- Versek. Grafika kiadása. Nagyvárad -
Horváth Imre olvasóinak egyre gyarapodó táborát újabb költeményfüzérrel örvendeztette meg. Ha lapozgatjuk írásainak általában két ív terjedelmű gyűjteményeit, valahogy elsiklik előlünk az ilyen polgárjogot nyert és sajnos elprofanizálódott kifejezés, mint a verskötet. Ismertetésünk tárgya sem amolyan „verskötet”, hanem egy tavaszi ág, amely az emberség sok tele megért fáján sarjadt, hogy apró rügyekben foganja a nagy mindenség – újból és újból költészetben nyilatkozó titkát a törpe szemű, de óriás nézésű ember előtt.
Horváth Imre valamennyi műve egy-egy ilyen tágölelésű pillantás, tartama, terjedelme csupán egy-egy villanat: néha csak kettő, általában négy, ritkán több rímelő ritmikus sor egymásba fonódása, az én és a nem én közötti találkozás egy-egy pillanatának a megrögzítése, de tartalma egy-egy cseppnyi vízben tanúskodó óceán, egy-egy mozzanatnyi lélekrezdülésben tükröződő világkép.
A költői világkép vonzó igézete, amely elengedhetetlen feltétele minden költői alkotásnak (persze ne gondoljunk most a versek tömkelegére, csupán a költők műveire) bilincseli az olvasót Horváth Imre soraihoz.
Nézzük hát, milyen Horváth Imre világképe és milyen annak a megnyilatkozása, vagyis mi a mondanivalója és hogyan mondja el
Ami a legfeltűnőbb Horváth Imre költészetében, az a viszonylagosság érzelmi tartalma, ami ellentétes érzésekben nyilvánul meg. Ezeknek az ellentétes érzéseknek a groteszk színkeverése néha írásban még nem látott érzelmi megnyilatkozásokkal lepi meg az olvasót. Például a könyv első versében az a melankólia, amellyel a költő az elszállott madarakat búcsúztatja, valami különös megnyugvásban egyesül a fellélegzés boldogságával, melyet a hangos idegen szó eltűnése keltett Erdély völgyeiben (Elszállott madarak)
És azután sorra vehetjük a néhány soros lapokat, a viszonylagosság érzésvilágának, az ellentétes érzések keveredésének ugyanaz a gazdagsága, választékos különlegessége nyűgöz le sorról-sorra. AZ Októberi táj csendje zengéssel bűvöl, a vidám szüreti zajban sírást hallunk, a szöllők könnyét látjuk, amely könnyed szőkeségében is a „nehéz hegyek” öröklődésével szomorít. Majd érzéki képet fest a viszonylagos érzések különbözőségének és ellentétességének színkeverése a meztelen kívánt gyűlöletről. Tovább női hang kavar gyönyörből és kínból őrületig ajzódott szadizmust (Magas C). Később a megbámultatás gyönyörét látjuk a bukás gyönyörévé válva (Hulló csillag), majd a csillagokkal kérkedő diadalmas ég alatt a mélyben halálba dermedt harctereket sejtünk (Ki tüntetett ki?), és részvétbe jajdul a létfenntartásért vívott küzdelem, mert az erdő fája „fejszével álmodott” (Fázó kisfiúhoz).
Ez a mindent átfogó együtt érző sírás zendül ki leginkább Horváth Imre gazdag érzelemvilágából. Részvéte összeölelteti a természettel és a viszonylagosság jegyében a közönyös „felnőttség” ítélete szerint kis jelentőségű hatások nagy mozgalmú visszahatásokat szülnek a költő „gyermeki túlzásában.”
Példaképpen idézzük ötletszerűen egyik művét:
Horváth Imre valamennyi műve egy-egy ilyen tágölelésű pillantás, tartama, terjedelme csupán egy-egy villanat: néha csak kettő, általában négy, ritkán több rímelő ritmikus sor egymásba fonódása, az én és a nem én közötti találkozás egy-egy pillanatának a megrögzítése, de tartalma egy-egy cseppnyi vízben tanúskodó óceán, egy-egy mozzanatnyi lélekrezdülésben tükröződő világkép.
A költői világkép vonzó igézete, amely elengedhetetlen feltétele minden költői alkotásnak (persze ne gondoljunk most a versek tömkelegére, csupán a költők műveire) bilincseli az olvasót Horváth Imre soraihoz.
Nézzük hát, milyen Horváth Imre világképe és milyen annak a megnyilatkozása, vagyis mi a mondanivalója és hogyan mondja el
Ami a legfeltűnőbb Horváth Imre költészetében, az a viszonylagosság érzelmi tartalma, ami ellentétes érzésekben nyilvánul meg. Ezeknek az ellentétes érzéseknek a groteszk színkeverése néha írásban még nem látott érzelmi megnyilatkozásokkal lepi meg az olvasót. Például a könyv első versében az a melankólia, amellyel a költő az elszállott madarakat búcsúztatja, valami különös megnyugvásban egyesül a fellélegzés boldogságával, melyet a hangos idegen szó eltűnése keltett Erdély völgyeiben (Elszállott madarak)
És azután sorra vehetjük a néhány soros lapokat, a viszonylagosság érzésvilágának, az ellentétes érzések keveredésének ugyanaz a gazdagsága, választékos különlegessége nyűgöz le sorról-sorra. AZ Októberi táj csendje zengéssel bűvöl, a vidám szüreti zajban sírást hallunk, a szöllők könnyét látjuk, amely könnyed szőkeségében is a „nehéz hegyek” öröklődésével szomorít. Majd érzéki képet fest a viszonylagos érzések különbözőségének és ellentétességének színkeverése a meztelen kívánt gyűlöletről. Tovább női hang kavar gyönyörből és kínból őrületig ajzódott szadizmust (Magas C). Később a megbámultatás gyönyörét látjuk a bukás gyönyörévé válva (Hulló csillag), majd a csillagokkal kérkedő diadalmas ég alatt a mélyben halálba dermedt harctereket sejtünk (Ki tüntetett ki?), és részvétbe jajdul a létfenntartásért vívott küzdelem, mert az erdő fája „fejszével álmodott” (Fázó kisfiúhoz).
Ez a mindent átfogó együtt érző sírás zendül ki leginkább Horváth Imre gazdag érzelemvilágából. Részvéte összeölelteti a természettel és a viszonylagosság jegyében a közönyös „felnőttség” ítélete szerint kis jelentőségű hatások nagy mozgalmú visszahatásokat szülnek a költő „gyermeki túlzásában.”
Példaképpen idézzük ötletszerűen egyik művét:
Hiányzik-e a madárnak a tolla,
mit elejtett? Én megleltem a sárban.
E tévedt tollal most milyen jó volna
jelentkezni ott délen: Megtaláltam!
(Talált toll)
mit elejtett? Én megleltem a sárban.
E tévedt tollal most milyen jó volna
jelentkezni ott délen: Megtaláltam!
(Talált toll)
„Gyermeki túlzás”, helyesebben költői szó. Lenyűgöz és megindít. Ki ne érezné e sorok olvasása után, milyen jó volna emberi hatóságunkkal helyreigazítani a világ minden fájó helytelenségét, tévedését, minden hiányzót odaadni, akinek és aminek hiányzik, a talált, sárba tévedt tollal futni messze délnek és örömkönnyek közt ujjongani egy madár felé: itt van, megtaláltam.
Horváth Imre kifejezési formájának külsőségeiben a jambikus verselés tradícióját követi, de lényegében a pillanatnyi érzés pillanatnyi kivetítésének tömörségével és tiszta művészetével irodalmunkban szinte páratlanul áll. Például idézzük könyvének befejező költeményét:
Horváth Imre kifejezési formájának külsőségeiben a jambikus verselés tradícióját követi, de lényegében a pillanatnyi érzés pillanatnyi kivetítésének tömörségével és tiszta művészetével irodalmunkban szinte páratlanul áll. Például idézzük könyvének befejező költeményét:
A csillagok síromon átragyognak.
S az ég könyvét – mi dolgom lenne más itt?
Kiolvasom a gyors feltámadásig,
míg helyettem a szél fürgén lapozgat.
(Örök könyv)
S az ég könyvét – mi dolgom lenne más itt?
Kiolvasom a gyors feltámadásig,
míg helyettem a szél fürgén lapozgat.
(Örök könyv)
Horváth Imre örök könyvet olvas és örök könyvet ír.
DERZSI SÁNDOR
Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése