- Egy kisfiú mondja –
Életem első éveit tiszta fehérben látom: fehér szobák, fehér köntösök, fehéren mosolygó ezüstök a vitrinben és anyánk fehér mosolygása.
Nagy feketeség jött ezután. Feketébe vont szoba, kifeketézett kapu, fekete ruhák, fátyolok, fekete szélű levélpapír anyám íróasztalán, feketeszélű zsebkendő a szemére szorítva.
Én kicsike voltam és csacsika, de Lula néném, a kilencesztendős komolyság megtanított, hogy most nem szabad lármázni, sikítani és leginkább nem szabad kacagni, mert anyánk akkor hangosabban zokog. Mint a kis egerek, surrantunk a házban és mindig hallgatva, rákaptunk a hallgatózásra.
A hugicánknak, aki csak három éves volt, az volt a szokása, hogy csak akkor aludt el, ha énekeltek neki. De anyuka nem bírt énekelni többé. Hanem kinyitotta, lefekvéskor a nappali szoba ajtaját és felhúzta a muzsikáló órát a vitrinben, azután kiment a konyhába hogy ne hallja a zenét. Míg Katka húgunk álomba pityegett, mi Lulával úgy beszéltük ki magunkat, hogy ő lecsúsztatta fejét az ágy szélére, én feltérdeltem a fiókos ágyban és így éppen elérte szánk egymást fülét.
Lula, - súgtam egyszer én – mért sírtál ma? És miét mondtad anyánknak, hogy nem sírtál?
- Azért mondtam, mert nem szabad, hogy ő tudja.
- Mit?
- Esküdj meg öcsi, hogy hallgatsz.
- Bizony isten.
- Hál töviságyban minden éjjel, ha elmondod?
- Háljak.
- Tudod... emlékszel... láttad te anyánknak azt a szép aranyláncát, amin olyan szép gyémántvirágok vannak, amiről Kati nagynéni azt mondta, hogy az olyan régi és olyant ma nem lehet látni?
- Aha! Láttam!
- Pszt! Ma jövünk hazafelé az iskolából. Gál Alisz azt mondta: lányok, nézzük egy kicsit a kirakatokat. Tudod válogatni szoktunk, hogy mit vennénk meg, ha pénzünk volna. Odaérünk Salamonhoz, az ékszerészhez. Olyan szép piros gyöngyök vannak. Egyszer csak kiált Alisz: Né, Lula, ez a nyaklánc pont olyan, mint az anyukádé, pedig te azt mondtad, hogy nincs több olyan... akkor te hazudtál.
Marianne meglökte Aliszt és összesúgtak. Én nagyon reszkettem, mert igazán nem hazudtam és azért is reszkettem, mert egyszerre egyebeket is megláttam a kirakatban, tudod, mind, ami a vitrinben volt nálunk, te öcsi, képzeld, az ezüst gyertyatartókat és azt a szép bársonyskatulyát, amiben a sok fényes kés meg villa meg kanál van.
- Ezeket valaki árultatja, - mondta Marianne. - Nézd ott van a cédula: bizományban. Én ezt tudom, ez azt teszi nem apukám mondta...
- Na, akkor hát hiába dicsekedtél. Lula, hogy ha nagy leszel, tied lesz a nyaklánc... nézzük, nincs-e itt az a híres kétszáz esztendős muzsikáló óra is, - mondta Alisz és felhúzta az orrát....
Hazajöttem és belopóztam a nappali szobába. A vitrin üres. Csak a muzsikáló óra van még benne, amitől Katka hallgatni szokott...
Lula halkan sírni kezdett, én átkulcsoltam a nyakát az ijedtségtől. Miért árultatjuk mi a nyakláncot, meg az ezüstös skatulyát?
Egy másik este én beszéltem többet.
- Te Lula, - mondtam – ma itt volt az a néni, tudod, amelyik annyit mondja azt hogy „pláné”... én, én a függöny mögé bújtam, hogy megtudjam már, ki vagy mi az a „pláné” – de tudod, egy borzasztó érdekeset mondott ez a néni, egy nagyon fontost. – Tudod, mikor már vagy ötször mondta: „pláné”, akkor bejött egy ember és adott valamit anyánknak. Azt mondta anyánk, amikor az ember elment:
- Tudod, Klári, még mindig hoznak egy kis pénzt az uram volt páciensei.
- Jaj, lelkem – mondta a néni, - ez úgy van. A halott apa egy fél esztendeig ott áll még az ajtó mögött. Lula... érted te ezt?
- Én...? dehogy értem, bizonyosan rosszul hallottad.
- Hát én értem és igaz is kell legyen, mert anyánk azt felelte: - bizony ott van, látom én azt naponkint.
- Hát ez furcsa, ha igaz. Mert akkor miért nem láthatjuk mi is apánkat?
- Mert... mert nem kerestük még soha meg, de tudod mit? Holnap délután, míg anyánk a temetőbe megy, te meg zongoraórára, és megkeresem.
- Jó... aztán legalább megmondjuk neki az ékszert. Megkérjük, küldjön pénzt anyánknak, hogy vegyük vissza a kirakatból és Gál Alisz akkor nem kacag többet mirajtunk.
Másnap, iskola után össze-vissza kószáltam a házat. Átszöktem a háziúrék folyosójára, még a padlásra is, kerestem apánkat, minden ajtó mögött. Iszonyúan féltem attól a perctől, amikor meglátom. Istenem..., milyen lehet. Olyan kőarcú, eres homlokú, mint a koporsóban?
Uzsonnakor Lula kérdőn nézett rám. Tagadóan rázta a fejemet. Este nagyon szomorúan feküdtem le. Lula súgta:
- Te... mi nagy szamarak vagyunk. Hiszen apánkat elvitték a koporsóban. Neki csak a lelke él és a lelket nem lehet látni. Neki csak a lelke lehet az ajtó mögött.
- Milyen okos vagy Lula! De hát lehet a lélekkel beszélni?
- Persze, hogy lehet. A jó Isten is lélek és a pap bácsi azt mondta, hogy az imádság az istennel való társalgás. Tudod, mit... imádkozni fogunk apánkhoz, hogy segítsen... Te, én már az ajtót is tudom, hogy melyik, bizonyosan az ott a gang végiben, mert az nyílik a szabadba és tudod, amikor apuka meghalt, az ápoló néni kinyitotta az ablakot, hogy kimenjen a lélek. Hát látod, az sem tud kimenni a falon, azért ott áll bizonyosan a gangajtó mögött, hogy amikor akar, felmehessen az égbe. Tudod, mit... Odamegyünk ezután imádkozni...
Attól kezdve Lula minden reggel, amikor iskolába indultunk, megállott a gangajtó mögött. Motyogott valamit, helyettem is, mert én még csak azt az imádságot tudtam: Én lefekszem kis ágyamba. De igazán hiába imádkozott Lula, az ékszerek nem jöttek vissza, sőt... Egy napon megint szemkisírva jött haza az iskolából, de olyan pecsenyére sírta ki a kis arcát, hogy nem lehetett letagadni a sírást anyánk előtt.
- Mi lel, Lula?
- Megszidott a tanító néni.
- Mit csináltál?
- Helytelenkedtem.
Anyánk szigorúan nézett.
- Árva gyermeknek mintagyermeknek kell lennie.
Szegény Lula. Olyan volt az iskolában, mint egy angyal. Láttam, lenyelte a feltörő sírást. De csak estig bírt hős maradni. Az ágyban átkarolta a fejemet.
- Öcsi... – súgta. – Borzasztó történt velem. Gál Alisz a padom elé állt és azt kiáltotta: Lula, mikor költöztök emeletes házba? A tavasszal azt mondtad, hogy őszire olyanba költöztök. – Akkor még élt apukám, - mondtam. Azután az órán láttam, hogy a lányok egy cédulát adnak kézről kézre. Rám néztek és kacagtak. Amikor Marianne-hoz ért, kitéptem a kezéből. Egy kaliba volt rárajzolva és alá volt írva: a Luláék emeletes háza. És... és a tízpercben Alisz a padomhoz jött és azt mondta: - Tudja meg maga, hogy én csak azért tegeződtem össze magával, mert azt mondta, hogy emeletes házba költöznek. Többet ne tegezzen.
Lula szava elfúlt a keserűségbe.
- Hát hova költöztünk... – kérdeztem én.
- Hova... tudom már. Marianne megmondta, hogy ő hallotta apukájától, hogy anyánk künt a Csibi-utcában vett egy kis házat és mi ezentúl ott fogunk lakni, mert mi csak apánk keresetéből éltünk szépet. És a kicsi házra kellett az aranylánc meg az ezüstkések ára.
Reggel Lula sokkal tovább imádkozott az ajtó mögött. De nem jött semmi segítség. Újévre készültünk ki a nagy házból, anyánk csomagolt már... És apánk az ajtó mögött süket maradt rimánkodásainknak. Még jött egy szörnyűség. Karácsony felé Katka beteg lett. Tüdőgyulladása volt. Ott feküdt a nappali szobában, mert a doktor bácsi azt mondta, hogy ott a legjobb a levegő és besüt a nap is. Úgy feküdt, mint egy piros, felfújt, lihegő hólyag. És folyton nyöszörgött és csak akkor hallgatott el, ha az óra muzsikálni kezdett.
Anyánk félév óta először nem sírt folyton. Hanem ijedten futott, lótott és virrasztotta Katkát. És néha felsóhajtott (hallottuk mi): Oh istenem, bocsáss meg, most látom mennyi még a veszteni valóm! Katka pedig csak hörgött és köhögött. De hallgatott, amikor az óra muzsikált. És anyánk muzsikáltatta az órát, egész éjszakákon át. Rémes éjszakák voltak: zeneszó, köhögés és sóhajtás és mi ketten, Lulával, egész magunkra, iszonyú félelemmel meredtünk bele a zűrzavarba.
És doktor bácsi azt mondta hogy meg ne próbáljuk innen tavaszig elköltözni. Ha Katkát most kivinnék a hidegre, vége volna.
Drága anyánk a kezét tördelte.
- Istenem... hiszen, ha volna miből... Egy negyedévre még... azt a nagy házbért kiteremteni.
Odament a vitrinhez és kivette azt a csodaszép muzsikáló órát. Katka felriadt:
- Anuta... Anuta... ne nujj az én ójámhoz...
Anyánk letakarta kötényével az órát, úgy akarta kilopni a szobából.
- Ha ellopod az ójámat, elmedet és szoha vissza nem dövöt hozzád...
Szegény anyánk kiment az ebédlőbe és letérdelt a földre és sírni kezdett. Katka egész délután az órát vigyázta, úgy aludt el. Akkor csente ki anyánk és a kezembe nyomta.
- Lula... te okos nagyleány vagy. Eredj, érts meg... itt maradunk még egy negyedévig, de nem koldulhatunk a háziúrtól, a te apád családja nem koldulhat. Ma huszadika... a háziúr feljön megkérdezni, mi lesz. Vidd el ezt az órát Salamonhoz.
Lula arca lázba gyúlt. Rám adta felsőmet, megragadta kezemet és az órát a hóna alá vette. A folyosón már sötét volt, szinte egészen. Sebesen futottunk a folyosó ajtajáig. Lula kinyitotta az ajtót, mögéje térdelt és engem is lehúzott magához. Összetette a kezemet, azt hittem, ismét az ékszerekért fog motyogni és panaszkodni fog, hogy nem hívják már magukhoz a cifra barátnői és kacagnak a foltos kötényein. De egészen mást imádkozott.
- Apánk, édes jó apánk, drága édes jó apánk, kérünk téged, ne adj vissza semmit, de semmit: nem kell sem a lánc, sem az ezüstkések, nem szégyellem már a kicsi házat de bár költözhetnénk már bele, bár a kicsi Katkának ne volna semmi baja. De, édes jó apánk, ezt az órát ne engedd elveszni, küldj pénzt valahogy másképpen, mert Katka... Katka sírni fog és akkor köhög és meghal, ha nem muzsikál az óra. És pénz is kell, hogy ne kelljen még áprilisig elköltözni, mert Katka akkor is meghal. Drága jó apukánk... ma egy féléve haltál meg, ma még itt kell állanod,... ugye, hallasz minket?
Én lépéseket hallottam a lépcsőn, mintha valaki elsuhant volna, le a kapu alá. De Lula nem figyelt, csak hangosan, sírva imádkozott.
Amikor reggel Katka felébredt, nem akart egy kanál tejet se bevenni. Összeszorította a fogát.
- Ejősöj uzsitájjon az ója...
Anyánk kifutott és a pamlagra rogyott. Lula meg én összebújva hallgattunk. Katka nem akar enni... Katka meg fog halni... Apánk nem volt az ajtó mögött. Picike szívünkbe a legnagyobb élő eliszonyodás szele nyilallott.
Kopogtak. A háziúr jött. Azt mondta anyánknak, hogy tévedés van, a házbér ki van fizetve áprilisig. Papa fizette ki... talán a nyugta is meglesz valahol.
Elpirult, amíg beszélt és hosszasan, gyengéden nézett Lulára.
Amikor elment, anyánk azt mondta:
- Fussatok az óra után.
Mint a villám, repültünk Salamonhoz. Az órát már az ebédlőben felhúztuk és úgy vonultunk be diadalmas zeneszóval a nappali szobába. Anyánk a Katka ágya előtt térdelt. Katka felült és tapsikolni kezdett. És anyánk egy félév óta először, elmosolyodott. Tavasszal Lula mindennap friss virágot szegzett az ajtósarokra.
Jó idő múlva, amikor már megszoktuk a Csibi-utcát, a kicsi házat, foltos köntöst, szegény barátokat és anyánk előtt kiejthettük apánk nevét, anélkül, hogy hangosan felzokogott volna, elmeséltük neki, mért szegeztünk az ajtósarokra virágokat.
Anyánk eldöbbent, aztán azt mondta:
- Lehet, hogy épp a háziúr jött fel a lépcsőn, meghallotta esdeklésteket, mert én azt a nyugtát soha meg nem kaptam, pedig áldott édesapátok nagyon rendes volt pénzdolgában.
- Nem, nem. Apánk volt ott az ajtó mögött, ő hallgatta meg imánkat -, esküdtünk mi határozottan.
Anyánk lehunyta a szemét.
- És ott is lesz mindig, amíg hisztek benne – mondotta szelíden.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése