Fodor József (1898-1973): Egy régi kávéházban

 
Óh, régi harcaim csöndes tanyája,
Amely itt buzgott, hol már a sereg?
Fejünkön izzadtság lövellt, patakzott,
Szívünk jövők hitével volt meleg.
Mint vérpezsdítő, dicső indulásban
Forrott, feszengett új, dús mozgalom,
S mint zengő izmú bajnokot a pálya,
Várt, hívott, sarkallt az irodalom.

Délutánjaink lámpás éjbe folytak,
Főttünk és forrongtunk új s új vitán,
Majd írtuk a lapot, a „mi lapunkat”,
Zsibbadt az ujj a toll víg iramán,
Por-testünk majd szétmállt a hő nyomástól,
Fojtott, rázott a lélek vihara,
Rögzítni-vágyott izzó éber-álom -
Édes-iszonyúbb nem lesz már soha.

Itt az asztal, a sok szék, még a régi,
Be hűs csend dermed soraik felett!
De mint nézem, visszavisz az időbe,
Elmúlt napot lebbent a bűvölet.
A társakat látom, a régi estét,
Mint villám üt száz drága indulat,
Ifjúság zsong a zúg dús rejtekéből -
S egy régi asszony, ki a föld alatt.

Hol vannak a társak, hol az a lélek,
A hajnalos láz, hol van az a hit,
Óh, elmerülve, hadd érezzem újra
A húszéves fojtó izgalmait.
Előttem rózsás fényben bérc derengett,
S a lét lent – szent, vérforraló homály -
Száz igézet nyúlt a jövőből értem,
Álmok, mikre visszagondolni fáj.

Óh, bűvös mult, hogy zeng e vén zugokban
Hogy kortyolja fülem, issza szemem,
Milyen közel, csak kinyulok kezemmel,
S a volt társakat sorra ölelem.
„Gyorsan a cikkel! Most siker. Sietni!
Minden vár, az alkalom elrobog…”
Ne várjatok rám, zárjátok a számot:
Késő már, társak. Negyvennyolc vagyok.

Forrás: Új idők 52. évf. 9. sz. 1946. márc. 2.