Asztalos István (1909-1960): 48 öröksége

(Öcsémhez, aki gyárimunkás)

    Öcsém, Kedves Öcsém! – A cinke nem télre való fát fűrészel immár fülünknek, hanem szívünknek fütyüli: - Nyitni kék! – Érzed?… Tavaszodik. Duzzad a rügy, hasad a hóvirág és feszül szét a cicus is kedvesen. És neked kétszer olyan nehéz monoton gépek mellett állani kicsi bérért, a kicsi fiadért, örökké sírós asszonyodért – a jövőtelenségért. Hiszen olyan melegen, olyan nagyon melegen süt be hozzád is a nap a gyárablak poros üvegén. És ingyen süt, reád is ingyen. Március van, s tudom valami nagyon alaptalan, szinte csak ösztönös reménység foghat el ilyenkor téged: a megújhodás, a jövő reménysége. – Annyi rossz után, már csak a jó jöhet immár… - És ebben az embertelen embertelenségben te várhatod el ezt a legnagyobb joggal.
    Munkás vagy, magyar munkás. S valahogyan ma naponta aggódhatsz hazádért s osztályodért. Mert választás elé is állítanak sokszor. – Hazád vagy osztályod?… - S kineveznek hamar haza- vagy osztályárulónak, hogy sunyulj megfélemlítve. De ne tépelődj, Öcsém. TE NEM VÁLASZTHATSZ! Munkás vagy, magyar munkás. Csak azok választhatnak, akik a nemzeti szalagot kívülről viselik – eszköznek, belülről meg tőkében és piacban gondolkoznak. Vagy csak azok választhatnak, akik jelszónak viselik az egyenlőséget és sakkoznak a néppel. Vagy csak azok választhatnának, akik elvetnék a magyart s csak a munkást prófétálnák furcsa-fonákul. Szóval mindazok, akik csak vezetni óhajtják a most annyira divatos „isteni népet”, konokul csak VEZETNI.
- De kiben bízhatunk akkor?… - kérdezheted jogosan. – Elsősorban is: saját magunkban, Öcsém. De ezentúl van nekünk egy hatalmas örökségünk, magyar örökségünk – 1848. Az egyetlen magyar háború honfoglalásunk óta, mely a magyar nép harca volt, télbe borult tavasza. Szabadságharca,mely az akkori korszellem hatása alatt fogant, - Egyenlőség, Szabadság, Testvériség – s melyet a magyar nép akkori helyzete határozott meg. (Népünk jobbágysorban, feudális uraink jóvoltából: a „nemzet”, főuraink és nemességünk, elnyomva egy idegen hatalom által, az elnyomni hatalom pedig külső és belső zavarokkal küszködve, mindenképpen alkalmas talaj volt a kibomlása.) Szabadságharc, melyet magyar költők és írók indítottak el március idusán. – Mit kíván a magyar nemzet? – fogalmazták meg tizenkét pontban. Többek között: A Szó szabadságát. Törvény előtti egyenlőséget. Földet a magyar parasztnak. Nemzeti hadsereget, mely a magyar célokat védi. Népképviseletet az egyenlőség, szabadság és testvériség nevében. Vagyis nemzetté akarták emelni a népet, a maga szabad gazdájává. – Aztán jött 1849, utána a kiegyezés. A „nemzet” kiegyezett, a nép szabad lett és – földnélküli. A törvény előtt egyenlő, csak a törvényhozásba nincsen beleszólása. És jött a kivándorlás. Menekült a magyar paraszt Amerikába, vagy akárhova, mert mindenütt rossz volt neki, de legrosszabb otthon. Aztán jött a világégés, ahol omlott a magyar vér – idegen célokért. Azután Trianon… - Szomorú fejezetek, ahol elsikkadt 1848 lényege – a magyar szabadság. Csak népünk őrizte meg mindmáig ösztönösen s tisztán emlékében, mert bármennyire is elfásult s bizalmatlan ma már. Petőfiben, Kossuthban éppen úgy magát érzi, mint a szegény-legény Rózsa Sándorban. Dalaiban érzi s legendát sző róluk.
    Nos hát mindazokban bízhatsz, akik 1848 magyar eszményéhez hűek, tisztán és minden érdek nélkül. Mert mint ahogy hazád és osztályod sorsa elválaszthatatlan, éppen úgy 48 lényegét sem lehetne kisajátítani vagy takargatni. Egyforma bitangság lenne mind a kettő.
    Nem magyarkodni akarunk mi itten, ismerjük már, hamar megismertük a melldöngetőket, akik „fajtvédve” magyarkodnak s turánkodva divatoznak: akiknél a „faj” egy elvont idea, levegőben lebegő szólam; akik a paraszti sorból felkerült magyar munkásságot gyanús értékű „proli”-nak nézik s a nyomorban élő paraszti tömegnek csak a türkös, vagy zürjénes szemét csodálják: akik Nyugat ellen ázsiaizmust köpködnek; akik „ősi életformájában” szeretnék tudni továbbra is a „népet”, hadd termelje tovább is csak az ötfokú népdalt s a kedves, de veszélytelen népmesét.
    Hát nem ilyen magyarok akarunk mi lenni, ne értsenek félre sem véletlenül, sem pedig akarattal. Csak olyan magyarok, akik tisztelnek s becsülnek minden jó szándékot és minden jó szándékú segíteni akarást, de a maguk sorsát önmaguk akarják irányítani, mert úgy érzik, másnak nincsen köze ahhoz. Szellemiségünkről, sajátos kultúránkról le nem mondunk soha, mert csak addig létezünk, ameddig azzal élni tudunk!
    … Március van, Öcsém, csak most egy bonyolultabb március. Azóta nemzetek születtek körénk s a kérdések hosszú sora. Azokra pedig nekünk felelni kell. És azóta született egy ipari munkásságunk is,mely fiatalsága ellenére, legtudatosabb tényezője immár a magyar márciusnak… Rajta áll, hogy éppen osztálytudatával – mely elválaszthatatlan a nemzetez tartozás tudatától, - karöltve a mennyiségi parasztsággal, magyar valósággá tegye 48 lényegét. Ma sincs hiány haladó korszellemben és talajban sincs, ahol az megfoganjon, hogy aztán béke nőjön ki abból és jószomszédság mindenfelé: számunkra pedig nemzeti és szellemi függetlenség s a már annyira áhított magyar szabadság.
    Ezt nemcsak neked írtam, egy kicsit magamnak is, és mindazoknak írtam, akiket csak illet. Mert március van. Öcsém, sugaras március. Hallottad a cinkélt?… Csattogja bolondul, hogy reped meg a torka: - Nyitni kék!… - Érzed? … Tavaszodik!

Forrás: Termés. Tél. Kolozsvár 1943. 1. szám