„Én a szegények szemével nézek, tehát elfogultam” – írja Asztalos István Példa című cikkében önmagáról. Az elfogultság ilyen nyílt bevallása, csaknem programszerű kijelentése méltán meglepheti az olvasót. Sőt meg is döbbentheti. Hogy írhat magáról ilyet egy író, az örök, az emberi, az igaz élet énekese? Elhihető-e ez a szemlélet az alkotó művészről, akinek értelme, sejtése, szeme és szíve egyaránt az örök, a vitathatatlan igazságot keresi, azt fogja fel és annak a megvalósítására törekszik? Lehet-e elfogult az igazi művész, aki csak önmagát, lényének meztelen igazságát adhatja írásban? Csak nemmel felelhetünk ezekre a kérdésekre s Asztalos Istvánnak, a novellaírónak megértését és megvilágítását nem vallomásain, hanem alkotásain keresztül kell megkísérelnünk.
Asztalos István a szegényeknek, helyesebben a szegénységnek az írója. Novellái csaknem kivétel nélkül szegény emberek életét, gondját, baját és ritka örömeit tárják fel. De ez a feltárás, ez a sors megvilágítás élettel teljes: nem kép az életről, hanem művészi életteremtés. Lenyűgöző erejű írásai magukkal ragadnak egyik küszködő, kínlódó életdarabból a másikba, s a közvetlen tapasztalásnál is többet nyújtva, ömlik el az olvasó előtt az élet, a szegény emberek mindennapi élete. Alakok, emberek nyüzsögnek novelláiban, akikre a szegénység rányomta bélyegét, akiknek minden szaván érezni lehet, hogy ünnep volt életükben az a nap, amelyen jól lakhattak, vagy jó szót, egy kis szeretetet kaptak, érezni lehet náluk, hogy emberhez méltó életet ritkán éltek. Kemények, durvák, önzők és kíméletlenek, de nem idegenek, nem érezzük őket más világból valóknak, elzárkózni előlük lehetetlen: élő, igaz, emberi voltukat letagadni és megtagadni nem lehet. Éhség, betegség, tudatlanság és nyomorúság önt el mindent ezekben a novellákká kristályosodott életdarabokban: bizalmatlanság, irigység és részvétlenség kormányoz és pusztít életeket és sorsokat, de a tengernyi szenvedés alatt kiirthatatlanul él a boldogság és boldogítás vágya s néha egy könnyben, mozdulatban vagy önkéntelenül kibuggyanó szóban megnyilvánul az emberi lélek legszebb virága, a szeretet. Tragédiák izzanak, döbbenetes állati ösztönöket robbant ki a nyomorúság, de a sötét reménytelenségbe besugárzik – ha csak egy-egy pillanatra is – az öröm. Kerül egy falat kenyér, vagy egymáshoz meleg közelségbe jut két szív: fény- és árnyék állandó harcában győz az élet.
Szegény emberek életét tükrözik Asztalos novellái, ez a tény azonban nem teszi szűkké, nem zsugorítja össze írói tárgykörét. Egyik napról a másikra tengődő városvégi, alig proletár emberek, erdei favágók és parasztok, falusi napszámosok , cselédek és gazdák sorsa elevenedik meg írásaiban. Néhány novellán érezzük az emlék, a közvetlen tapasztalat, az átélés téveszthetetlen ízét. Pedig ilyen természetű írásai sem viselik az emlékezés megszokott és ismerős köntösét. Formájuk, hangjuk és szerkezetük a legkevésbé sem hasonlít az emlék-, vagy életrajzi novellához; nem emlékeit mondja, nem emlékezik az író, hanem egy pillanatra megszűnik; egyénisége, céljai, elhatározásai semmivé lesznek s a lélek titokzatos mélységéből felemelkedik és műalkotássá tömörül a végtelen változatú élet egy darabja. Különös varázst ad Asztalos novelláinak ez a megmagyarázhatatlan, érthetetlen, írói tárgyilagosság, ez a titkos személytelenség, amely annál csodálatosabb, hogy az író tudatosan a szegények írójának, az igazságtalanságok harcos ellenségének vallj magát. S a határozott célok és kemény elhatározások útján járó harcos mégis megsemmisül, beleolvad a műbe, eltűnik mögötte. Az író elhallgat, csak az élet beszél,Az pedig, hogy a novellákban felidézett életdarabok és emberi sorsok a maguk tárgyilagosságában maradéktalanul és hiánytalanul mégis csak a céltudatos író mondanivalóit fejezik ki, az Asztalos legnagyobb írói erőssége. Sajátja, tulajdona mind az a sokszínű és változatos hangú élet, mely írásai nyersanyagát adja. Benne, az íróban élnek a küszködő emberi sorsok, ő a szegény emberek élete, vágya, szomorúsága, magából merít, ha ír s csak önmagát adhatja akkor is, ha művén a fénykép pontossága és tárgyilagossága érzik.
Nagyon ritkán szakít ezzel a személytelenséggel. Favágók között című novellája érdekes példát nyújt arra, hogyan tűnik el lassanként az emlékező író az írás közben megelevenülő élet mögött. Az író ablakában áll és nézi az első hópelyheket. Szemébe ötlik a nemrég vásárolt fa s ez a látvány felidézi fiatalkorúnak favágók között töltött időszakát. S néhány sorral később az olvasó már elfeledkezik erről a bevezetőül szolgáló líraiságról. Nem emlékezést olvas többé, hanem körülveszi maga az élet. Erdei favágók keserűsége, kínlódása, tréfái és meséi feledtetik az írót s mikor a befejező sorokban újra előtérbe kerül és a saját hangján szólal meg, úgy érezzük, hogy fölösleges volt az író személyes, nyílt megszólalása. Mondanivalóját, a szegények védelmezésének szükségességét ő sem tudja hangsúlyozottabban kijelenteni, mint ahogy azt az öreg favágó, Suta bá, mesélgetése közben kifejezte.
A nyílt célzatosságnál nagyobb hatást ér el tökéletes személytelenséggel megírt novelláival. Szaporodnak Lázárék, A nekurát, Balog-színház, Hurcolkodás és Üröm című novellái hatásukat tekintve a legkomolyabb társadalompolitikai írásokkal vetekednek. Szegény, proletár betegségekre világít rá, erkölcsiekre és anyagiakra egyaránt. Az elesettség és tudatlanság, milyen megdöbbentő mélységét tárja fel az a jelenet, amelyben Lázárné dicsekedve magyarázza, hogy 4-5 éves kisfia úgy issza a pálinkát, mint a vizet! A szegénység milyen ismeretlen mélységébe süllyedten él az a család, melynek fia minden erőfeszítés ellenére sem tud elérni annyit, hogy inas lehessen! Egyetlen szónyi magyarázás vagy fejtegetés nélkül, megcáfolhatatlanul bizonyítja ez által az író azt az igazságot, hogy a társadalmi elesettség, a nyomor egy bizonyos mélypontjáról tisztán saját erőből, külső segítség nélkül felemelkedni már lehetetlen. Hiába akar kiemelkedni a nyomorból Bélus azáltal, hogy inasnak szegődik. Hiába van meg benne a becsvágy és akarat, sőt az emelkedéshez nélkülözhetetlen szükséges önzés is, a jövőről való lemondásra kényszeríti a jelen. Nem építheti jövőjét, mert napról-napra kenyérkeresetre szorítja a jelen. Mi lesz a sorsa a szorgalmas kis városvégi gyermekeknek, akik labdaszegő keresetükből néha egész családjukat tartják – vetődik fel a kérdés Asztalos egyes novelláinak elolvasása után. S a kérdés tolakodóbb és kikerülhetetlenebb azáltal, hogy az író sehol sem teszi fel nyíltan.
Ki védi, ki óvja a faluról városi szolgálatba került leányokat, akik ki vannak szolgáltatva kenyéradójuk önzésének és lelkiismeretlenségének? Ennek a kérdésnek mintegy vetületét kapjuk Marika haza jön és Levelek című írásaiban. Marika a kicsi falusi asszony egy esztendei városi cselédeskedés után a szíve alatt „az úr” gyermekével jön haza az urához; s ha a ház és a kisi föld össze is békíti őket, érezzük, hogy megszánt, meg kellett hogy szűnjék közöttük a szeretet: a szegények rideg sorsa eltaposta az élet egy szép napsugarát. De irtja a boldogságot a szegény sors állandó velejárója, a szellemi sötétség, a butaság is. Még öl is a tudatlanság, a szellemi nyomor. Az öreg Gyisa Styéfán feleségét babonás néphit hajszolja halálba. S a kutyáit és juhait sirató öreg pásztor gyűlölete és keserűsége is kisebb lenne, ha meg tudná érteni a veszettség lényegét és veszedelmét.
Szomorú világ a szegények világa s szomorúak a személyek is, akik ebben a világban mozognak. Durvák, kíméletlenek, önzők és irigyek. Bántják és kínozzák egymást, mert szegények, tudatlanok, éhesek és rongyosak. Ezek Asztalos novella-alakjainak jellemvonásai, nála u. i. – novelláival kapcsolatban – nem beszélhetünk megszokott jellemrajzról. Nincsenek minduntalan visszatérő figurái, egyikkel sem foglalkozik olyan hosszasan, hogy minden oldalról, minden lehetséges helyzetben bemutathatná. Azonban úgy tudja beszéltetni alakjait, hogy néhány szó, néhány mondat után előttünk áll az egész ember a maga teljes érzés- és gondolatvilágával s mint mikor álmunkban néhány perc alatt éveket álmodunk, úgy villan el előttünk – néhány közömbös, hétköznapi szó után – egy emberi sors: múlt, jelen és jövő. Pedig az író nem rajzol megszokott típusokat. Régebbi novelláinak férfi-alakjain érezhető valami idegen irodalmi hatás, az újabbaknak és főleg a városi környezetben lejátszódóaknak szereplői azonban vitathatatlan sajátjai. A küszködő, semmiből élő asszonyt, a „trógeroló” fiút, a kereső gyermeket, valamint a kisiparost és napszámost olyan erőteljesen és életszerűen rajzolja meg, hogy kitörölhetetlenül megragadnak az életünkben, azoknak az emberi alakoknak a sorában, akiknek meglátására az igazi, az élettel eleven kapcsolatban álló irodalom nyitotta fel a szemünket.
Pedig – mint már említettük – Asztalos a jellemrajzolást nem tekinti komoly feladatának. Amint nem törődik meseszövésének érdekesítésével, éppen úgy nem érdekli különösebben a részletes jellemfestés, akár embert, akár környezetet akar bemutatni. Határozottan meglepő, hogy a szegények írója a szegénység külső, fizikai világának leírására milyen kevés szót szentel. Úgy érezzük, hogy bár akár jellemzés, akár környezetrajz és meseszövés tekintetében minden írása kiállja is a próbát, mindez akaratlan, ösztönös, a tehetség és ízlés önkénytelen eredménye, mert az író tudatos figyelme másra irányul. Ez a más pedig az emberi szívnek, az emberi érzéseknek és a sorsnak furcsa, alig megmagyarázható kölcsönhatása. Ebből a szempontból külön tanulmányt érdemelne Asztalosnak csaknem minden novellája.
Az emberi fájdalmakat, legalábbis azoknak legnagyobb részét nem kényszerű sorscsapások, hanem könnyen elkerülhető durvaságok, kegyetlenségek okozzák. A nyomorúság azonban önzővé és kegyetlenné teszi az embert, s a nehéz sorstól szenvedő úgy vél könnyíthetni magán, hogy fájdalmakat okoz azoknak, akik hozzá tartoznak. Az emberi természet szomorú tulajdonsága ez a fájdalomból fogant kínzó-ösztön s természetesen leggyakoribb a szegények világában, akik védtelenségük következtében minden kínzó sorsváltozást fokozottan éreznek. De éppen ez a védtelen állapot – ha már düh, káromkodás és durvaság nem segít – meleg emberi együttérzést szül. Ez a keserű reménytelenségek között kivirágzó rokonszenv és önzetlen közeledés a sújtott emberi élet legnagyobb ereje. Ezzel párhuzamosan és hasonló körülmények között születik az élet másik megtartó erőforrása, a hit. Hit az Istenben, mint amilyen az öreg béres feleségéé, aki Istennek tulajdonítja a béresek összeesküvésének sikerét is, vagy hit a fennmaradásban, a puszta továbbélésben, amilyen az ürmöt szedő Vargánénak a hite, akinek saját, egyik napról nehezen a másikra, de mégis csak eltengődő élete sugalmazza a reményt adó meggyőződést: „Még jó, hogy valahogy mindig csak kikerül…”
Ezeknek az élet-megtartó lelkierőknek a megsejtése Asztalosnál határozott fejlődés eredménye. Korábbi novelláiban, mint pl. a Szaporodnak Lázárék s a Marika haza jön címűekben még az állatember jelenik meg. Az író szemlélete, életérzése azonban mindinkább tisztul, látása mélyebbre hatol s az ösztönök és vak indulatok mögött felfedezi a lelket és szívet. Nem távolodik el a valóságtól, nem kendőzi az életet, csak mélyebbre lát s a sujtolás hatására feltörő együttérzéssel párhuzamosan felfedezi az emberi érzések sorsalakító erejét is. A tejes ember és a Fanyesdesés című novellák könnyes mosolyú hangulata már ebből a felismerésből fakad. A rideg sors és az emberi érzés kölcsönhatásából küzdelem születik, küzdelem az élet érdekében. Az emberi együttérzés a legnagyobb nyomorban is megnyilvánul és szembe feszülve a pusztulással, fenntartja a süllyedő életet.
Az élet megismerésében mind mélyebbre és mélyebbre hatolva az író stílusa is tisztul. Elmaradnak a sűrű, durva káromkodások, az állandó őristenezések, anélkül, hogy stílusa erejéből és természetességéből veszítene. Mindinkább ritkulnak azok a képek és kifejezések is, amelyeknek olvasásakor lehetetlen volt nem gondolni más írókra – minden valószínűség szerint Asztalos egykori mintaképeire.
Követendő példákra, mintaképekre ma már nincs szüksége Asztalosnak. Megtalálta a maga sajátos területét, a sors és lélek kölcsönhatásában megnyilvánuló élet ábrázolását. Ennek az életnek rejtelmeit, szép és szomorú, de mindenképpen mély igazságait kutatva híven megfelelhet a maga társadalmi céljainak s ugyanakkor haladhat a legmagasabb igényű művészet útján. Keres és fejlődik. Amit ír, szép és igaz. S mind szebb és mind igazabb.
BALOGH LÁSZLÓ
Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése