A kicsi, gerendás korcsmában három hosszú asztal volt s egy fityegő lámpa. Rozoga, csámpás darab mind a négy. A padlódeszkák már össze voltak a vénségtől kucorodva s a falakról is úgy lekopott a bőr, hogy csórén látszottak némelyik helyen a gerendacsontok. Fent a hiúban pedig ott ült a halál, hogy bényomja a meggörbült mennyezetet alkalmas időben.
És a székelyek ezt akietlen, bolond-vigyori korcsmát mégis nagyon szerették, mert ott muzsikált el alatta pénz nélkül a víz.
Most is kilencen ültek benne, pedig erős nyári dologidő volt. Az egyik asztalnál hárman, a másiknál ketten s amelyik az ajtóhoz legközelebb volt, ott négyen időztek: két szenes ember, egy magos bellér és ünneplőt jelentő öltözetben Csali Kelemen, az én falumból.
Apró, féldecis üvegecskékből pálinkát ittak. A két szénégető mindig kibugyogtatta egyszerre az egészet, a bellér csak nyalogatta, Csali kelemen pedig rendelte szaporán nekik is, magának is.
- Hányadikba jár Danika? – kérdezte a bellér.
- A negyediket hagyja el, tán éppen ebben a percben – mondta Csali.
- Én is jártam volt kettőt, de nem lehetett akkor a papoktól tanulni, annyan voltak.
- Most tán csak egy pap vagyon az egészben, az is fijatal – tudta Csali.
- Hát romány?
- A van tán kettő.
- No, neféjjen, mert az sem jobb a papnál – politizált a bellér.
- Két lába van azoknak is, mint a papnak – vette fel a pálinkát az öreg.
- Mert a papnak nem kettő van- mondta az egyik szenes.
- Hát?
- Négy éppen, hallgassa meg: kettő, amivel a földön jár s kettő, amivel osztán a végin a mennybe menyen.
A bellér nem volt finom ember.
- Ezt az utolsó kettőt ne számítsa, mert azt eltörik a fejérnépek – mondta.
