"Minden igaz költészet a népköltészetből merít magának erőt, mint Anteusz a földből" - ezt a mondást még az iskolából ismerjük. Ebben a mondásban igazán csak annyi az igazság, amennyi magától értetődő. Iskolakönyvekben, sőt irodalmi tanulmányokban még ma is gyakran találkozunk a lezajlott demokratikus kor ama frázisával, hogy a legnagyobb költő, a legigazabb költő maga a nép. De hisz a népköltészet is egyesek költészete, és az egyetlen voltaképpi különbség, amit népköltés és műköltés közt felállíthatunk, az, hogy a népköltészet irodalmilag műveletlen egyének költészete. Kétségtelen, hogy nagy és méltó érzéseik, benyomásaik ezeknek éppúgy lehetnek, mint az irodalmilag művelt költőknek, de kétségtelen az is, hogy az utóbbiaknak képzetkincse általában nagyobb és változatosabb, s eltanult kifejezőeszközeik többek és tökéletesebbek. A közvetlenség dicsérete legtöbbször igazán haszontalan frázis: a népköltészet a maga modoros egyénietlen variánsaival, pompázó és gyakran affektált kifejezésmódjával távolabb áll a közvetlenségtől, mint a műköltés számos fajtája. Az ember végre igazán nem értheti, miért is volna a x...-i kántornak több privilégiuma, hogy jó verset írhasson, mint akár egy tudós humanistának - ha ugyan a versben tényleg költészetet, új benyomások szép kifejezését keressük és nem etnográfiai ismereteket. S azt hiszem, a hagyományos magyar irodalomtörténeti értékelésnek egyik fő kritériumát (mely gyakran úgyszólván csak népies vonásaik arányában becsülte meg régi irodalmunk termékeit, s egyéniség helyett egy bizonyos "magyaros" sablont keresett bennük) csak egy politikai irány, a demokratizmus tette uralkodóvá a negyvenes években, s kritikátlan konzervativizmus tartotta fenn napjainkig.
A népköltésnek azonban van egy másik fontos, sőt eléggé meg nem becsülhető értelme: ha népköltésen az egyesekével ellentétben a sokak munkáját értjük, vagyis bizonyos csiszolást és gazdagítást. Nyilvánvaló, hogy ennek nem a költészet lényegére (mely végre csak egyéni és nem közös produktum), de a költői kifejezés eszközeinek tökéletesítésére oly fontossága van, mely mellett az egyesek munkája szinte elenyészik: de nyilvánvaló az is, hogy e tekintetben nemcsak a tulajdonképp így nevezett népi munkát kell megbecsülni, hanem a művelt osztályok költői iskoláinak közös munkáját is. Mindazonáltal itt - a kifejezőeszközök birodalmában - áll az, hogy a legnagyobb inventor a nép: az ős népköltészet, melynek a csiszolásra és gazdagításra legtöbb idő és legtöbb munkás állott rendelkezésre: a nyelv, a legfőbb eszköz, annyira népi termék, hogy az egyesek csak igen keveset hímezhetnek ebbe a milliók vásznába, a ritmusoknál is elenyésző az, amit egyesek variáltak, ahhoz a ritmustőkéhez képest, melyet a nép gyűjtött, és Arany János kimutatta, hogy éppily elenyésző az egyesek invenciója, ami a mesét illeti.
S mert a nemzetnek, mint mindennek a világon, mennél nagyobb önérvényesítés és elkülönülés a törekvése, mindig érthető az oly írók hatása, akik kizárólag (mintegy tisztán és szűzen) a saját népük formai (ritmus-, nyelv- és mesebeli) kincsével élnek. A mai magyar írók közül kétségkívül a leginkább ilyen Móricz Zsigmond. Nála a magyar nép szellemi munkájának lassú évszázak alatt összegyűjtött kincse oly természetes és mélyről jövő kiömlést talált, mint a múltban is igazán csak keveseknél.
Móriczban valóban mindig láttam ezt: a régi kincsek új birtokosát: a régi magyar irodalom jellemző durvasága, a magyar népköltészet plasztikus világossága élnek túl műveiben. De egy könyvében sem látom annyira ezt az öröklött gazdagságot, mint állatmeséiben.
Egyike ez azon magyar könyveknek, amelyek legkevésbé irodalmi zamatúak. Meséi, talán mind, a nép közös kincséhez tartoznak, s oly csodálatos természetességgel és frisseséggel mondja el újra ezeket a régi meséket, mint akármelyik parasztmesélő. Nyelve a legmélyebbről jövő, századok zamatát magában rejtő magyar népi nyelv s nem az író tanult mesterkedése, hanem magának az embernek természetes hangja: a lelkében, a vérében van: ez az, amiben annyi "népies" társától különbözik. Ritmusa pedig: a paraszt rigmusgyártó bohókás mesterkedése, amelyből nem hiányzik a falusi versfaragó természetes és bájos ügyetlenkedése és fontoskodó szócifrázgatása sem. Ötletei a bizarr népi fantázia édes gyermekei, melynek nincs kedvesebb, mint a lehetetlenség. Érzése az egészséges, kötekedő, vidám népi életérzés, mely nevet a kuhin, melynek csak egy imponál: túljárni másnak az eszén.
E kedves gyermekversek érdekes bizonyságot tesznek bizonyos dolgok örök egyformaságáról, örök frissességéről. Mindenesetre sokkal több közük van a régi jó, durva magyar népköltészethez, mint a simán pattogó Pósa bácsihoz, aki a rendkívül érdekes Lisznyai Kálmánnak egy megfinomított szalonképessé tett epigonja. Egyáltalán egy költőnk sem írt még gyermekverseket, melyek a népiekhez oly közel állnának, mint Móriczéi, előtte talán még a Gyulai-félék jutottak legközelebb.
A könyv kiállítása igen érdekes. A könyvdísz, melyet Gara Arnold készített, kevésbé hagyományos, mint a szöveg, mindazáltal érdekesen magyar, és bizonyos modorosság mellett van benne sok eredetiség is.
Sokat beszéltünk egy gyerekkönyvről - de ez nem is olyan kis dolog. Nem kicsiny, aki írta: és nem kicsiség, hogy a kicsinyeknek szól. Ezek a kicsinyek a legideálisabb közönség: közönség, amelynek még semmi sem imponál: presztízsmentes közönség. Nekik írni: legnagyobb merészség, nekik tetszeni: legtisztább diadal.
(Forrás: Babits Mihály: Esszék,tanulmányok II. – Szépirodalmi Bp., 1978.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése