Belekapaszkodott a tél a földbe. Fagyos ezer ujjával megmarkolta a göröngyöket, és hideg arcát a barázdákra hajtotta. Jeges ölelésétől megkeményedett a dombok háta, és a vakondtúrások összehúzták magukat fázósan, kicsire, keményre.
A fák meg úgy tettek, mintha már nem is élnének. Összeveregették fagyos ágaikat, mintha szárazak lennének – ilyenkor meg is repedtek néha -, és ha szél nem volt, halotti mozdulatlanságban álltak, mert tudták, hogy a tél csak a halottakat nem bántja.
Csendes hidegen jártak a patakok is. Hópadok alá bújtak, melyek leszakadt hídként lógtak a víz felett, és csak susogtak, mert ha a tél meghallotta a parttal diskuráló csobogásukat: holttá fagyasztotta a sustorgó kis hullámokat. Pedig a vizek messziről jöttek, és sok mondanivalójuk lett volna kíváncsi nádszálaknak, melyek a patak fölé hajoltak, és hiún nézegették magukat a képes tükörben, melyben kopott csóvájuk mellett fehér felhőbárányok legeltettek, és éjszakánként apró csillagok ringatták magukat.
A hónap elején pár napig úgy látszott, mintha végre lenne a télnek. Kisütött a nap, megcsordultak az ereszek, és a nomád lelkek istene nagy foltokat égetett a tél fehér gúnyáján.
De a február nem hagyta magát.
„Még azt mondják, egy húron pendülök azzal a vékonypénzű, tavaszba kacsintó márciussal – gondolta. – Azt már nem! Tél vagyok én a jajából. Azt a jégenkopogóját!” – és olyan havat küldött szalonkaváró gondolatainkra, hogy azonnal előhúztuk a szánkókat.
A szánkóra ocsús zsák, lóherekötegek kerültek, s az életet széthordjuk a határban. Az etetők nagyon látogatottak. Szinte zsúfoltak. Foglyokon kívül sármányok, tengelicék is ott keresgélnek, sőt – ami igazán nem kívánatos – az egyik etető alól fekete- és szürkevarjak lebbennek el. A távolság nagy, de azért megpróbálom az egyik szürkét leszólítani. A szürke gyorsan és egészségesen távozik.
Az egyik etetőoszlop végén karvaly üldögél. Jobb helyet is választhatott volna! Az etető körül madártollak.. Gazember!... Csak bevárna! Meddő kívánság. De azért odalövök, amikor fellibben a levegőbe. Hull a tolla. Talán nem jön vissza?
Nyulak szaladgálnak a szánkó körül. Kettesben-hármasban. Szaglálódnak, veszekednek. Irigylésre méltó jóvérű legények. Ebben a hidegben...
A fákon itt-ott ölyvek gubbasztanak. Az egyik fa alatt fogolycsapat szedeget. A fa tetején ül az ölyv. A foglyok egyáltalán nem izgatják. Pedig csak le kellene ereszkednie, és máris meglenne az ebéd. Azaz nem egészen. Az ebédet még meg is kellene fogni. Az pedig veszedelmesen gyorsan repül. Még ha hurokban lenne, vagy betegen vánszorogna... De így nem erőlteti a dolgot.
A szarvasok, őzek a fenyves részekbe húzódtak. Itt vág legkevésbé a szél, itt lehet legjobban meghúzódni, és valami kis gyenge élelem is akad. Nagy lóherekötegekkel toldjuk meg a sovány harapnivalót.
Még egy kis kitartás – biztatom őket gondolatban, bár ezt könnyű mondani, aztán hazamenni, hol mínusz tíz helyett plusz húsz van. De itt kint, hol orgonál a szél, hordja a havat, és nincs pihenés sem éjjel, sem nappal; küzdeni éhséggel, riadozni embertől, állattól! Itt kitartani – nehéz, nagyon nehéz sor!
Itt-ott rókacsapa is látszik a havon. Kevesebb, mint tavaly. A rókagerezna most a legszebb. Dús, tömött és fényes. A most lőtt róka bőre nem hullatja a szőrét, nem kopik, és megéri a festést is – á la sarkiróka, vagy amilyen „á la” éppen jólesik -, úgysem hiszi a kutya se, hogy valódi...
Akinek azonban se élete párja, se hölgyismerőse nem kíván rókával pompázni, az vadászmuffot csináltat belőle. A rókabőr-kapitalisták pedig kocsibundát. Talpig érő, kétaraszos széles gallérú vidám menedéket, melyben fittyet lehet hányni akár Szibériának is. Olyan bundát, mellyel négy család csemetéit is be lehetne takarni a pozdorjává „játszott” gyerekszobában, hol a nebulók egymás után szunnyadtak el, nem győzve kivárni, hogy édesapjuk elfogja a plébános bácsi huszonegyesét, melyre immáron nyolc éve utazik.
Akinek pedig van már ilyen öreg szerszámja, az eladja a bőrt. El! Olvasta már az újságban, hogy a rókabőr 2-16 pengő. Nem sok, de mit csináljon? Az is pénz, s annak ma sok helye van.
Egyszer aztán bekiáltanak a kapun:
- Van-e valami bőr eladó?
- Van. Jöjjön csak be, „szomszéd”!
„Szomszéd” forgatja a bőrt, de csak az ujja hegyével fogja, mintha mérhetetlen undor fogná el az ilyen satnya szemét áru láttán. Aztán lemondóan megjegyzi:
- Tavalyi!
A tulaj felhördül:
- Az ángya térde! Két hete lőttem. Adja ide a bőrt! Majd megveszi a Mózsi.
A „szomszéd” azonban nem adja.
- A Mózsi? Az csak jó dolgokat vesz, kérem... Mit tetszik érte kérni?
- Tizenkét pengőt!
„Szomszéd” visszaugrik, mintha tüzes vasat dugtak volna az orra alá. Messze eltartja magától a bőrt, és hunyorogva nézi, mint valami kis förtelmes semmiséget.
- Ezért? Meg sem nézném, kérem, de van egy vevőm, akinek ilyen olcsó dolog kell. Vadászmuffot akar csináltatni. Hiszen ez egy patkánybőr egy rendes rókához képest!
A tulajdonos fékezi magát, hogy valami csúnyát ne mondjon. Aztán mégis megszólal:
- Patkánybőr? – Ez fájt neki a legjobban. – Hát mutasson különbet: megveszem!
- Kérem! – lelkendezik a”szomszéd”. – Itt van! – És kihúz egy igazán gyönyörű gereznát. Dús farka, mint a zászló, erős, fél méter hosszú, és a tulajdonos nyel egyet. Lefőzték!
- Ez aztán bőr, kérem... – A „szomszéd” szeretettel simogatja, arcához szorítja. – Mint a bársony... – Magához öleli. – Itt van szőr, itt van fogás, itt van farok, itt van minden! Ilyen bőr minden tíz évben egy terem a Bakonyban. De ezt is én vettem meg, nem ám a Mózsi! Ezért ad pénzt a szegény ember. Ez érték.
A tulajdonosnak eszébe jut, hogy a felesége kopott boája helyett illene újat csináltatni. Elfogja a jótevés édes ösztöne, és megkérdi?
- Mi az ára?
A „szomszéd” legyint.
- Semmi!... Egy potom! Cserélünk, hogy a tekintetes úr se károsodjon. Rűfizet nyolc pengőt.
A tulajdonos már elhatározta magában, hogy a bőrt megszerzi, de a nyolc pengőt sokallja.
- Nézze, „szomszéd”, adok öt pengőt, és vége. De egy vasat se többet. Egy vasat sem!
„Szomszéd” meg van sértve. Szinte szomorú.
- Tekintetes úr viccel a szegény emberrel... ez nem szép. Én csak egy szegény ember vagyok, de ez bánt... Öt pengőt?... Ezért a bőrért... – És meglobogtatja a csodás szőrmét. – Ezért a gyönyörűségért... Mit mondtam, nyolc pengő? Nem. Igaza van a tekintetes úrnak. Nem nyolc. Én máskor is jövök ide. Hét. Legyen hét. Tessék!
A tulajdonos nem veszi el.
- Nem adok hetet. Adok hatot. Itt van. Vagy vigye a bőrét!
„Szomszéd” az égre néz, teljesen le van sújtva, és a – markát tartja.
Most már a tulajdonosnál van a szép bőr. A „szomszéd” úgy néz rá, megtörve, mintha édesgyermekétől búcsúzna.
- Tessék már eltenni, mert a szívem szakad meg! Ilyen üzlet... ilyen üzlet... – És néz a búr után, míg csak el nem tűnik.
Két hét múlva vadászat van. A szép bőr tulajdonosa megkérdi egyik barátját, hol csináltatta csinos új muffját, melynek szőre olyan ismerős...
- Volt egy szép rókabőröm, odaadtam a „szomszédnak”, azzal a feltétellel, hogy ráfizetek három pengőt, de egy muffot kell nekem egy kisebb bőrből csinálnia. A szövetanyagot én adtam. Tudod, az öreg a szűcsmesterséghez is ért...
A tulajdonos nem szól semmit. Megismerte „patkánybőrt”. Még a következő körben is morfondíroz.
„Mi most mind a ketten azt hisszük, hogy én is lőttem egy rókát, meg ő is. Pedig csak egy róka esett...”
... de azt a „szomszéd” lőtte!...
(Forrás: Fekete István: Rózsakunyhó – Elbeszélések és karcolatok 55-59. old. – Móra Könyvkiadó Bp., 1973.)
