- F. J.-nek -
Emlékszel-e, oly sok-sok év előtt,
öregapánk a térdén ringatott,
együtt bámultuk a nyíló mezőt,
a zöld mezőn a piros pipacsot.
A kiskocsmában üldögélve ketten,
ürítve egy-egy édes poharat,
Petőfi s Vajda égett a szivekben
a júliusi, vidám ég alatt.
A jó öreg Mikesről is beszélve,
Osvát Ernőt dicsértük, szidtuk és
biztosan tudtuk, ha nem ugrunk félre,
eljő az élet, a beérkezés.
Aztán elváltak útjaink, a holtak
békén pihennek, mi éltünk tovább,
barátaink is itt-ott már halottak,
az élők meg gonoszok, ostobák.
Mikes halott, kik ott ültek ölében,
elfelejtették a szent öreget,
fejfája mellett eliszkolnak szépen,
az élő él, a halott szendereg.
Te megmaradtál annak, aki voltál,
meg nem tagadtad gyáván elvedet,
meg nem hajoltál, bármi volt az oltár,
tudván, e korszak rothadt és beteg.
A költőtársak új utakra tértek,
Hol könnyebb siker, könnyebb pénz terem,
divatba jöttek, legfőbb cél az érdek,
mit ér a rím, a vers, az értelem?
Még egyet ütni, akin már ütöttek,
milyen nemes cél, mily könnyű siker,
aki a révbe másképp nem jutott el,
a révet így könnyebben éri el.
Mint a mocsárban brekegnek a békák,
vagy a vadonban üvölt a sakál,
úgy szól é had, árulva a portékát,
mely kosarunkból csak kikandikál.
Árulnak ők mindent, amit kívánnak,
forog a vásár, zúg a póri nép,
ha csizma kell, hát csizmát is csinálnak,
s ha ütni kell, ők ütnek legelébb.
Korunk költői, múló, röpke árnyak,
eltűnnek ők, ha fordul a világ,
akik örökké csak a tapsra várnak,
elhullanak, mint a tiszavirág.
Elhullanak a műveikkel együtt,
elhagyja őket a szálló idő,
nevüket majd csak akkor emlegetjük,
rút példaképp, ha őszül a mező.
Csak aki áll a szédítő viharban,
nem az erőshöz, a gyöngéhez áll,
nem forgolódik a széllel s ha baj van,
balsorsa is nyugodtan megtalál,
dalok fakadnak, száll az örök ének,
ahogy Petőfi, Berzsenyi dalolt,
a szabadságért mozdulnak a mélyek,
s új életet nyer általa a holt.
Dalolj, dalolj, amit az élet adhat,
kevés az élni, ám a fák között
zizeg a szél, te hallod a fuvalmat,
hallod a dalt, mely végtelen s örök.
A kiskocsmában együtt ittunk egyszer,
sok év előtt, kitárul a szoba,
most bimbózik a betlehemi ember,
hogy meg ne haljon többé már soha!
Forrás: Új idők 53. évf. 1. sz. 1947. jan. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése