KÉT VERS A KEDVESHEZ
I.
Hajad leomló barna füst,
nyakad ezüst,
illatod, a drága olaj,
ma drága füst.
Meríts aranyodból reám,
arany leszek,
meríts ezüstöt énreám,
ezüst leszek.
Ha vízbe vetsz, én jég leszek
és meghalok.
Patakba vetsz? Megállítom
a patakot.
Aranyra törsz? Aranykincsem
neked adom;
arany kulcsot nyujtok feléd
s az aranyom.
Ezüst sirályra vágysz talán?
A tengerem
ezüst madara szent sirály,
tied legyen.
Riadt madár, fáradt madár,
szánd meg nagyon,
sirály jaját pihentesd el
az ajkadon.
Csalogányfüttyöm ne keresd,
meghalt a szó,
ma szent leszek, mint a kereszt,
s mély, mint a tó.
Ma minden könnyest kiiszom,
ma légy szelíd,
aranyserlegben nyujtsd felém
a könnyeid.
II.
Ma légy kedves, szenvedtem érted,
minden szavad lelkemre hullt.
Nézéseddel szivemet érted,
a szájam széle megfakult.
Két szemem jég lett, hidegen nézlek,
hidegen nézek, mint a hó.
Nekem bejárta már a rétet
a fellegsubás arató.
Jaj, ma olyan hidegen nézek,
hogy páncél lesz a háncs a fán,
egy pillanat és vizre lépek
a Léthe folyó tutaján.
APÁM SÉTÁRA INDUL
Völgyek ölén hallotta nevét,
varjak kiáltották, sarló pengett
s lehajtotta fejét.
Sejtelmes évek hajoltak fölé,
halált zizegtek búzafejek.
- Gazdám – rázta magát a nőszirom -
jövő tavaszra többé nem nyitom
kék szirmomat.
Méh imbolygott felé egy holt galyon.
- Ne bándd, kerted virágporát elhordozom
mind sírodra.
S úgy esett rá gyermektekintetem,
hogy férfikoromban nem ismerem.
Forrás: Termés. Tél. Kolozsvár 1943. 1. szám
2026. jún. 20.
Varró Dezső (1907-1982) versei
Cseres Tibor (1915-1993) versei
ROHAM
Mire gondoltam? Úgy hiszem semmire.
Kire gondoltam? Magamra? Senkire.
Csak a part falához tapadtam testileg
s cseppekben gyöngyözött rajtam a jéghideg.
Az aknáikkal kerestek. Egy közibénk talált.
Néhányunk visszacsúszott a lankás part alá.
Minden lövés fölöttünk csak karhossznyira járt.
S egész közel hallottuk a géppisztolyok szavát.
S vagy száz ember szeme most énfelém figyelt.
Énbennem biztak s tőlem várták a jelt.
Ahol kapaszkodtam, lassan omlott a hely.
S nem szólhattam: cimbora, most másfelé ügyelj.
S amíg ezt gondolom, már nyugtalan a part.
Szinte rossz mögötte, de mégis visszatart
az a kis védelem, amit körmöm kapart
oldalába és most oltalmában tart.
Kiugorjak? Nem. – Mégis kipillantok én…
Mozdulok. – Lövések zizzennek a sisakom helyén.
Kiugorjak? Már látom, hogy szökken a vér
nyakamon s hogy szivárog zubbonyom szövetén.
Vagy húsz lépést futok – addig bírja a test.
Az erő futja addig s ott lehet újra rest.
Ott átlyukasztják úgyis, most nem lehet ügyes.
Ezt gondolom: felugrom s futok egyenest.
Gránátjaim fogom, s intek, aki figyel.
Még egy lélegzet. Már mindegy, menni kell.
S már kint vagyok. Futok. És süket a fülem,
úgy üvöltök vissza na most! Előre! Fel!
GYERGYÓ
Ahogy az alagutak közül kikanyarodik
a medencébe ér szuszogva a vonat.
Egy ökrösszekér áll társul befelé
s szembe jő a Maros és visszacsalogat.
A Mezőhavas most hessenti el homlokáról
a párákat s a többi is fellélegzik belé.
Lassít a mozdony, a partok tisztán látszanak
s itt lenn is tisztán hallatszik, a Maros mit beszél.
Valami mennykő, égi gránát csapódott be ide,
hol elébb hegyek szorongtak. Vagy kisebbfajta nap.
Szerte fröccsent a föld és maga az égi szikla
kiolvadt gödréből, mint a tavaszi patak.
Hogy futkoshattak megalvadt rémülettel egykor
az emberek. S hogy bujhatott, aki még most is itt van.
Nem mond semmit a szekeres, csak ökreivel lép,
visszapillantás nélkül ereszkedik a síkra.
Nem mond semmit a félelem, amely a harc után
átváltozott, büszke és olyan más lett mint elébb.
Reggel még termett a magas föld s még aznap délután
zuhant az órjás szikla és szétfreccsent a nép.
BEKERÍTVE
Előre ment a század. Este lett. Bekerítettek.
Csak egy domb, egy völgy, egy töltés volt mienk. Mint
hegyek tűk
villogtak a lövések körös-körül. Forrót, hideget,
és megint forrót éreztünk. Lapultunk s ásni kezdtünk.
Éjféltől ágyúk, aknák, páncéltornyok nyiladoztak.
Számolgattuk magunkban: a föld örökre megőrzi
testünket, ha most megőrzi. Térdünk és karjaink vacogtak.
Győzni kell – ezt reszkettük. S ha megélünk, tovább győzni.
AKÁR A GYERMEK
Pirulva hajtaná földre szemét a szelidfejű
gyermek, ki magányában kicsinyek s állatok szárnyát
tépdesi – ha látnák. S így is álmában hideg leli
amit nappal tett, attól, Pedig jól tudja, nem látták.
LEVÁGOTT ÚT
Úgy roppan meg az ág, mint aki nem érzett
az előbb még semmit s elrugódik félszeg
hajlással tövétől. Apránkint akarta
tagjait hullatni s nem mind az egészet.
FOGLYOK
Egy orosz katona énekelte: „mint tóba dobott kő,
elsüllyed az ifjúság.” És folytatta a többi:
„míg fenékre ér, megfordul a tóba dobott kő,
csak az élet megy el s nem fordul vissza többé.”
ÉBREDÉS
Legboldogabb, ki ébred. De ha gránáthang kelti,
hát nem az. Összehúzódik, mordul, vak lesz és süket.
Emlékeit tolja magától. S az érzékek jelzik
apró fényeikkel értelmüket és eltünésüket.
Forrás: Termés. Tél. Kolozsvár 1943. 1. szám
Weöres Sándor (1913-1989) versei (Nyersfordítások egy képzelt idegen költőtől)
KÉT VERS EGY IFJÚKORI DAL-SOROZATBÓL
I.
A hegy s félkörben a tenger!
Kék sávok, ezüst barázdák!
Víztől csepegő kezeddel, mint tenger-királynő,
mit kívánsz a hullámoktól és viharoktól?
A kagylóktól és gyümölcsöktől
édes vizi-nő, mit vársz?
Észrevétlen magukba veszik ékességedet,
akkor kezdődik igazi uralmad.
II.
Csak a kályha suhogása, míg kezemet fogod,
csak a tűz dünnyögése, más semmi,
míg kezemet fogod, ami kifesti a csöndet.
Nincs bajom, de mintha beteg volnék,
semmi okom sirni, rád nézek,
de mintha beteg volnék, vonlak orvosságként.
Csak a függöny lengése, más semmi,
mely a kinti hóviharról beszél,
más semmi. Szívünk vihara mozdulatlan.
AZ ELTŰNT UTÁN
Halott a szív – de harsog a tenger!
Tépett szerető, ki a homály odvába osonsz,
vonszolva csikasz lelked: nézz az égre,
vesd ki fülledtségedet és a külsőkben tájékozódva
kutasd ki belül-valód.
Mert ennyi megmaradt, mikor minden veszik,
szomorú jogod, tengereké és szeretőké,
a legbensőt kívül keresni
s meg is találni kúsza rajzolatát
a partok fodrain, vagy az égre vetülve.
LÍRAI RÉSZLET EGY VERSES ÖNÉLETRAJZBÓL
Ajkam, fogsorom elpusztul: de nem hal meg az én nevetésem!
Homlokom, szemem kiapad: de nem hal meg az én sírásom!
Mert testrészeim mind különvalók, de nevetésem és sírásom
teljes-ugyanegy: nem a kettősségek közül származó,
hanem úgy kulcsol mindent magába, mint szigetet a kettészakadó folyó,
szűrve és szűrődve csorog át a veszendőn.
Nevetésem és sírásom nem én vagyok, ahogy a ruhám nem én vagyok,
nem-foszló ruhába az ég miattatok öltöztet engem.
Nincs semmi teljes a kezemben – tudnék szomorú lenni,
de a földön, hol a bú mindig bút fiadzik: nem akarok szomorú lenni.
El birnék fordulni a forgandótól – tudnék boldog lenni,
de földön, hol minden élő egymást lakomázza: nem akarok boldog lenni.
Nem tudom, honnan jöttem, ahogy ti se tudjátok, honnan jöttetek,
de most itt élek a földön és veletek viszem a terhet.
Nem tudom, kívántam-e idejönni, mohóságból, vagy szánalomból,
de itt vagyok és minden részemmel vinni akarom a terhet.
Úgy jöttem ide, mint a megrakott szamár, mely nem tudja, mit cipel
és mikor elhagylak benneteket: foszlott s fénytelen leszek, int a rongy.
De nem foszlik elnevetésem és sírásom, mert örök és ugyanegy e kettő,
ápol titeket, míg ledob és összetipor engem.
S majd ha átlépitek az idő túlsó kapuját: egyetlen alakban
ott áll és köszönt titeket, mint dolga-végzett ismerős.
HAJDAN HÁRSFA VOLTÁL
Hajdan hársfa voltál, szelíd és erős,
körülölelt a levegő és lengedeztél csöndesen,
ó én kedvesem,merő hullámzás voltál, mint a víz,
álom nélkül aludtál, csordultig édes szeretettel.
Nappal a tűz érintett, éjjel a messzi fényeikkel
s úgy nyujtottad nekik magadat, hogy nem maradt rejtve semmi.
Langyos szélben lengedeztél, dús levelekkel lélegeztél,
eleven lakoma voltál, kínáltál lepkét, méhet,
dajkáltál csipog fészket, jó voltál és nem tudtad,
ringó fejedet Isten simogatta, jó voltál és nem tudtad,
álom nélkül aludtál, ó én kedvesem.
Hajdan hársfa voltál, hajdani testedből lett e hársfaláda:
most is szeld és erős! Tartalmát hogyan óvja, félti!
Gondolj erre: jobbak vagyunk, mint amilyennek tudjuk magunkat.
Ha nyujtod felém az ajkad: ne maradjon rejtve semmiből
s ha elalszol: csillogjon az álmod, ó én kedvesem.
LÍRAI RÉSZLET EGY EPOSZBÓL: A TERMÉKENYSÉG KÍSÉRTETE ÁTHALAD EGY TÉLVÉGI ALKONYON
Rogyadozó léptekkel közeledik ő az elhamvadt völgyben, sárga árnyéka
hol összeszűkül, hol megnyúlik a talaj hullámain,
felhők fakó lobogói alatt közeledik ő a fogyó világosságban,
mint a fehér madár, melynek torkából éles hang szakadoz.
Közeledik és megszületendő gyermekit előre siratja.
Roskadozik és a tiszta szél a rezgés gyorsaságával játszik körülötte.
Halad fakón és nyomorultan, de boldognak látja minden,
meddő sötétségükből feléje nyujtóznak az érzéketlen tengerek,
fehér paloták ablakában a virágok, a talajtól rablott szomorú földben
érte nyujtják sovány kúsza ujjaikat, aprókat visítva út keresik.
Látja irigykedve a táj, meg a lég, míg roskadoz egymagában.
Körötte jajgatva szülő tavasz és üvegesen meredező felhők.
ÉJSZAKAI CSÓNAKOK
Rossz álmom volt a hét angyalról. Sürögtek, mint az orvosok
s összevonták homlokukat, amint látták az anyákat sírni.
Fölébredtem és megmosakodtam kerek kádban,
aztán halk nótával és virággal telt a napom.
S már későn jöttem le a sziklák közt, mikor nem jár senki.
És míg szederjes kígyók kanyarogtak s egy alattomos csillag ugrásra készül,
a táj tengerszéli kiugróján békén ülhetek.
Hej, csónakosok, én nem akarok békében ülni – forduljatok vissza értem!
Kik higany és ezüst álomba szőtt deszkán ültök
és lucskos rongyaitokat teregetitek egykedvű arccal:
nem akartam elkésni! Nekem is tenger a tanyám!
Kis piros fényetek alálebeg a szemhatáron
s az eres parti kövekre csorog a könnyem.
KÉT VERS EGY FÉRFIKORI DAL-SOROZATBÓL
I.
Csillagok, csillagok,
tüzek és egyben tűztartó edények,
dalolók és egyben dalok magatok!
Bennetek közös a tartály s tartalom,
egy a működés s az eszköz hiánya,
csillagok, csillagok!
Magamat magamból kiüríteném,
magamat magamból kiüríteném,
tánc volnék, mely önmagát lejti!
Én is égni akarok, mint ti,
én is mozdulatlan akarok táncolni,
csillagok, csillagok!
II.
Ki letisztítottad mivoltod pereméről
a homályos, soha el nem készülő dolgokat,
ragadd meg
amit a mag kínál, veled eggyé ötvözve
semmi előtt ki nem táruló önmagát.
Benne a vibrálás
mozdulatlan és sugárzása nem
irányul bizony
sehonnan sehova, mindent átsző, mindenhez
egyenlőn közel, végtelenszer közelebb, mint te önmagadhoz.
Körülményen kívüli láng!
Résztelenül ütemeződő láng!
Az ő keletkezetlen
mivoltában foglaltatik a nem-alvó!
A morzsolódó hegyek csak körötte dadognak!
A VÍZ ALATTI VÁROS
Kinek elporló füstje sincs – ki szomorú
süket habok közé temette minden virágát,
féli a rosszat és leveti érte a jót is:
a gyáva város! Ő éled a szivemben.
Az ég lepedője helyett
hinár élő lepedője takarja
folyton és némán mozogva, mintha ezer egér kussolna alatta.
Hinár néma zenéje, gondolható zene, melyet fül nem hall,
város hajdani zenéje, melyet hallott a fül
- immár muzsikátlan a víz alatt város.
Majd e várost is levetem, hogy semmi ne maradjon.
Hadd ússzék multam mélyén, rezgetve hinár-takaróját,
siratva virágait és hajdani zenéjét.
Sok köve, mint sovány istenek térde,
éles medencecsontja és reszelős bordája,
nem kopik tovább: egyben foglalja el a halál.
Mert e gyáva várost is odadobom: a zenék emléke sem kell.
S még a hinár borús takarója is túl-sok nekem.
S majd ha jön valaki és kérdi: mim van?
Mi az, amit gyűjtöttem e világon a nappalok és éjszakák
egyhangú gondos zörgése közepette?
Mi az, ami pazarlásra, vagy fösvénységre jogosít?
- én majd e városra mutatok. Eldobott gonosz város!
Látod: romló kövek, visszasírt virágok,
egyhangú remegés a hinár közt – ennyi a viz alatti város.
Mégis azt mondom: ez minden, amit gyűjthetsz.
Mert több nincsen sehol.
EGY SZÉP LÁNY HALÁLÁRA
Feküdj, ki szemedben a fényességgel és öledben a homállyal
és minden változót kezedben dédelgetve, mint kerek almát,
huzamosan és múlón álmodtál a létezők mozgásáról,
múló álmot álmodtál a bizonytalanról, melynek
csak szilárdsága, vagy gomolygása van, de megfejtése hiányzik.
Fejedet légbe vetetted, nézések csillagokig hatolt,
tekinteted tajtéka túl volt mindazon, mit megnevezünk.
Ha valaki visszajönne önként, vagy száműzöttként,
tudna-e megfejtést adni? De te sose faggattad önmagad,
hogy mit miért teszel, vagy gondolsz. Fény voltál, mely maga köré
hinti valóját és nem homály, mely magába süpped.
Akaratlanul mindig mások öröme voltál. Amerre jártál,
szőkeséged körül megfényesedett a levegő, lábad vonala mellett
a bútorok mozdulatlan táncra kerekedtek, fejed a párnán
annyi volt, mint trónján a király, maga mivoltában oly teljes,
hogy nézni gyönyörűség és végiggondolni félelem.
Így jöttél-mentél, bűbájosan és mélyedben rettenetesen,
függönyök hangszerek és aranyhalak lebegtek körülötted,
az öröm be nem teljesülő ígérete párolgott rólad.
Hova tüntél? Fekszel, túl minden szakadékon,
az örvénylő bizonytalant immár bizonyosra cserélted,
mely mögött ismét ott sejlik ki-tudja-milyen bizonytalanság.
DE a fejekben, szájakon, szivekben tovább is itt vagy
a fényt és árnyat cserélgető tájon, sokféleképpen és sokfelé,
míg képeidről tovább párolog a soha be nem teljesülő öröm.
HÁROM VERS EGY ÖREGKORI DAL-SOROZATBÓL
I.
A Nap emeli csigáit!
Mint búcsúzás a tűzvészes éjszakában,
zokog e közeledés.
Kár, ami fogát a holnapból vicsorítja
s nem kér, ami elsápadt.
De te víg legyél:
a változhatlanok hálója körötted
nélküled végezze dolgát.
Örülj, hogy sötétbe és fénybe váltakozva tekinthetsz
s ihatsz jó vizet.
II.
Fekete bársonynál sötétebb és fénylőbb
a pillanat, mikor a lélek
elhagyja fagyos őrhelyét és érett a gyávaságra.
Tétlenül összeroskad – aztán megindul bizonytalan deszkákon,
hol, mintha nem is maga lábán menne,
fáradság nélkül halad, mindegy, hova.
Inog a deszka-sor, recsegő és nedves az út,
ránéznek a csillagok
és ő bánatalan könnyezik, mint az alvó.
III.
Ki a reggelek illatos sűrűségét
és legtitkoltabb óráinkat ringatod,
ne vallj nekem? Tudom, tört nyílheggyel csípőben
szemérmesen bujdokolsz fájdalmaddal.
Felettünk nagy a hatalmad és jóságod!
De magad királya te se vagy. Mikor
az ellengett időket majd selymekként összegöngyölöd,
a színlelést nem tűrő előtt térdrehullsz sírva.
Ki irgalmat magad se kapsz. Hogyan kérném ezt tőled?
Inkább mosolygok, vagy elrejtem arcomat.
Lelkem, füstté vált virágom! Szétröpültél
s csak alkotód kezében tündökölsz újra.
Forrás: Termés. Tél. Kolozsvár 1943. 1. szám
Kiss Jenő (1912-1995): Messzire nézünk…
Messzire nézünk, mint a csillagok.
Szemünk a magunk sorsán túlragyog,
bejárja a teret, az idegent -
s mint annyiszor már:
észre se vesszük, ami idebent.
Vigyázz, magyar, vigyázz szép csillagom,
a messziségbe ne merülj nagyon!
Míg dőre fényed ős homályt hasít,
ezer darabba
vethetnek önnön vak vulkánjaid.
Vigyázz, magyar, vigyázz szép csillagom,
szemed magadon tartsad, magadon!
Morgó a vész, mit bensőd kérge rejt:
bús maghasonlás,
idegen, érdek, bosszú, gyűlölet.
Lásd, nem rég is – ó én nem feledek! -
mily tüzes poklot hánytak e hegyek!
Hány lánc szakadt, hány édes foglalat
s hány tündér tájad
merült el izzó lávájuk alatt!
Új fortyogásuk félve hallgatom:
vigyázz, magyar, vigyázz szép csillagom!
Hegy dől, parázs hull, átok fölfakad, -
e dult világban
lehet-e fontosabb, mint önmagad?!
Vagy úgy érzed, félelmem oktalan! -
Ó szólj akkor, mondd: nincsen igazam!
Mondd: képzelődő, vészhitű vagyok,
mondd: esztelenség!
Hisz messze néznek mind a csillagok!
Forrás: Termés. Tél. Kolozsvár 1943. 1. szám
Horváth Imre: Tavaszi ág (könyvismertetés)
Horváth Imre valamennyi műve egy-egy ilyen tágölelésű pillantás, tartama, terjedelme csupán egy-egy villanat: néha csak kettő, általában négy, ritkán több rímelő ritmikus sor egymásba fonódása, az én és a nem én közötti találkozás egy-egy pillanatának a megrögzítése, de tartalma egy-egy cseppnyi vízben tanúskodó óceán, egy-egy mozzanatnyi lélekrezdülésben tükröződő világkép.
A költői világkép vonzó igézete, amely elengedhetetlen feltétele minden költői alkotásnak (persze ne gondoljunk most a versek tömkelegére, csupán a költők műveire) bilincseli az olvasót Horváth Imre soraihoz.
Nézzük hát, milyen Horváth Imre világképe és milyen annak a megnyilatkozása, vagyis mi a mondanivalója és hogyan mondja el
Ami a legfeltűnőbb Horváth Imre költészetében, az a viszonylagosság érzelmi tartalma, ami ellentétes érzésekben nyilvánul meg. Ezeknek az ellentétes érzéseknek a groteszk színkeverése néha írásban még nem látott érzelmi megnyilatkozásokkal lepi meg az olvasót. Például a könyv első versében az a melankólia, amellyel a költő az elszállott madarakat búcsúztatja, valami különös megnyugvásban egyesül a fellélegzés boldogságával, melyet a hangos idegen szó eltűnése keltett Erdély völgyeiben (Elszállott madarak)
És azután sorra vehetjük a néhány soros lapokat, a viszonylagosság érzésvilágának, az ellentétes érzések keveredésének ugyanaz a gazdagsága, választékos különlegessége nyűgöz le sorról-sorra. AZ Októberi táj csendje zengéssel bűvöl, a vidám szüreti zajban sírást hallunk, a szöllők könnyét látjuk, amely könnyed szőkeségében is a „nehéz hegyek” öröklődésével szomorít. Majd érzéki képet fest a viszonylagos érzések különbözőségének és ellentétességének színkeverése a meztelen kívánt gyűlöletről. Tovább női hang kavar gyönyörből és kínból őrületig ajzódott szadizmust (Magas C). Később a megbámultatás gyönyörét látjuk a bukás gyönyörévé válva (Hulló csillag), majd a csillagokkal kérkedő diadalmas ég alatt a mélyben halálba dermedt harctereket sejtünk (Ki tüntetett ki?), és részvétbe jajdul a létfenntartásért vívott küzdelem, mert az erdő fája „fejszével álmodott” (Fázó kisfiúhoz).
Ez a mindent átfogó együtt érző sírás zendül ki leginkább Horváth Imre gazdag érzelemvilágából. Részvéte összeölelteti a természettel és a viszonylagosság jegyében a közönyös „felnőttség” ítélete szerint kis jelentőségű hatások nagy mozgalmú visszahatásokat szülnek a költő „gyermeki túlzásában.”
Példaképpen idézzük ötletszerűen egyik művét:
mit elejtett? Én megleltem a sárban.
E tévedt tollal most milyen jó volna
jelentkezni ott délen: Megtaláltam!
(Talált toll)
Horváth Imre kifejezési formájának külsőségeiben a jambikus verselés tradícióját követi, de lényegében a pillanatnyi érzés pillanatnyi kivetítésének tömörségével és tiszta művészetével irodalmunkban szinte páratlanul áll. Például idézzük könyvének befejező költeményét:
S az ég könyvét – mi dolgom lenne más itt?
Kiolvasom a gyors feltámadásig,
míg helyettem a szél fürgén lapozgat.
(Örök könyv)
Asztalos István (1909-1960) novellái
„Én a szegények szemével nézek, tehát elfogultam” – írja Asztalos István Példa című cikkében önmagáról. Az elfogultság ilyen nyílt bevallása, csaknem programszerű kijelentése méltán meglepheti az olvasót. Sőt meg is döbbentheti. Hogy írhat magáról ilyet egy író, az örök, az emberi, az igaz élet énekese? Elhihető-e ez a szemlélet az alkotó művészről, akinek értelme, sejtése, szeme és szíve egyaránt az örök, a vitathatatlan igazságot keresi, azt fogja fel és annak a megvalósítására törekszik? Lehet-e elfogult az igazi művész, aki csak önmagát, lényének meztelen igazságát adhatja írásban? Csak nemmel felelhetünk ezekre a kérdésekre s Asztalos Istvánnak, a novellaírónak megértését és megvilágítását nem vallomásain, hanem alkotásain keresztül kell megkísérelnünk.
Asztalos István a szegényeknek, helyesebben a szegénységnek az írója. Novellái csaknem kivétel nélkül szegény emberek életét, gondját, baját és ritka örömeit tárják fel. De ez a feltárás, ez a sors megvilágítás élettel teljes: nem kép az életről, hanem művészi életteremtés. Lenyűgöző erejű írásai magukkal ragadnak egyik küszködő, kínlódó életdarabból a másikba, s a közvetlen tapasztalásnál is többet nyújtva, ömlik el az olvasó előtt az élet, a szegény emberek mindennapi élete. Alakok, emberek nyüzsögnek novelláiban, akikre a szegénység rányomta bélyegét, akiknek minden szaván érezni lehet, hogy ünnep volt életükben az a nap, amelyen jól lakhattak, vagy jó szót, egy kis szeretetet kaptak, érezni lehet náluk, hogy emberhez méltó életet ritkán éltek. Kemények, durvák, önzők és kíméletlenek, de nem idegenek, nem érezzük őket más világból valóknak, elzárkózni előlük lehetetlen: élő, igaz, emberi voltukat letagadni és megtagadni nem lehet. Éhség, betegség, tudatlanság és nyomorúság önt el mindent ezekben a novellákká kristályosodott életdarabokban: bizalmatlanság, irigység és részvétlenség kormányoz és pusztít életeket és sorsokat, de a tengernyi szenvedés alatt kiirthatatlanul él a boldogság és boldogítás vágya s néha egy könnyben, mozdulatban vagy önkéntelenül kibuggyanó szóban megnyilvánul az emberi lélek legszebb virága, a szeretet. Tragédiák izzanak, döbbenetes állati ösztönöket robbant ki a nyomorúság, de a sötét reménytelenségbe besugárzik – ha csak egy-egy pillanatra is – az öröm. Kerül egy falat kenyér, vagy egymáshoz meleg közelségbe jut két szív: fény- és árnyék állandó harcában győz az élet.
Szegény emberek életét tükrözik Asztalos novellái, ez a tény azonban nem teszi szűkké, nem zsugorítja össze írói tárgykörét. Egyik napról a másikra tengődő városvégi, alig proletár emberek, erdei favágók és parasztok, falusi napszámosok , cselédek és gazdák sorsa elevenedik meg írásaiban. Néhány novellán érezzük az emlék, a közvetlen tapasztalat, az átélés téveszthetetlen ízét. Pedig ilyen természetű írásai sem viselik az emlékezés megszokott és ismerős köntösét. Formájuk, hangjuk és szerkezetük a legkevésbé sem hasonlít az emlék-, vagy életrajzi novellához; nem emlékeit mondja, nem emlékezik az író, hanem egy pillanatra megszűnik; egyénisége, céljai, elhatározásai semmivé lesznek s a lélek titokzatos mélységéből felemelkedik és műalkotássá tömörül a végtelen változatú élet egy darabja. Különös varázst ad Asztalos novelláinak ez a megmagyarázhatatlan, érthetetlen, írói tárgyilagosság, ez a titkos személytelenség, amely annál csodálatosabb, hogy az író tudatosan a szegények írójának, az igazságtalanságok harcos ellenségének vallj magát. S a határozott célok és kemény elhatározások útján járó harcos mégis megsemmisül, beleolvad a műbe, eltűnik mögötte. Az író elhallgat, csak az élet beszél,Az pedig, hogy a novellákban felidézett életdarabok és emberi sorsok a maguk tárgyilagosságában maradéktalanul és hiánytalanul mégis csak a céltudatos író mondanivalóit fejezik ki, az Asztalos legnagyobb írói erőssége. Sajátja, tulajdona mind az a sokszínű és változatos hangú élet, mely írásai nyersanyagát adja. Benne, az íróban élnek a küszködő emberi sorsok, ő a szegény emberek élete, vágya, szomorúsága, magából merít, ha ír s csak önmagát adhatja akkor is, ha művén a fénykép pontossága és tárgyilagossága érzik.
Nagyon ritkán szakít ezzel a személytelenséggel. Favágók között című novellája érdekes példát nyújt arra, hogyan tűnik el lassanként az emlékező író az írás közben megelevenülő élet mögött. Az író ablakában áll és nézi az első hópelyheket. Szemébe ötlik a nemrég vásárolt fa s ez a látvány felidézi fiatalkorúnak favágók között töltött időszakát. S néhány sorral később az olvasó már elfeledkezik erről a bevezetőül szolgáló líraiságról. Nem emlékezést olvas többé, hanem körülveszi maga az élet. Erdei favágók keserűsége, kínlódása, tréfái és meséi feledtetik az írót s mikor a befejező sorokban újra előtérbe kerül és a saját hangján szólal meg, úgy érezzük, hogy fölösleges volt az író személyes, nyílt megszólalása. Mondanivalóját, a szegények védelmezésének szükségességét ő sem tudja hangsúlyozottabban kijelenteni, mint ahogy azt az öreg favágó, Suta bá, mesélgetése közben kifejezte.
A nyílt célzatosságnál nagyobb hatást ér el tökéletes személytelenséggel megírt novelláival. Szaporodnak Lázárék, A nekurát, Balog-színház, Hurcolkodás és Üröm című novellái hatásukat tekintve a legkomolyabb társadalompolitikai írásokkal vetekednek. Szegény, proletár betegségekre világít rá, erkölcsiekre és anyagiakra egyaránt. Az elesettség és tudatlanság, milyen megdöbbentő mélységét tárja fel az a jelenet, amelyben Lázárné dicsekedve magyarázza, hogy 4-5 éves kisfia úgy issza a pálinkát, mint a vizet! A szegénység milyen ismeretlen mélységébe süllyedten él az a család, melynek fia minden erőfeszítés ellenére sem tud elérni annyit, hogy inas lehessen! Egyetlen szónyi magyarázás vagy fejtegetés nélkül, megcáfolhatatlanul bizonyítja ez által az író azt az igazságot, hogy a társadalmi elesettség, a nyomor egy bizonyos mélypontjáról tisztán saját erőből, külső segítség nélkül felemelkedni már lehetetlen. Hiába akar kiemelkedni a nyomorból Bélus azáltal, hogy inasnak szegődik. Hiába van meg benne a becsvágy és akarat, sőt az emelkedéshez nélkülözhetetlen szükséges önzés is, a jövőről való lemondásra kényszeríti a jelen. Nem építheti jövőjét, mert napról-napra kenyérkeresetre szorítja a jelen. Mi lesz a sorsa a szorgalmas kis városvégi gyermekeknek, akik labdaszegő keresetükből néha egész családjukat tartják – vetődik fel a kérdés Asztalos egyes novelláinak elolvasása után. S a kérdés tolakodóbb és kikerülhetetlenebb azáltal, hogy az író sehol sem teszi fel nyíltan.
Ki védi, ki óvja a faluról városi szolgálatba került leányokat, akik ki vannak szolgáltatva kenyéradójuk önzésének és lelkiismeretlenségének? Ennek a kérdésnek mintegy vetületét kapjuk Marika haza jön és Levelek című írásaiban. Marika a kicsi falusi asszony egy esztendei városi cselédeskedés után a szíve alatt „az úr” gyermekével jön haza az urához; s ha a ház és a kisi föld össze is békíti őket, érezzük, hogy megszánt, meg kellett hogy szűnjék közöttük a szeretet: a szegények rideg sorsa eltaposta az élet egy szép napsugarát. De irtja a boldogságot a szegény sors állandó velejárója, a szellemi sötétség, a butaság is. Még öl is a tudatlanság, a szellemi nyomor. Az öreg Gyisa Styéfán feleségét babonás néphit hajszolja halálba. S a kutyáit és juhait sirató öreg pásztor gyűlölete és keserűsége is kisebb lenne, ha meg tudná érteni a veszettség lényegét és veszedelmét.
Szomorú világ a szegények világa s szomorúak a személyek is, akik ebben a világban mozognak. Durvák, kíméletlenek, önzők és irigyek. Bántják és kínozzák egymást, mert szegények, tudatlanok, éhesek és rongyosak. Ezek Asztalos novella-alakjainak jellemvonásai, nála u. i. – novelláival kapcsolatban – nem beszélhetünk megszokott jellemrajzról. Nincsenek minduntalan visszatérő figurái, egyikkel sem foglalkozik olyan hosszasan, hogy minden oldalról, minden lehetséges helyzetben bemutathatná. Azonban úgy tudja beszéltetni alakjait, hogy néhány szó, néhány mondat után előttünk áll az egész ember a maga teljes érzés- és gondolatvilágával s mint mikor álmunkban néhány perc alatt éveket álmodunk, úgy villan el előttünk – néhány közömbös, hétköznapi szó után – egy emberi sors: múlt, jelen és jövő. Pedig az író nem rajzol megszokott típusokat. Régebbi novelláinak férfi-alakjain érezhető valami idegen irodalmi hatás, az újabbaknak és főleg a városi környezetben lejátszódóaknak szereplői azonban vitathatatlan sajátjai. A küszködő, semmiből élő asszonyt, a „trógeroló” fiút, a kereső gyermeket, valamint a kisiparost és napszámost olyan erőteljesen és életszerűen rajzolja meg, hogy kitörölhetetlenül megragadnak az életünkben, azoknak az emberi alakoknak a sorában, akiknek meglátására az igazi, az élettel eleven kapcsolatban álló irodalom nyitotta fel a szemünket.
Pedig – mint már említettük – Asztalos a jellemrajzolást nem tekinti komoly feladatának. Amint nem törődik meseszövésének érdekesítésével, éppen úgy nem érdekli különösebben a részletes jellemfestés, akár embert, akár környezetet akar bemutatni. Határozottan meglepő, hogy a szegények írója a szegénység külső, fizikai világának leírására milyen kevés szót szentel. Úgy érezzük, hogy bár akár jellemzés, akár környezetrajz és meseszövés tekintetében minden írása kiállja is a próbát, mindez akaratlan, ösztönös, a tehetség és ízlés önkénytelen eredménye, mert az író tudatos figyelme másra irányul. Ez a más pedig az emberi szívnek, az emberi érzéseknek és a sorsnak furcsa, alig megmagyarázható kölcsönhatása. Ebből a szempontból külön tanulmányt érdemelne Asztalosnak csaknem minden novellája.
Az emberi fájdalmakat, legalábbis azoknak legnagyobb részét nem kényszerű sorscsapások, hanem könnyen elkerülhető durvaságok, kegyetlenségek okozzák. A nyomorúság azonban önzővé és kegyetlenné teszi az embert, s a nehéz sorstól szenvedő úgy vél könnyíthetni magán, hogy fájdalmakat okoz azoknak, akik hozzá tartoznak. Az emberi természet szomorú tulajdonsága ez a fájdalomból fogant kínzó-ösztön s természetesen leggyakoribb a szegények világában, akik védtelenségük következtében minden kínzó sorsváltozást fokozottan éreznek. De éppen ez a védtelen állapot – ha már düh, káromkodás és durvaság nem segít – meleg emberi együttérzést szül. Ez a keserű reménytelenségek között kivirágzó rokonszenv és önzetlen közeledés a sújtott emberi élet legnagyobb ereje. Ezzel párhuzamosan és hasonló körülmények között születik az élet másik megtartó erőforrása, a hit. Hit az Istenben, mint amilyen az öreg béres feleségéé, aki Istennek tulajdonítja a béresek összeesküvésének sikerét is, vagy hit a fennmaradásban, a puszta továbbélésben, amilyen az ürmöt szedő Vargánénak a hite, akinek saját, egyik napról nehezen a másikra, de mégis csak eltengődő élete sugalmazza a reményt adó meggyőződést: „Még jó, hogy valahogy mindig csak kikerül…”
Ezeknek az élet-megtartó lelkierőknek a megsejtése Asztalosnál határozott fejlődés eredménye. Korábbi novelláiban, mint pl. a Szaporodnak Lázárék s a Marika haza jön címűekben még az állatember jelenik meg. Az író szemlélete, életérzése azonban mindinkább tisztul, látása mélyebbre hatol s az ösztönök és vak indulatok mögött felfedezi a lelket és szívet. Nem távolodik el a valóságtól, nem kendőzi az életet, csak mélyebbre lát s a sujtolás hatására feltörő együttérzéssel párhuzamosan felfedezi az emberi érzések sorsalakító erejét is. A tejes ember és a Fanyesdesés című novellák könnyes mosolyú hangulata már ebből a felismerésből fakad. A rideg sors és az emberi érzés kölcsönhatásából küzdelem születik, küzdelem az élet érdekében. Az emberi együttérzés a legnagyobb nyomorban is megnyilvánul és szembe feszülve a pusztulással, fenntartja a süllyedő életet.
Az élet megismerésében mind mélyebbre és mélyebbre hatolva az író stílusa is tisztul. Elmaradnak a sűrű, durva káromkodások, az állandó őristenezések, anélkül, hogy stílusa erejéből és természetességéből veszítene. Mindinkább ritkulnak azok a képek és kifejezések is, amelyeknek olvasásakor lehetetlen volt nem gondolni más írókra – minden valószínűség szerint Asztalos egykori mintaképeire.
Követendő példákra, mintaképekre ma már nincs szüksége Asztalosnak. Megtalálta a maga sajátos területét, a sors és lélek kölcsönhatásában megnyilvánuló élet ábrázolását. Ennek az életnek rejtelmeit, szép és szomorú, de mindenképpen mély igazságait kutatva híven megfelelhet a maga társadalmi céljainak s ugyanakkor haladhat a legmagasabb igényű művészet útján. Keres és fejlődik. Amit ír, szép és igaz. S mind szebb és mind igazabb.
BALOGH LÁSZLÓ
Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám