Varró Dezső (1907-1982) versei

 
KÉT VERS A KEDVESHEZ

I.
Hajad leomló barna füst,
nyakad ezüst,
illatod, a drága olaj,
ma drága füst.

Meríts aranyodból reám,
arany leszek,
meríts ezüstöt énreám,
ezüst leszek.

Ha vízbe vetsz, én jég leszek
és meghalok.
Patakba vetsz? Megállítom
a patakot.

Aranyra törsz? Aranykincsem
neked adom;
arany kulcsot nyujtok feléd
s az aranyom.

Ezüst sirályra vágysz talán?
A tengerem
ezüst madara szent sirály,
tied legyen.

Riadt madár, fáradt madár,
szánd meg nagyon,
sirály jaját pihentesd el
az ajkadon.

Csalogányfüttyöm ne keresd,
meghalt a szó,
ma szent leszek, mint a kereszt,
s mély, mint a tó.

Ma minden könnyest kiiszom,
ma légy szelíd,
aranyserlegben nyujtsd felém
a könnyeid.

II.
Ma légy kedves, szenvedtem érted,
minden szavad lelkemre hullt.
Nézéseddel szivemet érted,
a szájam széle megfakult.

Két szemem jég lett, hidegen nézlek,
hidegen nézek, mint a hó.
Nekem bejárta már a rétet
a fellegsubás arató.

Jaj, ma olyan hidegen nézek,
hogy páncél lesz a háncs a fán,
egy pillanat és vizre lépek
a Léthe folyó tutaján.

APÁM SÉTÁRA INDUL

Völgyek ölén hallotta nevét,
varjak kiáltották, sarló pengett
s lehajtotta fejét.

Sejtelmes évek hajoltak fölé,
halált zizegtek búzafejek.

- Gazdám – rázta magát a nőszirom -
jövő tavaszra többé nem nyitom
kék szirmomat.

Méh imbolygott felé egy holt galyon.
- Ne bándd, kerted virágporát elhordozom
mind sírodra.

S úgy esett rá gyermektekintetem,
hogy férfikoromban nem ismerem.

Forrás: Termés. Tél. Kolozsvár 1943. 1. szám