A szív kis igényét, a lélek bánatát, hagyd a szerelmi kínt
Hiszen nincs rá se kenőcs se tapasz!
Ki arccal a falnak fordulva fekszel, ki a sötétbe nyögsz, kelj fel kamasz,
Jöjj s szégyelld magad! Nézz s ámulj: odakint
Millió ember él, mind tesz-vesz, jön-megy és szót cserél,
Millió ember van s figyeld meg: te vagy, te vagy az az egy,
Akinek egy kis kép, egy jelentéktelen esemény – mással megy az utcán,
mással ér a kapu elé –
Akinek néhány hétköznapi búcsúszó a szívére megy!
De te elfordulsz és mégy visszafelé az úton, amely – a kapu becsukódott
utánuk – üres lett
S könyököddel az asztalon révedsz azon az értelmetlen tabun
Mely – örök nevetség! – épp téged, milliók közül egyet, tilt el örökre
tőle – s a bún
Ami ez igénytelen és másra közömbös tényből a szívedre szüremlett!
S ha most azt mondom: elég volt, állj fel, készülj, csomagolj, van vasút, repülőgép,
S vannak nagy városok – a múlt egy-egy kagylója mind – utazz el délnek,
A klasszikus múlt egy-egy kagylója mind, tartsd a füledhez zúgásuk ha nem is érted
Mennyi csodás műemlék, mennyi élőkép!
Millió ember élt előtted és él ma
A világ végtelen és szép! No végre könnyek!
„S ha mégoly pálmás is a messze Riviéra
Az én nagy bánatom egy lattal sem lesz könnyebb
Azt nem mulasztja el az idegenlégió
Sem távol néger törzsek tamtamja és üstje
Nedves rossz lánggal ég életem: millió
Világot eltakar napjaim fojtó füstje.”
(Forrás: Helikon III. évf. 7. sz. 1930. aug-szept.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése