Nemes Nagy Ágnes (1922-1991): Reggeli egy dán kocsmában

Vörös kőpadló, súrolt asztalok,
rajtuk keskeny, keményített az abrosz,
a kandallón tányérnyi, barna óra
szúette lábon dől hozzá a falhoz.

Famutatója rándul, mint az ín
öreg lovak meggöbösödött térdén,
és halkan percen, mintha széna hullna
nagy, lomha testük a jászolhoz érvén.

Mert istálló volt hajdanán e hely,
mielőtt még a tisztaság kifente,
s a holt lovak szelíd farára méláz
a kávéillat gomolyán az elme.

Nyílik az ajtó. Jő a dús szakácsné,
Kávészag árján imbolyogva szintén,
és hátrabök, magyarázva, hogy arra
félrefitult arccal szundít a pincér.

S a tálca! Ürmös! És micsoda sajtok!
Tejszín! Kövérség! Sonka, rozskenyérrel!
Bizony, még sokszor erre gondolok,
a matrácról majd felriadva éjjel.

Kint az idő gyöngyszürke, mint a tenger,
mely hangtalan fickánd az ablakon túl,
s a tompa zúgás, mint a némafilmnél
a zongora, tán nem is vele kondul.

Mert zsong a ház is, fortyan, köp a kávé
a piros sajtok körben puffadoznak,
csusszan, zizeg a sok kemény terítő,
s az asztalok szemérmes táncba fognak,

a barna lépcső fogsorát kinyitja,
s mély basszushangon hosszan hahotáz,
zümmögnek mind a termetes gerendák,
és négy sarkát emelinti a ház,

guggoltából feláll, - a pincéjében
megkottyannak a pálinkák, borok, -
és kéményéből bodrot eregetve,
a zsibbadástól vígan tántorog.

Egy viaszkosvászon-csizmás halász
a sziklák mögül éppen erre téved,
megáll, felbámul, s látom, tenyerét
riadtan kapja két kerek szeméhez.

Forrás: Új idők 52. évf. 6. sz. 1946. febr. 9.