2012. jún. 28.

Charles Algernon Swinburne (1837-1909): Búcsú

Aggod István: Őszi búcsú  c. festménye
 

Menjünk tovább, dalom; ő meg se hall,

menjünk, ne féljünk, menjünk, méla dal!

Légy néma most! Az ének éve elszállt

sok édes régi vígodalmival.

Szerettük őt, de ő keblére nem zárt:

úgy van, dalom, bár angyalmódra dallj:

ő meg se hall.


Keljünk fel, menjünk, mert ő mitse tud.

Menjünk tengerre, mint a szél, ha fut

homokkal, habbal; mert van-é reményed?

Reményed nincsen: minden erre jut.

Keserves ízű, mint egy könny, az élet.

De hasztalan panaszlod ezt a bút:

ő mitse tud.


Menjünk tovább s haza; ő nem sirat.

Álmot s napot a szerelem miatt

s késő gyümölcsöt s illatlan virágot

feladtunk, mondva: Légy te, ki arat!

Most nincs fűszál sem; ő mindent levágott.

Vetők, aludni! ránk már nem virrad,

s ő nem sirat.


Menjünk, nyugodjunk; mert ő nem szivell,

ha róla dallok, arra nem figyel.

Nem látja, mint törődik a szerelmes.

Menjünk. Ne szólj. Elég. Hagyjuk mi el.

Szerelemtenger meddő, mély, keserves,

s bár látta már virágim ezrivel,

ő nem szivell.


Mondjunk le, menjünk; mert ő fel se vesz.

S bár csillagtól a lég is tünde lesz,

s bár a sok habvirág, mozogva, ringva

egy holdvirágtól aranyfénybe vesz:

súlyos hajunkra, fúló ajkainkra

mind ránkomolhat, eltemethet ez:

ő fel se vesz.


Menjünk, menjünk tovább; ő meg se lát.

Még egyszer, együtt, zengjük el dalát:

ő is tán, tűnt szavakra és napokra

gondolva, visszafordul arra, rád:

de már mi mintha ott se lettünk volna -

s bár minden ember résztvevő barát:

ő meg se lát.


(Ford.: Babits Mihály)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése