Cseres Tibor (1915-1993) versei

 
ROHAM

Mire gondoltam? Úgy hiszem semmire.
Kire gondoltam? Magamra? Senkire.
Csak a part falához tapadtam testileg
s cseppekben gyöngyözött rajtam a jéghideg.

Az aknáikkal kerestek. Egy közibénk talált.
Néhányunk visszacsúszott a lankás part alá.
Minden lövés fölöttünk csak karhossznyira járt.
S egész közel hallottuk a géppisztolyok szavát.

S vagy száz ember szeme most énfelém figyelt.
Énbennem biztak s tőlem várták a jelt.
Ahol kapaszkodtam, lassan omlott a hely.
S nem szólhattam: cimbora, most másfelé ügyelj.

S amíg ezt gondolom, már nyugtalan a part.
Szinte rossz mögötte, de mégis visszatart
az a kis védelem, amit körmöm kapart
oldalába és most oltalmában tart.

Kiugorjak? Nem. – Mégis kipillantok én…
Mozdulok. – Lövések zizzennek a sisakom helyén.
Kiugorjak? Már látom, hogy szökken a vér
nyakamon s hogy szivárog zubbonyom szövetén.

Vagy húsz lépést futok – addig bírja a test.
Az erő futja addig s ott lehet újra rest.
Ott átlyukasztják úgyis, most nem lehet ügyes.
Ezt gondolom: felugrom s futok egyenest.

Gránátjaim fogom, s intek, aki figyel.
Még egy lélegzet. Már mindegy, menni kell.
S már kint vagyok. Futok. És süket a fülem,
úgy üvöltök vissza na most! Előre! Fel!

GYERGYÓ

Ahogy az alagutak közül kikanyarodik
a medencébe ér szuszogva a vonat.
Egy ökrösszekér áll társul befelé
s szembe jő a Maros és visszacsalogat.

A Mezőhavas most hessenti el homlokáról
a párákat s a többi is fellélegzik belé.
Lassít a mozdony, a partok tisztán látszanak
s itt lenn is tisztán hallatszik, a Maros mit beszél.

Valami mennykő, égi gránát csapódott be ide,
hol elébb hegyek szorongtak. Vagy kisebbfajta nap.
Szerte fröccsent a föld és maga az égi szikla
kiolvadt gödréből, mint a tavaszi patak.

Hogy futkoshattak megalvadt rémülettel egykor
az emberek. S hogy bujhatott, aki még most is itt van.
Nem mond semmit a szekeres, csak ökreivel lép,
visszapillantás nélkül ereszkedik a síkra.

Nem mond semmit a félelem, amely a harc után
átváltozott, büszke és olyan más lett mint elébb.
Reggel még termett a magas föld s még aznap délután
zuhant az órjás szikla és szétfreccsent a nép.

BEKERÍTVE

Előre ment a század. Este lett. Bekerítettek.
Csak egy domb, egy völgy, egy töltés volt mienk. Mint
hegyek tűk
villogtak a lövések körös-körül. Forrót, hideget,
és megint forrót éreztünk. Lapultunk s ásni kezdtünk.

Éjféltől ágyúk, aknák, páncéltornyok nyiladoztak.
Számolgattuk magunkban: a föld örökre megőrzi
testünket, ha most megőrzi. Térdünk és karjaink vacogtak.
Győzni kell – ezt reszkettük. S ha megélünk, tovább győzni.

AKÁR A GYERMEK

Pirulva hajtaná földre szemét a szelidfejű
gyermek, ki magányában kicsinyek s állatok szárnyát
tépdesi – ha látnák. S így is álmában hideg leli
amit nappal tett, attól, Pedig jól tudja, nem látták.

LEVÁGOTT ÚT

Úgy roppan meg az ág, mint aki nem érzett
az előbb még semmit s elrugódik félszeg
hajlással tövétől. Apránkint akarta
tagjait hullatni s nem mind az egészet.

FOGLYOK

Egy orosz katona énekelte: „mint tóba dobott kő,
elsüllyed az ifjúság.” És folytatta a többi:
„míg fenékre ér, megfordul a tóba dobott kő,
csak az élet megy el s nem fordul vissza többé.”

ÉBREDÉS

Legboldogabb, ki ébred. De ha gránáthang kelti,
hát nem az. Összehúzódik, mordul, vak lesz és süket.
Emlékeit tolja magától. S az érzékek jelzik
apró fényeikkel értelmüket és eltünésüket.

Forrás: Termés. Tél. Kolozsvár 1943. 1. szám