
egyszerű eszközökkel fejezte ki.
Düsseldorfba megérkezve, lángoló lelkesedéssel
fogott a munkához, megerősítette felfogásában Munkácsy Mihály is, a ki az
aprólékos rajznak sohasem volt barátja és a ki megértette, a mikor
fénybenyomások visszaadásáról ábrándozott. Kétségtelen, hogy hollandi útjában,
vagy Münchenben, esetleg már Bécsben, látnia kellett a francia barbizoni
mestereket, nevezetesen Daubignyt, a kivel egy pontban különösen is megegyezik
: a tónus változatosságában, mely mindég a tárgyhoz simuló, tehát az érzéshez,
a mely lelkét a megfestett kép láttán elfogja. Érzéseket sem az a táj kelt fel
most benne, amelynek szépségeire Zimmermann oktatta. Abbahagyja a komponálást
egyazon időben, a mikor nem aprólékoskodik többé. A fáknak nem rajzában, hanem
színében kutatja a lelkét hangoló elemet. Nem keresi tehát régi mestere
ujjmutatása szerint a hangosan beszélő tájakat, hanem a csöndes
színharmoniákat. Művészi ideálja a természet benyomásának visszaadása az
atmoszféra szülte tónusokkal; a levegő festése, a mint rávetődik a tájra ; a
mint megváltoztatja a dolgok színét; a mint nagy tömegekben végig ömlik, végig
rezeg, nem törődve a helyi színekkel, csak a nagy egységes harmóniákkal; s
mindezt pontos színértékekben, nehogy megzavarodjanak a tónusok egymáshoz való
viszonyai.
Ez volt Paál László művészi felfogása, a melyre
nevezetes hollandi útja vezette, s düsseldorfi fellépése éppen ezért valóságos
forradalmat okozott.
Mert Düsseldorfban virágzott éppen ezidőben egy oly
tájfestőiskola, mely a kor lármás szellemének megfelelően tárgyban a természet
ünnepélyes, tobzódó, haragos jeleneteit, színben a rikító, tűzi-játékszerű
színhatásokat kereste, mindezt aprólékosan megmunkáló modorban. Az
Achenbachoknak nem tetszhetett Paál, a mint a Bürger-Thoréknak nem tetszettek
az Achenbachok. "Devant ces froides images, le spectateur n'est pas plus
ému que ne lá été le peintre qui les a combinées". Pedig meghatni, a
lélekhez szólani: íme az új tájképfestő feladata, ezt pedig csak egy költői
lélek intim, benső közvetlen megnyilatkozása idézheti elő. A düsseldorfi
tájképfestők egy-része Paál képeit lenéző mosolylyal szemlélte, maga Achenbaeh
mondotta volt: Pahlen ist noch lange nicht mahlen. Egyébként párisi sikere
előtt Munkácsyról is az járta : Munkatum non est pictum. De a fiatalabb
művészek megértették őket, maga Paál írja nővérének: "Sokan nem
barátkoznak ugyan meg az iránynyal, a melyet mint festő követek, de a jobb
része részemen van, és ez bátorít a törekvésre". Erős technikai
tanulmányokba, nevezetesen a színhatások megfigyelésébe mélyed el, az
iránynyal, melyet követni fog, tisztában van, -"lelke minden költészetét
akarja kifejezni" -nincs tehát más hátra, minthogy "az erőt
sajátunkká tenni, a mi által homályos álomképünket, mely a kebelben
határozatlan alakban él, világosan, mindenkire nézve érthetően fejezhetjük
ki." Düsseldorf jelentősége művészi fejlődésében tehát abban rejlik, hogy
itt ébred egyénisége tudatára és kezdi megközelíteni életcélját: eredeti
érzései kifejezéséhez egy eredeti nyelv megteremtését.
E perctől kezdve ehhez az ideálhoz sohasem lesz
hűtelen, az akadályokkal herkulesi küzdelmeket folytat, noha ez akadályok épp
jellemében rejlettek. Düsseldorfban mihamar belesodródik az ott folyó víg
társadalmi életbe, s ez nagyban akadályozza őt abban, hogy egészen tehetsége
kifejtésének élhessen.
Hogy szerette pedig a művészetet, s azt, a mi őt
inspirálta: a természetet! Levelei telve vannak faluravágyódással, hogy
természetmegfigyelésekkel gazdagíthassa emlékképeit. Düsseldorfban Munkácsyhoz
költözik, a ki rajongó szeretettel fogadja és az együttlét ez érzést egyre csak
fokozza. Ez időben Munkácsy már a párisi aranyérem nyertese, a düsseldorfi úri
társaság kényeztetett kedvence, s Paál László előkelő megjelenésével, friss
szellemével és sajátos művészetével méltó társa. Valósággal lázba hozták ezen a
télen a düsseldorfi társaságot, a hol éppen akkor igen víg élet folyt. Ennek az
emléke még ma is ép és eleven. Hogy a nyáron Düsseldorfban jártam, igen sokkal
beszélhettem azok közül, a kikkel Munkácsy és Paál ezidőben sok kellemes órát
töltött együtt. Elválaszthatatlanok voltak. Az egyik a munkásművész, a másik a
gentilhomme-művész. Paál László, az elegáns megjelenésű fiatal nemes ember,
hamar összebarátkozott a katonatisztekkel, a kik csakhamar megszerették eredeti
fellépéseért, szeretetreméltó modoráért. Különösségei is érdekelték őket.
Műterme, melyben két festőállványon, egy kopott díványon, egy rozoga széken
kívül semmi se volt, telten teli volt verebekkel, varjakkal és egyéb
madarakkal. Minek neki a műterem? Ő már ekkor a természetért rajong, ha teheti,
megy ki a szabadba a természetet tanulmányozni, "ez az én iskolám, ez
mindenem!" - írja nővérének ezidétt. Ezt a felfogást is a holland és az
ezen alapuló francia művészet hatása alatt sajátította el. Düsseldorfban
művésztársai ezt egyenesen őrültségnek tartották, de Paál László ezzel nem
törődött. Ő műtermét csak madártenyésztőnek és baráti mulatozására alkalmas
tanyának nézte, a hol bizony sok víg órát töltöttek el, kedélyes borozgatás
közben, a miről a régi szomszédok még most is hátborzongatások közt emlékeznek
meg. Ezen a télen karácsony napján ismerkedik meg De-Marches bárónővel, a ki
későb Munkácsy felesége lett, a Brutenbacher-Hofhan, a hová Paál és Munkácsy
egy ezredes ösmerősük révén kaptak meghívót. A bárónő az asztalnál épp Paál
mellé került, a ki bemutatta később Munkácsyt is, a Monsieur Dernier jour-t, névleg
persze már ösmerték és így este a Mahlkastenben pompásan mulattak együtt.
Ez volt aztán a víg karácsony, de éppen ilyen víg
volt az egész farsang, melyet a legjobb kedélyhangulatban töltött el. Ez időben
még nem tudja, hogy odahaza mily vészfelhők tornyosulnak az apai ház fölé. Még
bízik abban, hogy egypár évig csak összetartják a kis gazdaságot, noha apró
pénzküldeményekkel már ekkor kezdi szüleit segitgetni. A tavaszt tiszt barátai
társaságában tölti, lovaglással, kölni kirándulásokkal, vígan. Művészi haladása
is szemmel látható, érzi ezt ő maga is, többször kifejezi nővéréhez írt
levelében önmagába vetett bizalmát, noha azt is tudja, hogy mily sokat kell még
tanulnia. Megerősíti hitében első nagy sikere. Forbes angol műbarát 1871
tavaszán Düsseldorfba jő, Munkácsynál képet rendel és megveszi jó áron Paálnak
nagy tájképét, ugyanazt, a melyről a düsseldorfi idősebb kollegák, de a
düsseldorfi kritika is ugyancsak csekély elösmeréssel beszéltek. A műbarát
rendkívül megszereti az embert is a művészben, meghívja magához Londonba és ez
év tavaszán csakugyan hozzá is utazik, Munkácsyval, s a düsseldorfi angol
konzullal. Munkácsy hamar visszamegy, de Paál két hétig marad nála, a hol a
londoni múzeumokban újra erős művészi tanulmányokat tesz. Visszatérte után egészen
munkába merül s újabb képeket küld angol barátjának, ezeknek az árából Groller
Balduinnal Hollandián át Belgiumba utazik egészen Ostendeig, hol a tenger
látása rendkívül elragadja és visszajövet az őszi két hónapot
(szeptember-október) megint Beilenben tölti, egészen természettanulmányokba
mélyedve. Csak november közepén tér vissza Düsseldorfba, hol ismét Munkácsyval
él együtt, megkapva időközben újra ösztöndíját, s víg, gondtalan, de munkás
életet él, művésztársai és a nagy világ körében. Részt vesz a kölni
dalünnepélyeken, a Mahlkasten jelmezestélyein, nem egyszer búsul az odavetődött
cigány zenéje mellett Munkácsyval hajnal hasadtáig, míg egyszer csak vége a
vigalomnak, - Munkácsy 1872 januárjának végén Parisba költözik. De nem tud
ellenni Paál nélkül, a tavaszi hónapokban gyakorta elutazik hozzá, hívja
magához Párisba, de Paál nyakig úszik ismét az adósságban, - csak virágokért
száz talléron felül volt a tartozása, - tehát nem mozdulhatott. Márciusban
aztán azt írja nővérének: "Meggyőződtem ismét, hogy a barátság nem üres
szó, valaki értem olyan áldozatot hozott, a mire mai nap csak igen ritkán
vállalkoznak". Ez a valaki Munkácsy volt. És így 1872 májusában nála van
Paál László Parisban.
Ez időből tizenöt-húsz művét ösmerjük, melyek
művészi fejlődésének egész történetét szemléltetik. Beletekinthetünk dolgozási
modorába, láthatjuk, mint igyekezik az érzését megragadni, a melyet benne
mindig a természet színjátéka ébreszt fel. "Titáni erőt" érez ekkor
magában, s csakugyan az atmoszféra erőteljesebb megnyilatkozásai vonzzák: a
délutáni árnyéklatok, az esti szürkületek, a hó-olvadásos táj reggeli
pirkadása, a lombokon átszűrődő fény, a déli fénysugárzás, az esti pír, az ég
színjátéka: a kékes ragyogástól a szürke esőfelhőkig, a borongástól a virradat
fehéres rezgéséig. Csak szín, sehol egyedül álló, külön életet élő részlet,
hanem a nagy mindenség, gazdag levegő-lepelben, fény- és árnyékjátékban, csupa
intim részlet, patak partja, erdőmélye, szomorú füzes, vidám gyertyános, komor
platánok, rezgő levelű nyíres, illatos akácfasor, szálas tölgyek, - mindég fa
és fa, melyeknek titkos életrendjébe belelesett.
Hazulról hozott tanulmányait sem dolgozza fel többé
a bécsi modorban, igyekszik újra átélni a régi emlékeket és kolorisztikus
felfogását érvényesíteni. Átmenetet alkot egy gyertyános erdőrészlete, a
melynek részletező rajza már pompás valeurjeivel tűnik ki. Különösen biztos
színértékeért igen becses egy nyárfa erdőszélről felvett stúdiuma, a hol a
bárányfelhős kék ég fényértékéből kiindulva keresi a többi részlet szélesen
odavetett tömegeihez a színértékeket. Nagy, egyszerű és mély tónushatásával
megkapó alkotása a berzovai falurészlet, a melynek ezüstös koratavaszi
levegőjébe finoman olvad bele az előtér néhány friss zöld hajtással teli
vadgesztenye és bokrétafája, egy-két oláh parasztházzal, az előtérben álló
parasztasszonynyal, a beomlott kút körül tipegő baromfival. Nem ijedt meg a
zöld színtől sem, de harmóniába hozta a környező levegővel s fűzfával
szegélyezett patakpartjainak lágy, meleg, zöld tónusa tavaszi hangulatokat
ébreszt.
Főműve egy nyári esti hangulat költői kifejezése.
Nyírfák, jegenyefák és tölgyfasor közt haladó út fölött vöröses színakkordokban
bukik le a nap. A tölgyfák koronái egybeborulnak, közöttük alig-alig rezzen át
a vörös fénysugár, míg a rét zöldje sárgásbarna árnyalatba omlik. Az esti gőz
illanó aranysávju végighull, mint a patyolatfátyol, a göröngyös országúira, az
úton haza haladó munkásokra, minden vonal erős folttá válik, melyből alig-alig
emelkedik ki egy-egy részlet. Valami meseszerű áhítat kél szárnyra. A zöld,
barna, aranysárga harmoniájalágy összhangzatot ébreszt.
Éppen ilyen mélyen szuggesztív erejű csöndes ér
partján hajlongó fűzfás tája, az ingó-ringó cserjéssel, finom rajzú
facsaládjával. Itt is a nagy, nyugodt, bárányfelhős ég az uralkodó, jól tudván,
hogy az ég a tájkép éltető lelke, mely minden formát átölel, magához vonz,
idomít, s adja meg a táj egészének hatását. S ő erre törekszik első sorban.
Innét. finom levegő-fokozati tanulmányai, melyeket aztán nagyobb műveiben
alkalmaz. A platánfák közt kisugárzó esti fény rőtje, a mint végigfut a
törzsökön, egyre hullajtva erejét a háttér felé, hogy aztán tüzet vesztve
eltűnjön az erdőmélye sötétjében ; a vízpartjára kinyúló jegenyefaerdő, melyre
rászállott már a homály, végig futván nagy zikzagos vonalain és eljutott a víz
tükrére, melyen ezüstlepelként egy végsőt nyújtózkodik: mind csupa
színértéktanulmány, finom harmóniák, a legmegkapóbb hatásokat keltve.
Ilyen ragyogó technikai készséggel felfegyverkezve
érkezett meg Paál László Parisba.
IV.
VÉGSŐ KÜZDELMEK
VÉGSŐ KÜZDELMEK
Egészen elragadta a friss életnek pezsdült Paris. A
boulevardokon új fákat ültettek, a conmune alatt lerombolt házak helyén paloták
épültek, újra tavaszi hangulatban élt a nagy város. A múzeumok, az akkor
megnyílt Szalon lekötötték Paál érdeklődését. Daubigny, Troyon, Corot,
Chintreuil művészetétől megittasultan, lelkében vágyak és erőérzetek
ébredeztek. "Látva a nagyszerű műveket, átérzem magamban is a képességet,
- írja nővérének - egykor megközelítőleg legalább, méltóan megállani mellettök
. . . Persze hogy sokat, nagyon sokat kell még dolgoznom, de kedvem van rá s a
jövő ha nem is ragyogó, de mégis szép képe erőt ad a küzdésre".
A nyarat De Marches báró meghívására Munkácsyval
Colpachon tölti, a hol édes semmittevésbe merülve éli ifjúságát. Ekkor még nem gondol a végleges Parisba telepedésre, de Munkácsy kérésére lemond a
Düsseldorfba való visszatérés gondolatáról s Parisban marad. Itt fejezi be az
"Erdei út" című képét, melyet Bécsbe küld az 1873-iki világkiállításra,
a hol érmet is nyer; Forbes, londoni hű barátja meg is veszi, s ilyen kedvező
hangulatok között telepedik ki Barbizonba, a fontai-nebleaui erdőbe.
Barbizonban ebben az időben a nagy mesterek közül
már csak az öreg Millet élt, az is meghalt másfél év múlva (1875 jan. 20-án).
Egy új festőkolonia keletkezett, többnyire idegen festőkkel, a kik között Paál
bécsi társai közül ott találta Ribarz-ot és Jettel-t, s ezek révén ő is,
Munkácsy is egyszerre megismerhették az egész kolóniát: Kari Heffnert, Liebermannt,
Encke-t stb., de igen sok fiatal francia festőt is, a kik között Paál Lászlónak
mihamar elösmert neve lesz. Ez az esztendő vidám munka közt telt el, derült jó
kedvben, friss baráti érzés közt, Munkácsyval együtt élve. A következő évben
(1874) Munkácsy megházasodik és így természetesen vége a nagy életközösségnek.
Paál tavasz beálltával Barbizonba megy, szorgalmasan dolgozik, s az ez évi
Szalonban debütál: "Eső után, őszi hangulat" című művével. Ez az év
diadalt jelentett Daubigny-nek, de a kritika panaszkodik, hogy a tájképfestők
nagy tömege a nagy mesterek utánzásával éri be "sans se préoccuper des
beautés nouvelles et originales qui chacun d'eux on pourrait tirer encore"
(Castagnary). Paálnak nem volt szerencséje: a százakra menő tájképfestők közt
nem vették észre. De festő társai méltányolták és ez megnyugtatta.
Dolgozott tovább. A következő évben
"Hóldfeljötte" című képével már némi figyelemben részesült. Paul
Leroi (L'Art 1875 II. 274.) nagy elösmeréssel ír róla, ő maga is kezd
megelégedni sorsával, "ha így fog menni -írja nővérének - elmondhatom,
hogy ha nem is csurog, de cseppen". Telve van munkatervvel, a Bretagne-ba
készül, hogy természettanulmányait folytassa, aztán ismét Barbizonba, hogy
őszszel műtermet nyisson Parisban.
E hangulatból keservesen kizökkentik őt a hazulról
vett szomorúbbnál szomorúbb hírek. Otthon minden pusztulásnak indult. A remény,
hogy atyjuk valahogy még összetartja a gazdaságot, füstbe ment. Egyik elemi
csapás a másikat követte, s mert atyja a postakezelést személyesen nem teljesítette,
hanem azt idegen, néha megbízhatatlan egyénekre bízta, kik közül egyik aztán
visszaélt bizalmával, 1875-ben ezt az utolsó menedéket is elveszítette,
beköltözött Aradra, a hol felesége még ez évben elhalt, s ekkor Berta leánya
leckeóráiból éldegélt 1876 szept. 8-án bekövetkezett haláláig. Lászlóra
rendkívül lesujtólag hatottak e hírek. Hogy szerette volna őket támogatni,
minden levele a kétségbeesés hangján felhangzó panasz helyzete nyomorúságáról,
noha úgy vágyott volna segíteni szülein, nyomorék testvérén és drága nővérén. A
mit tehetett, megtette. De folyton bántotta, hogy nem tehet többet. Minden
csöpp vérét nekik áldozta volna. Nyugtalanságban élt, ha nem kapott híreket, s
lelki állapotára sötét teherként nehezedett szegénysége.
Az 1876-iki Szalonban aratja első nevezetesebb
sikerét: "A békák mocsara; fontainebleaui erdő," melyet Leroi (a
L'Art-ban) nemcsak megdicsért, de az eredeti ceruzarajzot közölte is.
Színérzékét észreveszik, de az erkölcsi sikerrel nem áll arányban az anyagi.
.Sokat dolgozik, de mintha fátum üldözné, éppen akkor, a mikor nemcsak magáról,
de hozzátartozóiról is gondoskodni szeretne, elhagyja szerencséje, londoni
mecénása már régen nem hallat magáról, a párisi műkereskedők is elfordulnak
tőle, a legsötétebb gondolatokba kergetve a szegényt. Úgy látszik titkolta ezt
Munkácsy előtt, avagy talán Munkácsy megváltozott helyzete nem adott alkalmat
neki az őszinte panaszra, önérzete is visszatarthatta, de ezidőben igen
nyomasztó a helyzete. "Olyan nyomasztó viszonyokban élek, a minőben még
soha életemben". Hónapokon át nem tud semmit eladni, noha az 1877-iki
esztendőt munkában tölti, a Szalonban is megjelenik: "Párisi út a
fontainebleaui erdőben" és "Fák alatt" című képeivel.
Ebben az időben már valósággal kétségbeesett s
barátai is megrémültek. A régi vidám bohémből keservesen panaszkodó,
elégedetlen ember lett. A várt nagy elösmerés elmaradt, nem kapott egy mention
honorable-t sem, képeit rossz helyre akasztották a Szalonban, a kritika nem
akarta észrevenni, a műkereskedők zsarolni kezdték, s ő nem tudott a pénzzel
bánni, a legnagyobb anyagi kellemetlenségek között élt, küzdött, viaskodott a
mindennapi kenyérért. Ezenközben egyre pusztuló lelkesedéssel dolgozott tovább
barbizoni fái közt, szenvedélyes lelkének egész erejét beletéve
erdő-részleteibe, a napfény játékaiba, s kimerültén tért este haza rozoga
szállójába, a hol egyszer szerencsétlenség éri. Ez 1877 nyarán történhetett,
beleütötte fejét a mosdója fölött álló gázcsőbe és ájultan terül végig a
padlón, így marad egész éjjel. Csak reggel, hogy takarítónője bejött a szobába,
vették észre, hogy véresen fekszik a földön. Ekkor ugyan jobban lett, de
agybántalma nem szűnt meg többé soha. Legutolsó levele 1877 deczember 28-ról
van keltezve. Zavaros, összefüggés nélküli panaszlevél, melyben egy kis
nyugodtságért eped. De nővére sorsa nem javult, a szomorúság nem költözött ki
házukból, s őt rendkívül izgatta a maga tehetetlenségének a tudata. Ez csak
elősegitette bajának kifejlődését, s 1878 tavaszán már szanatóriumba kellett
szállítani.
Betegsége nagyon sokáig tartott. Közben az 1878-iki
párisi világkiállításon látható volt "Fontainebleaui erdeje" 3-ik
érmet kapott, de ezt ő már nem értette meg. Munkácsy Mihály időről-időre
értesítette barátja szomorú állapotáról nővérét, de mind nagyobb reménye
vesztett szívvel. 1879 március 3-ának éjszakáján a halál megváltotta
szenvedéseitől. Halála után egy évre (1880 április 20-án) elárverezték 65
képét, a melynek 25 ezer frank lett a bevétele, a Nemzeti Múzeumnak egy
megbízottja itt vette meg két képét, melyek most is díszei képgyűjteményünknek.
A vevők közt volt Dumas fils, Aurelien Scholl, de a legtöbbet kis képkereskedők
vették össze, különösen egy Meyer nevű, a ki különben az egész árverést is
rendezte. Ezzel úgy lászott, végleg meghalt Paál László. De talán mégis csak
neki lesz igaza, s "ha későn, de egyszer csak" mégis elösmeréshez
jut.
Mert Paál Lászlónak ez időből való művei már a nagy
tájképfestő mestert revelálják, eredeti vízióval és eredeti kifejező
eszközökkel. Hogy Barbizonba került, a fontainebleaui erdőbe, egyszerre
megtalálta a maga világát, visszaképzelve magát a berzovai erdőbe, s az
ifjúkori emlékek körülrajzották.
"Egy nagy művész alkotása minden állapotában
kész." Goethe e szavát alkalmazhatjuk Paál vázlataira, melyek megőrizték számunkra
szerzőjük nyugtalan lelkét, lelkének kifejezésére szolgáló sokfajta technikai
kísérletezésének emlékeit. Bécsi kiállítási képe, melyet Parisban fest meg, még
színfelfogásának düsseldorfi korszakára emlékeztet. Micsoda eszme
foglalkoztatta a művészt, micsoda érzés hatotta át? Az őszi reggel csöndes
áhítata, a jegenyefák közt felszálló derengés és a munkába menő szerelmes pár
édes egymásba omlása. Lágy, puha, egyszerű harmóniák egybezengése, a
szürkésbarna tónusok bugása, valami br. Eötvös Józsefi merengő hangulat, az
őszi néma bánat szívhez szóló költészete. Valamivel merészebb, vonalvezetésében
szigorúbb, hangulatában erőteljesebb Mesdag tulajdonában levő beileni faluvége,
melyet szintén ezidétt dolgozott ki Parisban. Csupán foltokba verődve látja a
nagy hollandi háztetőket, a mint finom zigzagos vízszintes vonalban vágják át a
látóhatárt, széles ecsetvezetésével elárulva, mily jókedvű hangulatba hozta őt
ennek a vízszintes vonalnak megfigyelése, melybe szerető gondoskodással merül
el. Elül fehérneműt szárító asszonyának vörös kendőjével eleven, pikáns
színfoltot ad a barnászöldkék harmóniának. Derűt és nyugalmat sugároz a
színhatásával.
Egyszerre csak megdöbbenünk színharmóniájának
megváltozott képei láttán. Palettát cserélt, tónusban és érzésben sötétebb,
ecsete szilajon száguldozik vásznán, tompulnak színei, erős
színérték-ellentétek kerülnek elénk, fény és árnyjátékok kisértenek. Itt van
előttünk 1876-iki képének: "A békák mocsarának" vázlata. A
fontainebleaui erdőnek ez a részlete Rousseaut, Duprét és Diazt is megihlette.
Paál ezekkel vette fel a versenyt. És nem hasonlít egyikhez sem, tudott újat
találni a régi motívumban, sajátossá, egyénivé tette.
Rousseaunál a mocsár vizének rezgése ellentétben
állott a talaj egyhangú zöldjével, kitűnő dekoratív hatást keltve. A háttér
kereklombu, nagykoronájú facsoportjában gyöngén pislog az esti fény, a nagy
gomolygós égboltozat pedig komoran terpeszkedik fölötte. Duprénél a nyári este
éles árnyalatai uralkodnak, a mocsár vize él, remeg, szikrázik, a part füzese
hajladoz, az ég hatalmas felhőzete komoran lebeg, a természet valami ünnepélyes
megnyilatkozásra készül, csak két tehén gázol át a vizén, baromi nyugalommal.
Diaz a napfeljötte csöndes, rezgő fényében leste meg a helyet, a mikor gyöngéd
fény suhan át a mocsár tükörén, ezt szemléli a parton egy odatévedt női alak, a
kit a feljövő nap tündéri szine mámorba ringat.
Paál László friss szemmel nézte meg a helyet,
egyszerűnek, elhagyatottnak, fönséges-nek találta, mert olyan volt, mint messze
földre, idegenbe vetett lelke, állva társtalan, egymagán. Az erdőszéle elfogta
a látóhatárt, nagy lombos fája, széteső, dús koronájával állott a középen
egymagán, tükröződve a csöndes vízben, állt fényellentétekkel kiemelve.
Vázlatában már ezt az érzést kereste, de kissé eltolta balra a facsoportot, a
mi megkövetelte a jobboldalnak cserjéssel való kiépítését. A színellentéteket
már itt kiérezte, de a kompozíción változtatnia kellett, oda tette a középre a
lombos fát, eszméje hordozóját, elhagyta a fölösleges cserjéket, s ezzel új
érzés kifejezőjévé tette a régi motívumot.
Ettől kezdve mind szubjektivebb lett és lelkének
komor hangulatai mind erőteljesebben tükröződnek vissza műveiben. A szénát
behordó szekér esti kontúrjait, a faluvég zöld pázsitját figyelje bár meg, a
részletek helyett csak a nagy színfoltokat, a komor színellentéteket, a
haragvó, tépelődő, önmagával küzdő ember bánatos hangulatait elemzi. Ez időből
való az arcképe, melyet Munkácsy Mihály festett róla. Mivé lett a düsseldorfi
gavallér? Szakálla megeresztve, szeme beesve, arca megnyúlt, a megtört,
előrehajló beteg ember fejét látjuk, finom vonalaival, hirtelen, szélesen,
merész foltokban vászonra vetve. Mint egy villámfénytől bevilágított kisértet
áll előttünk. Szinte kiolvassuk magába mélyedt tekintetéből a kínos gondolatokat, az álmaitól megfosztott embert,
egy megbomlott agyvelő lázas képkapcsolódásaitól kínzott álmodozót. Mostantól
fogva csak a természet szenvedélyes megnyilatkozásai érdeklik. Liheg,
haragszik, gyűlöl vagy szeret az ő erdeje. Fái közt hangos fényben hull alá a
nap. Szürke hajnalfény ingerkedik koronájával. Gyászos naplementék zokognak a
fatörzsek között. Komor munkában görnyedeznek benne az emberek. A lágy és
gyönge színharmóniák örökre eltünedeznek. Erős zöld, haragos vörös, komor fekete,
gyilkos rőt a kedvenc szinei. A napfény viaskodik a lombozattal, át-átszakítja
réseit, raja hull, foltokat vet, oda terpeszkedik a mohos pázsitra, az erdei út
pocsogóira, melyek belé remegnek. Nagy szenvedélyeihez nem elegendő a szín,
keresi a rajz hatását is, hogy vonalakkal zokoghassa el bánatát. Csak a nagy
egészet kereste, háborgó lelke nem adott nyugalmat neki a részletekbe
elmerüléshez, neki mélybe futó erdőméivé, egymásba omló gallyak, ki-kicsillanó
ég, remegve haladó fénysugár kellett. Vagy széles, száguldó, magasba nyúló
lombos nyírfák, a mint hatalmas tisztást fogva körül, erdei utat alkotnak, a
melyek titkos, útvesztő rengeteget lepleznek komor némaságban, kísértetiesen
meredve a világló esti levegőbe. Ha eljött az ősz, leszedte a lombokat, komor
orgonahangok búgtak feléje, látván a díszétől megfosztott, rőtbe játszó
törzseket, a mint remegve terpeszkednek, kiaszott ágaikkal egymás felé
kapaszkodva. Erőt, fenséget, haragot, zokogó bánatot akart kifejezni. Lelke
néma haragját, a magába fojtott szenvedélyt, a lelkét tépő keserveket,
tehetetlenségének szivet tépő bánatos tudatát nagy természetképekbe olvasta
bele. Hogy ezeket a hatásokat kifejezhesse, kereste az ennek megfelelő
eszközöket. Széles, bátor, merész ecsettel dolgozott, kevés színnel, de pasztózusan,
szinte semmit sem lazurozva, egymás fölé rakva a színeket, éles ellentélekkel,
vakarva, simítva, karcolva, kenve, -ecsettel, késsel, kézzel, - a vernis-vel
higított bitűmalapot jól preparálva, száradás után grisaille-ben felrajzolva,
hogy vízióját megértesse, csak azután rakva fel a lokális színeket. Plasztikai
hatásra törekedve a fényellentéteket aprólékos gonddal tanulmányozta, éppen
ebben rejlik ereje. Diaz-tól tanul legtöbbet a kezelésben, Rousseau-hoz áll
legközelebb természetfelfogásban. Előbbitől tanulja meg a pasztózus kezelést,
a festéknek egymásra rakását, melylyel csodás fényfolthatásaikat hozzák ki, az
árnyékok lecsiszolását, melylyel a levegő vibrációjának illúzióját keltik fel.
Utóbbi szereti az egyszerűséget, a természet széles felfogását, a nagy
érzéseket, melyek önmagukért beszélnek, azt a mély költői érzést, mely
természetképeikből felénk árad. De azért Paál sem Diaz, sem Dupré, sem
Rousseau.
Szenvedélyes, tüzes, sírvavigadó magyar lelkét
fejezte ki a fontaineblaui erdőből vett motívumaiban is. Az aradmegyei víziók
emléke él e képekben. Igaza van Ruskinnek: "Minden nagy festő csak abban
nagy, a mikor azt fejezi ki, a mit kora ifjúságában látott és erezett".
(Modern Painters. 1. 215.) Ez vonzotta Paál-t a fontainebleaui erdőhöz, beleérezte
szive csalódásait, végtelen bánatát, vesztett reményeit, mély, fönségre törő
költészetét. És kifejezte ezt eredeti eszközökkel, az ecsetkezelés mesteri
használatával.
És mért nem volt életében sikere? Mert a hetvenes
években idegen művésznek, különösen Parisban, s első sorban tájképfestőnek nem
lehetett még sikere. A franciák az ötvenes és hatvanas évek nagy tájképfestő
mestereit csak akkor kezdték méltányolni, mellettük még nem érvényesülhetett az
idegen. És ilykép Paálunknak meddő küzdelemben volt része. Ma -- ha élne -
egyike volna a világ legnagyobb mestereinek, de így is a mi legnagyobb
tájképfestőnk.
(Forrás:
Művészet, Szerkesztette: Lyka Károly, Első évfolyam 1902., Ötödik szám)
http://epa.oszk.hu/00000/00009/00005/muveszet_01_paal.htm)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése