Katona József: A Magányhoz

(Klimt fametszete)

 

(Egy embergyűlölői órában)

Hozzád, kellemetes gyászban ülő Magány!
Hozzád tündökölő sírüregéböl az
elmés Balgatagok dühzajogásinak!
Hozzád! ott az öröm meghala már nekem.

Elhervadt Tavaszom Tölgyöm alá siet,
hol csendes Kalibám nádtetejére pörg
szárúlt gallyairol a leesett haraszt,
hogy mind lepje be azt, ami kecsegtető.

Ébredtétöl egész béragadó szemig
őröngésiben ott tapsol az Oktalan
fényes mostaniján; s vak rohanással üt
vázképére sebet Fő Aranyistenén.

Benned Lelkemet én mennyei szárnyakon
látom mostanim és kellemetes jövőm
igért boldogulás századi karjain:
üdvösség mosolyog nékem örökre itt.

Ott a Balgatagok Föld növevényein
árúlják örökét, Irgalom és Kegyét
a Kertésznek - egész Nemzeti kény szerént -
kalmárként szereik becsbetevésivel:

Felmetszik kebelét Isteneiknek, és
a pénzes Gaz előtt tárva találni; de
a pénzetlen Igazt meg se tekénti a
koldús, adni ki kész Mennyet egyébbaránt.

A Természeti Rény hamvaiban se van,
élő vedreit is más piperék fedik:
egy halmon nyüzsög a szép remek - emberek -
s ország a neve, és - öszveszövetkezés.

Egy halmon nyüzsög az, mint valamelly halott
emlékoszlopa a sír tetején; de a
jámborság leszorúlt lelke alatta nyög,
és nincs más, ki? magát csak maga könnyezi.

A Szűlők, mikor a lelkek alig libeg
már kék ajkaikon, mégis az ott nyögő
majd árván maradók bús zokogásikon
is örvendenek e vég uzsoráinak.

Mérges szájrol ered csókja Baráti Név-
sziv-kalmárainak, s szent öleléseik
közt lopják meg azon gyáva Gyanútalant,
lelkét aki nekik híven od'áldozá.

Még mások, kiket a tarka szerencse csak
mintegy alva vet a boldoguláshoz, és
mindenhez csupa sors vagy kabalák viszik,
majmok, tökkelütött balgatagok - gazok,

kik csak könnybe borúlt szembe' lelik fel a
nagyságok tükörét, és ha kegyök felett
a Mennyekre sohajtsz: ördögöt intnek elé.
Ártatlan mulatás! meg ne ijedj szegény!

És osztán mikoron mindezeken te fel-
fordúlt szivvel eredsz négy falaid közé:
akkor hiv Hitesed tárt öleléssel, és
kézcsókkal Dedeid futnak elődbe: Vak!

Párod bájpoharat csak maga hasznaként
kiván tölteni, és - gyermekeid vevők
elkábult Atya, tűzindulatod felett,
hogy csókért örömöd - véredet add nekik.

Igy tolják nyomorúlt emberi fajzatok
nálloknál becsesebb lelkek elé az éjt;
mig a sír fenekén megszabadúlni vélt,
bűzhödt testi felett a Maradék - kacag.

Benned, boldogulást Lengedező Magány!
benned nincsenek illy ördögi angyalok:
alkotmány magad, és vagy magad alkotó,
egy lét benned az egy Isten, az egy magam.

Nem szinlel csalogánydallal előttem itt
egy símúlt kebelű Próteus is veszélyt,
nem tréfálja meg itt ájtatos'ágomat
hátamnál nevető Parthenopék szeme.

Minden törzsök előtt állva találom az
oltárt, a hidegen tündökölő nap egy
Istent játszik elé, akit imádhatok,
s a végboldogulás itt mosolyog le rám.

S a sárgúlt levelek húlltok az őszi szél
hangjával csevegik sírba vivő Telem
jöttét - tárt temetőm szenteli Istenem -
a végtort üli a bétemetett Tavasz.

Oh szent, drága Magány! egy menedékem a
mézzel kent viperák mérgeitöl - siess!
szánjál el nekem egy hűlt üreget; rebeg
elbágyadt kebelem megpihenés után.

S elhervadt tetemem Mennyei része csak
csendedben susogó Geniusod legyen:
könnyem s bánatom öntsd - ne Facsaróihoz -
a zordon szeleken. Széles ez a világ!!!