Lukács Imre (1808-1981): Tépett tetők alatt

Tépett tetők alatt lábadozó házak,
ablakok ásítnak törött üvegekkel,
sebhelyeiket a falak mutogatják
s követelő hangon kiáltoznak: kezdd el!
Egy szomorú asztal lapul összetörten
a sebhedt üzemben – rozsdásak a gépek? -
s kibámul a gránátvágta hasadékon,
nézi a vidéket.

Lent a nyüzsgő utcán emberek loholnak,
szívükben a szerzés, harácsolás vágya,
zsebükben a vagyon: hatalom és rontás,
- de a dolgozók is sietnek: munkába.
Az utcakövezet friss hegekkel tűri
azt is, aki dolgos, azt is, aki kalmár,
milliós vagyonok születnek, de koplal,
aki épít, munkál.

Úgy szeretnék írni az összefogásról,
közös építésről magasztalót, szépet,
ami az egész nép dicséretét zengi,
de hiába, most még nem megy ez az ének.
Látom, hogy a munkás dolgozik keményen,
tíz deka kenyéren, üres löttyön épít,
addig a lokálok, kávéházak népe
zsebel, feketézik…

Tépett tetők táján, milyen verset írjak,
hazudjak-e néktek arról, ami nincs még,
amit még csak most kell éjet nappá téve
megteremteni, hogy ne győzzön az inség,
hogy e dermedt tájon pezsdüljön az élet…
A romokról szálló törmelék s a szétdúlt
üzemek, vasutak, parasztföldek hangja
harsogja: elég volt!

Elég volt a rontás, a tétlen henyélés,
tűrés, csodavárás, - vár reánk a munka,
építeni kell és kegyetlenül ütni
azt, aki hátráltat s azt, aki kibújna!
Tépett tetők alatt, félig rombadőlve
üzem, gyár, iroda egymás után éled,
a paraszt se rest már – ez a rendje-módja,
így épül az ország s így épül a lélek.

Forrás: Új idők 52. évf. 12. sz. 1946. márc. 23.