Várnai Zseni (1890-1981): Bolygok körötted…

 
Olyan ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt volnál s azt is, hogy nem vagy itt, 
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja a vágy végtelen útjait.

Feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg
s olykor, mikor a közeledbe érek
már azt hiszem most, most elértelek!

Kinyúl, felém napszemed fénysugára
s megérint, mint egy csók a téren át
s e fény visszfénye tükröződik rajtam
mikor átúszom a nagy éj tavát.

Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem
s lehullanék, ha te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás erőddel
s úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

S mikor egy világrobbanás viharja
égen és földön mindent szétlövelt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott s védőn átölelt,

egy pillanatra, aztán elszakadtunk,
pályánk sinére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek
s a hold újra a nap körül kereng.

Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körötted s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes
s örök vonzásod szárnyain röpül.

Forrás: Új idők 52. évf. 15. sz. 1946. ápr. 13.