2012. máj. 15.

Tamási Áron: Helytelen világ



A kicsi, gerendás korcsmában három hosszú asztal volt s egy fityegő lámpa. Rozoga, csámpás darab mind a négy. A padlódeszkák már össze voltak a vénségtől kucorodva s a falakról is úgy lekopott a bőr, hogy csórén látszottak némelyik helyen a gerendacsontok. Fent a hiúban pedig ott ült a halál, hogy bényomja a meggörbült mennyezetet alkalmas időben.

És a székelyek ezt akietlen, bolond-vigyori korcsmát mégis nagyon szerették, mert ott muzsikált el alatta pénz nélkül a víz.

Most is kilencen ültek benne, pedig erős nyári dologidő volt. Az egyik asztalnál hárman, a másiknál ketten s amelyik az ajtóhoz legközelebb volt, ott négyen időztek: két szenes ember, egy magos bellér és ünneplőt jelentő öltözetben Csali Kelemen, az én falumból.

Apró, féldecis üvegecskékből pálinkát ittak. A két szénégető mindig kibugyogtatta egyszerre az egészet, a bellér csak nyalogatta, Csali kelemen pedig rendelte szaporán nekik is, magának is.

- Hányadikba jár Danika? – kérdezte a bellér.
- A negyediket hagyja el, tán éppen ebben a percben – mondta Csali.
- Én is jártam volt kettőt, de nem lehetett akkor a papoktól tanulni, annyan voltak.
- Most tán csak egy pap vagyon az egészben, az is fijatal – tudta Csali.
- Hát romány?
- A van tán kettő.
- No, neféjjen, mert az sem jobb a papnál – politizált a bellér.
- Két lába van azoknak is, mint a papnak – vette fel a pálinkát az öreg.
- Mert a papnak nem kettő van- mondta az egyik szenes.
- Hát?
- Négy éppen, hallgassa meg: kettő, amivel a földön jár s kettő, amivel osztán a végin a mennybe menyen.

A bellér nem volt finom ember.

- Ezt az utolsó kettőt ne számítsa, mert azt eltörik a fejérnépek – mondta.

Németh Andor (1891-1953): Párbeszéd



A szív kis igényét, a lélek bánatát, hagyd a szerelmi kínt
Hiszen nincs rá se kenőcs se tapasz!
Ki arccal a falnak fordulva fekszel, ki a sötétbe nyögsz, kelj fel kamasz,
Jöjj s szégyelld magad! Nézz s ámulj: odakint

Millió ember él, mind tesz-vesz, jön-megy és szót cserél,
Millió ember van s figyeld meg: te vagy, te vagy az az egy,
Akinek egy kis kép, egy jelentéktelen esemény – mással megy az utcán,
mással ér a kapu elé –
Akinek néhány hétköznapi búcsúszó a szívére megy!

De te elfordulsz és mégy visszafelé az úton, amely – a kapu becsukódott
utánuk – üres lett
S könyököddel az asztalon révedsz azon az értelmetlen tabun
Mely – örök nevetség! – épp téged, milliók közül egyet, tilt el örökre
tőle – s a bún
Ami ez igénytelen és másra közömbös tényből a szívedre szüremlett!

S ha most azt mondom: elég volt, állj fel, készülj, csomagolj, van vasút, repülőgép,
S vannak nagy városok – a múlt egy-egy kagylója mind – utazz el délnek,
A klasszikus múlt egy-egy kagylója mind, tartsd a füledhez zúgásuk ha nem is érted
Mennyi csodás műemlék, mennyi élőkép!

Millió ember élt előtted és él ma
A világ végtelen és szép! No végre könnyek!
„S ha mégoly pálmás is a messze Riviéra
Az én nagy bánatom egy lattal sem lesz könnyebb

Azt nem mulasztja el az idegenlégió
Sem távol néger törzsek tamtamja és üstje
Nedves rossz lánggal ég életem: millió
Világot eltakar napjaim fojtó füstje.”
 
(Forrás: Helikon III. évf. 7. sz. 1930. aug-szept.)

Babits Mihály: Boldog világ – vagy értekezés a népies költészetről (1912)



"Minden igaz költészet a népköltészetből merít magának erőt, mint Anteusz a földből" - ezt a mondást még az iskolából ismerjük. Ebben a mondásban igazán csak annyi az igazság, amennyi magától értetődő. Iskolakönyvekben, sőt irodalmi tanulmányokban még ma is gyakran találkozunk a lezajlott demokratikus kor ama frázisával, hogy a legnagyobb költő, a legigazabb költő maga a nép. De hisz a népköltészet is egyesek költészete, és az egyetlen voltaképpi különbség, amit népköltés és műköltés közt felállíthatunk, az, hogy a népköltészet irodalmilag műveletlen egyének költészete. Kétségtelen, hogy nagy és méltó érzéseik, benyomásaik ezeknek éppúgy lehetnek, mint az irodalmilag művelt költőknek, de kétségtelen az is, hogy az utóbbiaknak képzetkincse általában nagyobb és változatosabb, s eltanult kifejezőeszközeik többek és tökéletesebbek. A közvetlenség dicsérete legtöbbször igazán haszontalan frázis: a népköltészet a maga modoros egyénietlen variánsaival, pompázó és gyakran affektált kifejezésmódjával távolabb áll a közvetlenségtől, mint a műköltés számos fajtája. Az ember végre igazán nem értheti, miért is volna a x...-i kántornak több privilégiuma, hogy jó verset írhasson, mint akár egy tudós humanistának - ha ugyan a versben tényleg költészetet, új benyomások szép kifejezését keressük és nem etnográfiai ismereteket. S azt hiszem, a hagyományos magyar irodalomtörténeti értékelésnek egyik fő kritériumát (mely gyakran úgyszólván csak népies vonásaik arányában becsülte meg régi irodalmunk termékeit, s egyéniség helyett egy bizonyos "magyaros" sablont keresett bennük) csak egy politikai irány, a demokratizmus tette uralkodóvá a negyvenes években, s kritikátlan konzervativizmus tartotta fenn napjainkig.