2012. jún. 28.

Paul Celan: Távolságok

Nik Helbig festménye
(A kép forrása: www.nikhelbig.com)
 

Szem a szemben, a hűsben,

hadd kezdjünk hát ilyet is:

közösen

hadd lélegezzük a fátylat,

egymástól amely elrejt,


ha mérni készül az este,

mennyire van

minden alak, melyet ölt,

minden alaktól,

amivé kettőnket igéz.


(Ford.:  Lator László)

Kuczka Péter: Bűbájos

Gustav Klimt: A csók  (1907-08.) 
 

Tested csábító ékessége, melled

két gyönyörű dombja feszül trikód

alatt, megigéz, hívja szemem, szám,

kezem, simogatásra, markolásra, már

nem is vagyok más, csak reménykedő

vágy, hogy számba szívjam érett, málnát

formáló bimbóidat, még harapnálak is,

nem bánnám, örüljön, fájjon, fusson

rajta keresztül üzenetem, legyen

villámló fény, megrázó sugár okos

agyadban, csak őt érezd, tűnjön el

belőled minden, emlékek, gondok

vesszenek sötétbe, csak a szerelem

napjának izzó fénye maradjon, lángja,

tüze égjen s küldje tovább üzenetem

gerinced távíróján öledig, méhed

nedves melegéig, szorító izmokig,

mozgósítsa mirigyek dolgos sejtjeit,

tegye szemérmetlenné megnyíló, drága

szemérmed, csókoljon, harapjon éhes,

mohó szája, velem csillapítsa éhét.
 

Somlyó Zoltán: Két szív között

Makray János: Lélektől lélekig
(A kép forrása: www.makray.uw.hu)


A szív forrong, lázad - de vár is...

Látod, hogy eljött ez a nyár is...

Hallod-e, hallod-e, kedves?


Fogd le a szíved, zárd le a szádat.

A nyár a fénybe hullott alázat.

Csitt, csitt... Légy engedelmes...


Forró a szél, hozzád nem enged. -

Köztünk a mély jázminlehellet...

Érzed-e, érzed-e, drága?


Az úton százszor elakadnak,

akik egymás felé rohannak,

nézve a hold sugarába...


Két szív suhan... S történjen bármi;

oly szép: nem remélni, de várni...

A száj ég, a szem szöge nedves...


Egy nap, egy perc egyszer majd hírt hoz...

Közeledünk... a csókhoz?... a sírhoz?...

Ki tudja, ki tudja, kedves...
 

Pablo Neruda: Száz szerelmes szonett 17.

Makray János festménye


Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő

vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór:

úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző

dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.


Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik,

és virágai fényét magába rejtve hordja,

szerelmed tette, hogy testemben él sötéten

a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.


Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól és mivégre,

gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek,

így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni,


csak így, csakis e módon, hogy nincs külön te, nincs én,

oly közel, hogy enyém a kezed a mellemen,

oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.


(Ford.: Somlyó György)

Charles Algernon Swinburne (1837-1909): Búcsú

Aggod István: Őszi búcsú  c. festménye
 

Menjünk tovább, dalom; ő meg se hall,

menjünk, ne féljünk, menjünk, méla dal!

Légy néma most! Az ének éve elszállt

sok édes régi vígodalmival.

Szerettük őt, de ő keblére nem zárt:

úgy van, dalom, bár angyalmódra dallj:

ő meg se hall.


Keljünk fel, menjünk, mert ő mitse tud.

Menjünk tengerre, mint a szél, ha fut

homokkal, habbal; mert van-é reményed?

Reményed nincsen: minden erre jut.

Keserves ízű, mint egy könny, az élet.

De hasztalan panaszlod ezt a bút:

ő mitse tud.


Menjünk tovább s haza; ő nem sirat.

Álmot s napot a szerelem miatt

s késő gyümölcsöt s illatlan virágot

feladtunk, mondva: Légy te, ki arat!

Most nincs fűszál sem; ő mindent levágott.

Vetők, aludni! ránk már nem virrad,

s ő nem sirat.


Menjünk, nyugodjunk; mert ő nem szivell,

ha róla dallok, arra nem figyel.

Nem látja, mint törődik a szerelmes.

Menjünk. Ne szólj. Elég. Hagyjuk mi el.

Szerelemtenger meddő, mély, keserves,

s bár látta már virágim ezrivel,

ő nem szivell.


Mondjunk le, menjünk; mert ő fel se vesz.

S bár csillagtól a lég is tünde lesz,

s bár a sok habvirág, mozogva, ringva

egy holdvirágtól aranyfénybe vesz:

súlyos hajunkra, fúló ajkainkra

mind ránkomolhat, eltemethet ez:

ő fel se vesz.


Menjünk, menjünk tovább; ő meg se lát.

Még egyszer, együtt, zengjük el dalát:

ő is tán, tűnt szavakra és napokra

gondolva, visszafordul arra, rád:

de már mi mintha ott se lettünk volna -

s bár minden ember résztvevő barát:

ő meg se lát.


(Ford.: Babits Mihály)

Luis De Góngora Y Argote (1561-1627): Amíg hajad aranyával hiába

Erne Schäfer festménye
(A kép forrása: www.mit-engeln-unterwegs.de)
 

Amíg hajad aranyával hiába

próbál versenyt tündökölni a nap,

amíg a fehér liliomokat

hó homlokod a réten megalázza,


míg mint korán virító szekfüszálra,

ajkadra annyi mohó szem tapad,

s a csillogó kristályon győz nyakad

diadalmas és gőgös ragyogása,


élvezd nyakad, hajad, homlokod, ajkad,

élvezd, mielőtt mindaz, ami ma

arany, liliom, kristály, szekfü rajtad,


nemcsak ezüst lesz s letört ibolya,

hanem, ha éveid már elpazalltad,

füst lesz és árnyék, sár és föld pora.


(Ford.: Lator László)

Theodor Storm (1817-1888): Érzem, hogy illan az élet

(A kép forrása: www.inmahai.de)

Lásd, nagyon is érzem, hogy illan az élet,

Búcsúzni készülök. Napjaim oly futók.

Mily hamar itt van az utolsó ének!

Mily hamar itt van utolszor a csók!


Még váró és félő remegésem

Erővel csügg ifjú ajakadon!

- Te adod az utolsó csókot nékem,

És utolsó rózsámat neked adom.


A csodakelyhet utolszor te nyújtod át,

Ifjúságod borával töltöd poharamat;

Igy köszöntöd reám az élet búcsúját; -

Lement napom utolsó fény-káprázata vagy!


Utolsó csillagom áll most az égen.

- Nézd, lábaid elé borulva kérlek;

Ne vond el szívedet még, üdvösségem!

Te vagy az utolsó boldogság; - érezd!


Hagyd, hogy még egyszer keblemen át

Borzongjon e játék; gyönyör, fájdalom!

Mielőtt meglátom a nagy éjszakát,

És beléhull csillagom.


(Ford.:  Kaffka Margit)

Don Francisco de Quevedo (1580-1645): szerelmes pora

 

(Halálon túl is állandó szerelem)


Szemem lezárhatja a végső árnyék,

mely a fehérlő nappal rám vetülve

belém hatol, hogy lelkem messze űzze,

mintha e Percre sóvárogva vágynék.


Ám eme parton, hol a heves láng ég,

nem marad holtan parazsa, se füstje,

zord törvényt lángom maga alá gyűrve

hűs vizen úszik, mintha rajta járnék.


Lelkem, kinek egy Isten volt az őre,

ereim, kikben égtek annyi nedvek,

lobogó velőm, csontjaim velője,


nem hagyják el a vágyat, csak a testet,

hamuvá lesznek, de nem hullnak földbe,

s ha porrá, hát szerelmes porrá lesznek.


(Ford.: Simon András)

Petőfi Sándor: Lennék én folyóvíz...



Lennék én folyóvíz,

Hegyi folyam árja,

Ki darabos útját

Sziklák között járja...

De csak úgy, ha szeretőm

Kis halacska volna,

Habjaimban úszna föl s le

Vígan lubickolva.


Lennék vad erdő a

Folyó két oldalán,

Fergetegekkel a

Harcot kiállanám...

De csak úgy, ha szeretőm

Kis madárka volna,

Bennem ütne fészket és ott

Ágamon dalolna.


Lennék váromladék

A hegy legtetején,

Bús pusztulásomat

Venném csak könnyedén...

De csak úgy, ha szeretőm

Ott a repkény volna,

Elnyúló zöld karjaival

Homlokomra folyna.


Lennék kicsiny kunyhó

A rejtett völgybe` lenn,

Eső-vágta sebbel

Szalmafödelemen...

De csak úgy, ha szeretőm

Bennem a tűz volna,

Tűzhelyemen lassacskán, de

Nyájasan lobogna.


Lennék felhődarab,

Összetépett zászló,

A vadontáj fölött

Fáradtan megálló...

De csak úgy, ha szeretőm

Az alkonyat volna,

Búshalovány arcom körül

Pirosan ragyogna.
 

Pablo Neruda: Száz szerelmes szonett 44.



Tudd meg hogy nem szeretlek és szeretlek,
mivelhogy ilyen kettős ez az élet,
a szó csupán egyik szárnya a csöndnek,
a tűzben mindig ott egy rész hidegség.

Szeretlek, hogy kezdhesselek szeretni,
hogy a végtelent mindig újrakezdjem,
s hogy soha meg ne szűnjelek szeretni,
azért van az, hogy néha nem szeretlek.

Szeretlek s nem szeretlek, mintha mindig
a boldogság kulcsát s egy ismeretlen
balsors esélyét tartanám kezemben.

Szeretlek hát kétéltű szerelemmel,
ezért szeretlek, mikor nem szeretlek,
s ezért szeretlek, amikor szeretlek.

(Ford.: Somlyó György)

Francesco Petrarca: Nincs békém

 

Békét nem lelek, s háborút se kezdek:

Remélek s félek, égek s megfagyok:

Égbe szállok és mélyre zuhanok:

Mindent átfogok, és semmit se szerzek.


Ki nyitna is, bezár, magányos szerzet,

Ha rám nézel, én hátat fordítok:

Élénkség nem vidít, nem nyom a gond,

Szerelem nem gyötör, s nem is hoz enyhet.


Szem nélkül látok, nyelv nélkül kiáltok:

Romlásra vágyom, és segélyre várok:

Magam gyűlölöm s másokat szerettem:


Gyász nem sújt le, jajgatva nevetgélek:

Számomra egy a halál és az élet:

Ekképpen vagyok tiéd, én szerelmem.


(Ford.:
Somlyó György)

Dsida Jenő: Tündérmenet

 
A tücsök cirregve fölneszel.

Testem hűs álmokat iszik.

Apró csillagos éjtündérek

a szívemet hozzád viszik.


Parányi szekérre fektetik,

pihék, mohák közé, puhán,

befödik zsenge nefelejccsel

s lehelnek rá éjfél után.


Húzzák lassú, nyüzsgő menetben

- szemükben harmat, áhítat -

csigák s iszonyú nagy füvek közt,

a sárga holdvilág alatt.
 

Dsida Jenő: Így volna szép

Csók István (1865 - 1961): Fiatal lány rózsákkal


Gyakorta érzek

Olyan különös

Kimondhatatlan

Valamit -

Mikor a kezem

A rózsafáról

Egy szirmot halkan

Leszakít,

Mikor átrezeg

Egy síró dallam

Finom húrjain

A zongorának;

Mikor szívemben

Harcokat vívnak

Hatalmas fénnyel

Hatalmas árnyak:

Mikor a szó

Mire se jó,

Mikor szemem egy

Ártatlan fényű

Szempárba mélyed;

Mikor álmodom

S messzire elhagy

A fájó élet;

Mikor ujjongva

Nevet a kék ég,

S a szellő mégis

Ezer zizegő

Halott levélkét

Takarít -

Gyakorta érzek

Olyan különös

Kimondhatatlan

Valamit.


S akkor előttem

Áll a nagy titok,

Amelynek soha

Nyomára jönni

Nem birok:


Miért nem szabad

Azt a sejtelmes

Suttogó halált,

Letépett szirmot

Szavakba szednem?

Miért nem lehet

Azt az örökös

Borongó, ködös

Szomorú álmot

Papírra vetnem?

Miért nem tudom

Azt a pillantást

Azt a sóhajtó,

Méla akkordot,

Mit a futó perc

Szárnyára kapván

Régen elhordott, -

Megrögzíteni,

S aztán őrizni

Örökre, csendben?

Az a sok síró

Ábrándos érzés

Miért nem ülhet

Miért nem gyűlhet

Lelkem mélyére

S nem tömörülhet

Dalokká bennem?


Vagy ha már róluk

Dalt nem is zengek,

Miért nem tudom

Tudtokra adni

Csupán azoknak,

Kiket szeretek,

S akik szeretnek?

Nem mondom: szóval,

Csak egy mélységes

Szempillantással,

Egy fénylő könnyel,

Egy sóhajtással, -

S csupán ők tudnák,

Hogy mit jelent

Ez a rejtélyes

Titkos beszéd. . .


Így volna édes,

Így volna szent,

Így volna szép!
 

Szabó Lőrinc: Pillanatok

(A kép forrása: www.geobioligie.de - Makray János festménye)

Mióta tegnap megcsókoltalak

s te sóváran (de csak egy pillanatra,

mert máris tiltakoztál!) remegő

térdeid közt hagytad a térdemet:

folyton elém rajzol a hála, folyton

előttem állsz, utcán és munka közben

folyton beléd ütközöm: hátracsukló

fejedet látom, kigyúlt arcodat,

csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy

gyönyörű mosolyát az ajkadon.

Ilyenkor egy-egy pillanatra én is

lehúnyom a szemem és szédülök:

érzem közeled, arcom arcod édes

vonalaiban fürdik, kezemet

sütik forró kebleid, újra csókolsz,

s én rémülten ébredek: óh, hisz ez

már őrület - s mégis oly jólesik

beléd veszteni magamat: egész

tested körülömöl és én boldogan

nyargalok szét lobogó ereidben.
 

Berde Mária: Apánk az ajtó mögött (Marosvásárhely, 1923.)

- Egy kisfiú mondja –


Életem első éveit tiszta fehérben látom: fehér szobák, fehér köntösök, fehéren mosolygó ezüstök a vitrinben és anyánk fehér mosolygása.

Nagy feketeség jött ezután. Feketébe vont szoba, kifeketézett kapu, fekete ruhák, fátyolok, fekete szélű levélpapír anyám íróasztalán, feketeszélű zsebkendő a szemére szorítva.

Én kicsike voltam és csacsika, de Lula néném, a kilencesztendős komolyság megtanított, hogy most nem szabad lármázni, sikítani és leginkább nem szabad kacagni, mert anyánk akkor hangosabban zokog. Mint a kis egerek, surrantunk a házban és mindig hallgatva, rákaptunk a hallgatózásra.

A hugicánknak, aki csak három éves volt, az volt a szokása, hogy csak akkor aludt el, ha énekeltek neki. De anyuka nem bírt énekelni többé. Hanem kinyitotta, lefekvéskor a nappali szoba ajtaját és felhúzta a muzsikáló órát a vitrinben, azután kiment a konyhába hogy ne hallja a zenét. Míg Katka húgunk álomba pityegett, mi Lulával úgy beszéltük ki magunkat, hogy ő lecsúsztatta fejét az ágy szélére, én feltérdeltem a fiókos ágyban és így éppen elérte szánk egymást fülét.