KISFALUDY KÁROLY (1788-1830): A kérők

„A múlt hétfőn, úgymint a folyó hónapnak 3-án, leírhatatlan öröm lelkesítette hazafiúságomat, midőn a fehérvári magyar színjátszók városunkba megérkezvén, cédulák által kihirdették a nemzet mulatságára lett megérkezésöket és azt, hogy játékaikat elkezdik – azon öröm növekedett bennem, midőn a német játékszínben megjelenvén, szemlélője és hallgatója lettem Kisfaludy Károly úr által készült remek darabnak, melyet a játszók ezen nevezet alatt: A tatárok Magyarországban, előadtak, éspedig úgy, hogy a játszó személyek ellen még az irigység sem tehetett volna semmi kifogást.” Waltherr László pesti ügyvéd értesíti így jegyesét, Kamocsay Julcsát az 1819. május 7-i társasági eseményről, mely bizony nem egy hazafiút tűzbe hozott. Amióta a Szépészeti Bizottmány úgy határozott, hogy a Rondellát lebontják (1815), a magyar színjátszóhely nélkül maradt a város, és a német teátrum játékszüneti napjain fel-fellépő magyarok bizony kutyaütőnek bizonyultak. Ámde most! Éder György Székesfehérvárt már összekovácsolódott társulata jól játszott, és magyar színművet játszott!

Utóbb – a dramaturgiában jártasságot szerezve – maga Kisfaludy nyilatkozott úgy, hogy „tatári műv” került ki a tolla alól, s a karzati tapsok annak szóltak, hogy „győz a magyar”. Mindez ugyan jogos kritika ma is, de ne feledjük: elindítója lett a honi ihletésű színműirodalomnak és színjátszásnak (Bessenyei György, Kazinczy Ferenc dramatikus művei nem hatottak a publikumra), méghozzá úgy, hogy néhány ügyetlenkedő szövegkönyv után már a kor polgári színvonalát jelentő német szerzők műveivel egyenrangú, ma is helytálló darabok kerültek a világot jelentő deszkákra.

Kisfaludy Károly mindennek inkább indult, mint a nemzeti drámaírás atyjának. Születésekor meghalt édesanyja, s a dunántúli birtokos apa megkülönböztető gyűlölettel kezelte a „kis gyilkost”. Károlyt testvérei titkon kényeztették, ő meg szeszélyes apaszomorítóként cseperedett: a győri bencés gimnáziumba íratják, ahol a kalamárist vágja szelíd lelkületű tanárához; átíratják a katonai iskolába, de szűk neki a cőgeráj, 1814-ben Pestre megy, és a 32. Mária Terézia gyalogezredbe lép, zászlótartó lesz. Harcol a Napóleon elleni hadjáratban, Leoben mellett fogságba esik, megszöki, Pesten újra katonai szolgálatra jelentkezik, de még mielőtt valamelyik hadszíntérre juthatnak, szerelmes lesz, nősülni akar. Csakhogy apai engedély kell a házasodáshoz. Atyja persze hallani sem akar Károly házasságáról, sőt kitagadja renitens gyermekét. Az addig is csak vékonyan csörgedező apanázs hiányában Károly leköszön tiszti rangjáról, Bécsbe megy, hogy festőművésznek tanuljon. Testvérei küldeményeiből, alkalmi portréfestésből meg hitelekből él. Máig tisztázatlan, hogy jódolgában vagy épp hitelezői elől szökve megy Itáliába, hogy tanulmányait folytassa. Tény, hogy 1817-ben ismét pesten van, romantikus képeket festeget, melyeket házigazdája árusít, és ifjúkori sikerein fölbuzdulva, dalokat szerez.

Kultsár István, Fáy András – a magyar színjátszás támogatói – felfigyelnek rá, biztatják, tegyen próbát színművekkel is. Nagy sietve drámaírásba fog, történeti témákat dolgoz fel több lelkesedéssel, mint hozzáértéssel, ám 1819. április 18-án A tatárok Magyarországon akkora sikert arat, hogy neve már-már túlragyogja fivére, Kisfaludy Sándor – a Himfy-ciklus szerzője – népszerűségét.  Nyilván könnyű lenne a nemzeti fölbuzdulástól repített siker hullámait megnyergelnie, de Kisfaludy Károly, mint a feladatára ismerő igényes ember mindig, nem éri be olcsó népszerűséggel. Kivételes szorgalommal tanulja a drámacsinálás mesterségét, a nemzet csinosítására törekvő értelmiségiekkel – nemesurakkal, mívelt német polgárokkal, zsidó felekezetű orvos barátjával – vitáznak, olvasmányokat cserélnek, szerencsésebb sorsú nemzetek példáját elemezve tanulnak. Kisfaludy Károly szellemi nyitottsága, varázslatos egyénisége nem kis szerepet játszik abban, hogy a szellemi élet megszervezésére elindított irodalmi almanach, az Aurora létrejön – fivére, Sándor irodalmi jutalmát adja alaptőkének, s ehhez járul a közadakozás -, s Trattner szép nyomdai kivitelben, 700 példányban megjelentetheti. Vörösmarty, Bajza, Toldy Ferenc irodalomteremtő működésére éppen úgy meghatározó lesz Kisfaludy, mint az olvasók és színházjárók fölnevelésére. Utóbb a mestert tanítványai túlszárnyalták lírában, epikában, kritikaírásban, drámaírásban azonban ő a példa, kivált vígjátékai: A kérők, Csalódások. A kérők először 1819. szeptember 24-én adatott elő Pest városa színházában.

Halála után tiszteletére néptudományi intézetet hoztak étre barátai (1836), ahol havonta fölolvasásokkal, évente irodalmi díjak odaítélésével, később könyvkiadással őrizte szellemiségét a Kisfaludy Társaság.

Friedrich Schiller (1759-1805): Don Carlos

Az irodalmi köztudat úgy érzi őt Goethe párjaként, ahogy a weimari szobortalapzaton állnak: kéz a kézben. A német irodalom fénykorának a megalapozói voltak ; életük és munkásságuk egy fontos évtizedre kapcsolódott össze. Ám Schiller tíz évvel fiatalabb volt, és a halál huszonhét évvel előbb elragadta, mint zseniális barátját. Életútja is küzdelmesebb volt. Apja felcser; ő ugyancsak medicinát, majd jogot tanult, s ezredorvosként indult pályáján, de kaszárnyafogságot szenvedett, mert Mannheimben megnézte saját s első drámai művének a Haramiák-nak (1781) hatalmas sikerű előadását. Ez a mű a német romantika első szakaszának, a viharos Sturm und Drang-nak a zászlóbontása lett, s a szerző ezután megpróbált mint színműíró egzisztenciát teremteni magának. Hiába volt azonban a kiváló polgári szomorújáték, az Ármány és szerelem (1784), majd a nemes verető történelmi dráma, a Don Carlos (1787) lelkes fogadtatása, hiába lett ő maga 1789-ben a jénai egyetemen a történelem professzora, az anyagi gondok még sokáig elkísérték. Pedig hihetetlen munkabírással dolgozott. Kiváló reflexív költemények és balladák, fontos esztétikai és történelmi írások kerültek ki tolla alól; megalapította a Hórák c. folyóiratot, amely a német romantika legfontosabb orgánuma lett, s ekkortól mélyült el baráti és művészi kapcsolata Goethével. 1799-ben Weimarba költözött, s az ottani színház kínálta lehetőségek új, nagy lendületet adtak drámaírói munkásságának. Egymás után írta és vitte színre történelmi drámáit, amelyekben váltogatva a klasszicizmus, a romantika és a realizmus jegyei érvényesültek; ezek a Wallenstein-trilógia (1800), a Stuart Mária (1801), Az orléans-i szűz (1801), A messinai menyasszony s utolsó nagy népi drámája, a Tell Vilmos (1804).

A sokoldalú Schiller legfőképpen mégis drámaíró volt, mégpedig az első a német irodalomban, aki nem könyvdrámákat, hanem ízig-vérig színpadra termett darabokat írt, színre való jellemeket formált, és kiváló érzéke volt a színi hatáshoz. Ifjúkori zseniális remeke, az Ármány és szerelem a maga nyers realitásával és érzelmi izzásával maradéktalanul frissen hat mai előadásban is. A később írt verses történelmi tragédiákban Schiller fontos esztétikai elve, az idealizmus lépett előtérbe; ez és a fennkölt retorika meg a terjengősség már távolabb esik a mai ízlésünktől.

A Don Carlos-on öt évig dolgozott írója; Shakespeare metrumát, az ötös-hatodfeles jambust (blank verse) használta hozzá. A majd ötezer sornyi terjedelmet az első előadás számára jócskán le kellett rövidítenie. A történelmi anyagot szuverén módon formálta céljaihoz és a drámai hatáshoz. A valódi Fülöp királyból, a trón fantáziatlan és érzéketlen bürokratájából, aki az események idején negyven éves volt, megtört aggastyánt alkotott, a trón rideg magányában reménytelenül szeretetre szomjazó, rossz lelkiismeretű zsarnokot. Az ő ideális lelkületű, nagy tehetségű Carlosa a valóságban zavaros fejű, egzaltált ifjú volt, s biztosan nem fűzte szerelmi szenvedély a királynéhoz, akit tizenöt éves korában, az esküvőjén látott meg először. A mű igazi hőse az író leleménye: Rodrigo Posa márki, a szabadságeszme egyik legkiválóbb bajnoka a világirodalomban.

A mű 1970-ben került először magyar színpadra, Vas István fordításában. A dráma nyomán készült opera Verdi egyik legnépszerűbb alkotása lett.

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY (1773-1805): Méla Tempefői, avagy az is bolond, ki poétává lesz Magyarországon

A debreceni kollégiumban Cimbalomnak nevezték. Gúny és elismerés egyaránt keveredhetett ebben. Utalhatott persze lényének, verseinek, érdeklődésének zeneiségére is. Tudjuk, hogy jól klavírozott, s bár zenét talán nem szerzett, mégsem indokolatlan egyéniségét Mozartéhoz hasonlítani, akinek Varázsfuvolá-ját fordította is. De hasonlíthatjuk a skót Burns-höz is, hiszen költészetében legalább annyi a falusias vaskosság, amennyi a rokokó könnyedség. S mindkét – egymástól oly távolinak tetsző – költői világ bája, kecsessége, derűje is jelen van Csokonai verseiben, színdarabjaiban. A meghatározó benne mégis a felvilágosodás szelleme, filozófiája. Egyszóval szinte mindent egyesített magában, ami korában érték és divat volt.

Debrecenben született, művelt polgári családban. Életéből mintegy másfél évtizedet töltött az ottani református kollégiumban mint diák és mint tanár. Itt bontakozott ki költészetének megannyi színe, itt tett szert hihetetlenül sokoldalú, a természettudományokat is magában foglaló műveltségére, itt írta első szerelmes verseit egyik legkedvesebb tanárának feleségéhez, itt lelkesedett Rousseau-ért, a francia forradalomért, s innen csapták ki, amikor a politikai helyzet áldozatot követelt Martinovits és társainak kivégzése után. Itt született meg filozófiai költészetének néhány remeke, a Konstancinápoly, Az álom, Az estve, itt írt olyan szatírákat, mint a Bagoly és kócsag, a Békaegérharc, a Zsugori uram és olyan népies dalokat, mint a Szegény Zsuzsi a táborozáskor.

Kicsapatása után a rebellisebb szellemű Sárospatakon jogászkodott egy keveset, de a kisváros szellemi szűkössége elriasztotta. Pozsonyba ment hát, ahol az országgyűlésben igyekezett pártfogást keresni a költészet, az irodalom, a művelődés számára. Diétai Magyar Múzsa címmel költői újságot próbált kiadni. A diéta közönye elől ezután Komáromba menekült, ahol beleszeretett egy gazdag kereskedő lányába, Vajda Júliába. Hozzá írta a Lilla-dalokat, jócskán közéjük dolgozva ugyan korábbi, debreceni szerelmes verseiből is. S ezek közül valók talán legismertebb költeményei is, A Reményhez, A tihanyi ekhóhoz. A lány vonzalmában azonban az atya nem osztozott, elvárta a költőtől, hogy valamilyen állandó megélhetésre tegyen szert. E csalódást követően vagy egy esztendőn át különböző somogyi falvakban vendégeskedett, míg Csurgón sikerült segédtanári állást kapnia. Somogyhoz fűződik a Kaposváron játszódó Dorottya című pompás vígeposza.

Csokonai operakultúra híján nem lehetett a Magyar Mozart, a színházi kultúra hiányán azonban megpróbált úrrá lenni. Még Debrecenben 1793-ban színdarabban írta le a költészet sanyarú sorsát hazánkban, ez volt a befejezetlenül maradt Méla Tempefői, avagy az is bolond, ki poétává lesz Magyarországon, amely csak 1938-ban került színre. A Városligetben működő Erzsébetvárosi Színházban adta elő a Független Színpad Benedek András és Nagypál István (azaz Schöpflin Gyula) színpadra alkalmazásával és befejezésével, Hont Ferenc rendezésében és Gellért Endre címszereplésével. 1949-ben azután a Nemzetibe is eljutott, itt a címszerepet Ladányi Ferenc játszotta.

Gerson du Malheureux című rögtönzését viszont annak idején eljátszotta diákjaival. Színjátékot próbált szervezni Pozsonyban is, Csurgón meg azzal kavart botrányt, hogy a Cultura vagy Pofók című darabjában tanítványaival elénekeltette a Rákóczi-nótát. Ezért kellett helyette sebtében megírnia a Karnyóné-t, a korábbi magyar irodalom legjobb vígjátékát.

Segédtanárságának azonban véget vetetet a rendes tanár megérkezése, így 1800 tavaszán visszaindult Debrecenbe, ahol végképp nyomorba döntötte, hogy 1802-ben leégett a házuk. Megkezdett eposzát, az Árpádiász-t ugyan nem sikerült befejeznie, nagy filozófiai versciklusát viszont igen. Egy gazdag bihari földbirtokos, Rhédei Lajos ugyanis feleségének temetésére rendelt tőle búcsúztatót, s erre az alkalomra öntötte végleges formába A lélek halhatatlansága címen ismert Halotti versek-et. A temetésen tüdőgyulladást kapott, s a tüdőbajjal már régóta küzdő költő nem is gyógyult meg többé.