Kassák Lajos (1887-1967): „A csöndes tó”

Lim-lomjaival únom már e világot
mi keresnivalóm kóros asszonyai
és kiteregetett, véres zászlói közt
a hős, kit szólítok, néma és vak szegény.

A kert, mi után annyira vágyakoztam
lassan kitárult s aztán megint becsukta
rácsos vaskapuját s a szűz rózsák is mind
becsukódtak kérdező szemeim előtt.

Sikátorok mélyén részegek topognak
kart karba öltve és majdnem már boldogok
de ott lent, még lejjebb néhány lépcsőfokkal
tépett hullák feküsznek a járdaszélen.

Ha föléjük hajlok a csillagos éjben
meglelem-e közöttük, akit szerettem
ölemben ült éppen, hogy harsant a vihar
s ő elszállt a fagyasztó téli szelekkel.

Akkor még semmit sem tudtam a halálról
most egy nyughatatlan folyó hullámain
ring velem a csónak s fent a kék azurban
a szerelem és a harc emléke kísér.

Még világít előttem az álmok holdja
még pengnek a húrok, amiket nem régen
oly vakmerően érintettem, mint a gyermek
ki a bűnbeesés gyönyörét élvezi.

Még hajszol a vágy, még verset írok rólad
de holnap megjönnek a derék favágók
fejszéjük csapkod mint a villám s a dús kert
hol néha láttalak, eltűnik örökre.

Forrás: Új idők 52. évf. 16. sz. 1946. ápr. 20.

Kassák Lajos (1887-1967): Építő lélek

 
Nem álmodni szeretném a jövőt
hanem építeni fokról-fokra
derék kőműves szeretnék lenni
mérőónnal és acélkanállal
a kezemben, ott a magasban fent
ahová én magam segítettem
önmagam virágzó ifjúságom
tüzében lenge ég és föld között
boldog szerelemmel a szívemben.

De lám, mennyi árok és határkő
a súlyos rög kegyetlen marasztal
merre hát a tűz, ami vezérel
s hol a szárny, mi könnyedén emelne?
Sírjak tán, mint a gyöngék sírnak mind
feledve a zengő nyári hajnalt
amiben mezítelen fürödtem
és feledve a mosolygó kedvest
aki tárt karokkal intett búcsút.

Panaszló dal ne hagyja el ajkam
szememből ne csurranjon ki a könny
ami ma zárva marad előttem
holnap kitárul, mint a ringó kert
kapuja, amin szőke fürtökkel
szökkentem át víg gyermekkoromban
keresve Őt, mivel úgy képzeltem
ott lelem az elhagyott tó partján
és éppen kék rózsáit öntözi.

Aki így táncolta át a multat
mennyi, mennyi aranyfényt remélhet
a jövőtől. Nem menekülök én
szűz vágyaim ragadnak el innen
feléd tekintek s bilincsem lehull
hogy elérjem azt, amit még ember
el nem ért a térben és időben.
A láng kitör majd a hamu alól
s mély álmából felébred a lélek.

Így építelek drága jövendő
álomból és tömör valóságból
angyal vigyáz rám a létra fokán
s a nap szív magához mind közelebb.
Himnuszod énekelem, nagy élet
a falvak és városok énekét
ahol társaim milliói élnek
száraz kenyéren és langyon vízen
s az egek visszfényével szemükben.

Dalom és mosolyom bokrétáját
nyujtom felétek testvéri kézzel
s hogy állok a valóság talaján
elkötöm hű szerelmünk csónakát
mely a jégtáblák között vesztegelt
íme csak lobbanó fény a sorsunk
a beláthatatlan vad prériken
egy téveteg szó, egy asszony talán
amint vállunkra hajtja szép fejét.

Forrás: Új idők 52. évf. 7. sz. 1946. febr. 16.