Fodor József (1898-1973): Kiáltás el-nem-múlásért

 
Elnyelő vak örvénybe
Ne süllyessz el, Uramisten,
Minket.
Kívánkozom a Törvénybe,
Szoros rendbe, alkotásba,
Mindig, mindig bölcs csodásba,
Erős, súgó akaratoddal
Vidd kezünket.
Mert elhagytuk ügyünket,
De a lelkünk irgalmat kér,
És reszketve, íme, megtér,
Vérlik, mint a kifakadt vér,
S nagy bú renget.
Oly kicsi, kezünk, mit tettél,
S hiányzik, mi súgva-lobbant,
És vágyjuk a Mondhatatlant,
Mert vad az álom és roppant
S rónánk, mert voltunk jelet kér,
Bús jegyünket.
És az élet olyan mint a szél,
És ami van, semmit sem ér,
S kell az igazító tenyér;
Jók sugalma, mindennél jobb kenyér,
Láss bennünket.
Mert bennünk a félelem csenget,
És meddőséget hordozunk,
Mint furcsa vemhet.
Add nekünk a jó munka nyugalmát.
Szegény, szívünk már se hall, sem lát,
Érzi az üresség hatalmát,
Add hát a megváltás irgalmát:
Kész művünket.
Lásd, botladozunk és táncolunk
És hiú láncokért lángolunk,
S a szívünk már lassan kiégett,
Add nekünk az igaz igéket.
Váltsd meg halálunkat, jövőnket,
Im, valljuk már véges erőnket,
Méltasd hevünket.
Poklosság és bűn elszédítnek,
Romjait rakjuk még ép hitnek,
Mert jajok és jelek rémítnek,
Már nem bírjuk szívünket.
Tartsd, óh tartsd, lélekzetünket,
Hevünket jóra tüzünket,
Röppenő lángként futó bús
Nevünket!

Forrás: Új idők 52. évf. 21. sz. 1946. jún. 1.