„A múlt hétfőn, úgymint a
folyó hónapnak 3-án, leírhatatlan öröm lelkesítette hazafiúságomat, midőn a
fehérvári magyar színjátszók városunkba megérkezvén, cédulák által kihirdették
a nemzet mulatságára lett megérkezésöket és azt, hogy játékaikat elkezdik –
azon öröm növekedett bennem, midőn a német játékszínben megjelenvén, szemlélője
és hallgatója lettem Kisfaludy Károly úr által készült remek darabnak, melyet a
játszók ezen nevezet alatt: A tatárok
Magyarországban, előadtak, éspedig úgy, hogy a játszó személyek ellen még
az irigység sem tehetett volna semmi kifogást.” Waltherr László pesti ügyvéd
értesíti így jegyesét, Kamocsay Julcsát az 1819. május 7-i társasági
eseményről, mely bizony nem egy hazafiút tűzbe hozott. Amióta a Szépészeti
Bizottmány úgy határozott, hogy a Rondellát lebontják (1815), a magyar
színjátszóhely nélkül maradt a város, és a német teátrum játékszüneti napjain
fel-fellépő magyarok bizony kutyaütőnek bizonyultak. Ámde most! Éder György Székesfehérvárt
már összekovácsolódott társulata jól játszott, és magyar színművet játszott!
Utóbb – a dramaturgiában
jártasságot szerezve – maga Kisfaludy nyilatkozott úgy, hogy „tatári műv”
került ki a tolla alól, s a karzati tapsok annak szóltak, hogy „győz a magyar”.
Mindez ugyan jogos kritika ma is, de ne feledjük: elindítója lett a honi
ihletésű színműirodalomnak és színjátszásnak (Bessenyei György, Kazinczy Ferenc
dramatikus művei nem hatottak a publikumra), méghozzá úgy, hogy néhány
ügyetlenkedő szövegkönyv után már a kor polgári színvonalát jelentő német
szerzők műveivel egyenrangú, ma is helytálló darabok kerültek a világot jelentő
deszkákra.
Kisfaludy Károly mindennek
inkább indult, mint a nemzeti drámaírás atyjának. Születésekor meghalt édesanyja,
s a dunántúli birtokos apa megkülönböztető gyűlölettel kezelte a „kis
gyilkost”. Károlyt testvérei titkon kényeztették, ő meg szeszélyes
apaszomorítóként cseperedett: a győri bencés gimnáziumba íratják, ahol a
kalamárist vágja szelíd lelkületű tanárához; átíratják a katonai iskolába, de
szűk neki a cőgeráj, 1814-ben Pestre megy, és a 32. Mária Terézia gyalogezredbe
lép, zászlótartó lesz. Harcol a Napóleon elleni hadjáratban, Leoben mellett
fogságba esik, megszöki, Pesten újra katonai szolgálatra jelentkezik, de még
mielőtt valamelyik hadszíntérre juthatnak, szerelmes lesz, nősülni akar.
Csakhogy apai engedély kell a házasodáshoz. Atyja persze hallani sem akar
Károly házasságáról, sőt kitagadja renitens gyermekét. Az addig is csak
vékonyan csörgedező apanázs hiányában Károly leköszön tiszti rangjáról, Bécsbe
megy, hogy festőművésznek tanuljon. Testvérei küldeményeiből, alkalmi
portréfestésből meg hitelekből él. Máig tisztázatlan, hogy jódolgában vagy épp
hitelezői elől szökve megy Itáliába, hogy tanulmányait folytassa. Tény, hogy
1817-ben ismét pesten van, romantikus képeket festeget, melyeket házigazdája
árusít, és ifjúkori sikerein fölbuzdulva, dalokat szerez.
Kultsár István, Fáy András
– a magyar színjátszás támogatói – felfigyelnek rá, biztatják, tegyen próbát
színművekkel is. Nagy sietve drámaírásba fog, történeti témákat dolgoz fel több
lelkesedéssel, mint hozzáértéssel, ám 1819. április 18-án A tatárok Magyarországon akkora sikert arat, hogy neve már-már
túlragyogja fivére, Kisfaludy Sándor – a Himfy-ciklus szerzője – népszerűségét. Nyilván könnyű lenne a nemzeti fölbuzdulástól
repített siker hullámait megnyergelnie, de Kisfaludy Károly, mint a feladatára
ismerő igényes ember mindig, nem éri be olcsó népszerűséggel. Kivételes
szorgalommal tanulja a drámacsinálás mesterségét, a nemzet csinosítására
törekvő értelmiségiekkel – nemesurakkal, mívelt német polgárokkal, zsidó
felekezetű orvos barátjával – vitáznak, olvasmányokat cserélnek, szerencsésebb
sorsú nemzetek példáját elemezve tanulnak. Kisfaludy Károly szellemi
nyitottsága, varázslatos egyénisége nem kis szerepet játszik abban, hogy a
szellemi élet megszervezésére elindított irodalmi almanach, az Aurora létrejön – fivére, Sándor
irodalmi jutalmát adja alaptőkének, s ehhez járul a közadakozás -, s Trattner
szép nyomdai kivitelben, 700 példányban megjelentetheti. Vörösmarty, Bajza,
Toldy Ferenc irodalomteremtő működésére éppen úgy meghatározó lesz Kisfaludy,
mint az olvasók és színházjárók fölnevelésére. Utóbb a mestert tanítványai
túlszárnyalták lírában, epikában, kritikaírásban, drámaírásban azonban ő a
példa, kivált vígjátékai: A kérők,
Csalódások. A kérők először 1819. szeptember 24-én adatott elő Pest városa
színházában.
Halála után tiszteletére
néptudományi intézetet hoztak étre barátai (1836), ahol havonta
fölolvasásokkal, évente irodalmi díjak odaítélésével, később könyvkiadással
őrizte szellemiségét a Kisfaludy Társaság.
*
A
KÉRŐK
Fontosabb
szereplők:
BALTAFY KAPITÁNY; MÁLI, Baltafy leánya; KÁROLY, LIDI,
Baltafy nevelt gyermekei; BÁRÓ SZÉLHÁZY; PERFÖLDY; MARGIT, Baltafy testvérnénje
I.
FELVONÁS
Máli ábrándosan olvasgatja
Himfy dalait, reménytelenül szerelmesnek érzi magát. Károly zavarja meg
fájdalmas hírrel: el akarja hagyni nevelőatyja házát, ahol őt feleslegesnek
tartják. Nem Baltafy kapitány, ó, nem! Máli mélyen megsebezve, de fegyelmezetten
veszi tudomásul a hírt: Károly elmegy a háztól, mert őt, Málit már látni sem
bírja. Lidi azonban még ijesztőbb hírt hoz. Baltafy épp most tért haza a
városból azzal az eltökélt szándékkal, hogy Málit az ajánlkozó kérők
valamelyikének adja. A duzzogó szerelmesek, kivált, hogy Lidi átlát rajtik, s
ezt meg is mondja, most egészen kétségbeesnek: hogyan ehetne a katonás atya
akaratát feltartóztatni? Örömhírrel lép be Baltafy kapitány: lakodalom lesz!
Tán a bácsi nősül? – huncutkodik Lidi. Persze nem erről van szó. Baltafy
megunta már Máli örökös válogatásait. Most kélt kérő is jelentkezik,
valamelyiket választania kell – punktum! Az egyik városi gavallér, Szélházy,
aki személyesen jelentkezett, a másik vidéki fiskális, Perföldy, levélben tette
meg ajánlatát. Hamarost mindkettő jönni fog, s a mátkaságnak meg kell esnie. A
lélegzetállító veszedelemben csak Lidinek van helyén az esze: meghagyja Baltafy
vén inasának, Ferencnek, hogy az érkező kérők előtt Málit nevelt-, Lidit pedig
Baltafy édesleányának mondja. A megpezsdülő ház hírharangja, Margit asszony
mélyen megsértődve veszi tudomásul, hogy a nagy eseményekről utolsónak értesül,
de rohan is szépítkezni, mert már jönnek a kérők: Szélházy, a nyugatmajmoló
világfi, Perföldy, a magát csak latinos jogásznyelven kifejezni képes,
dolmányos úr. Őt még csak valahogy elviseli Baltafy, de Szélházy örökös fitymáló
megjegyezéseit nem.
II.
FELVONÁS
Ferenc elmeséli Lidinek
Károly szökését, majd sorra jönnek a kérők, hogy Lidinek tegyék a szépet.
Margit hüledezik e fejleményeket látva. Baltafy utasítást ad Ferencnek: mihelyt
megvan a leánykérés, és Máli döntött, dörögjenek a kertbe rejtett ágyúk, hadd
tudja meg mindenki a jó hírt. Az ünnepien feldíszített lugasban Baltafy, Margit
és a lányok elé járulnak a kérők, s rendre megkérik a szép háziasszony – Lidi! –
kezét. Baltafy tátog, Margit elalél, Lidi pedig bevallja a turpisságot. A
kalamajka tetőfokán eldördülnek az ágyúk.
Szélházy szélsebesen hintóba vágja magát, neki a hozomány kellett,
nem a leány, Perföldy viszont kitart a leánykérés mellett: neki Lidi kell, akár
hozomány nélkül is. Ferenc jelenti: Hősváry ezredes, Baltafy régi felettese
érkezett leánykérőbe, Málit kéri Károlynak, aki közben huszárnak állt. Baltafy
nem tagadhatja meg ezt a kérelmet – kettős eljegyzésnek ágyúzhat már Ferenc, és
élhetnek a szerelmesek Baltafy kívánsága szerint: „… a haza javára, díszére,
dicsőségére”.
Berkes Erzsébet
(Forrás:
77 híres dráma 142-146 . old. – Móra Ferenc Könyvkiadó 2. kiadás 1994.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése