Medgyes Lajos (1817-1894): Családi életemből

 
Fáradtan az élet terhétől
Gyakran ledülök s elmerengek:
Forgatom a világ folyását
S vak önzését az embereknek;
S lelkem mint üldözött madár
Nyugpontra sehol nem talál.

Miért nekem e hitvány élet!
Hol küzdelmimnek semmi bére!
Virasztok a világ javáért:
S oknélkül hull el szivem vére!
Vetek forró szeretetet
S aratok vad gyülöletet.

Mig így borongok magamon kívül:
gyermekeim előmbe szállnak -
A kis fiu szivemre búvik,
Fürtim közt jár ujja a lánynak
S hozzám szólnak ártatlanul
S szememre édes köny tolúl.

Szegények! Mintha sejtenék tán:
Hogy lelkem innen válni készül;
Ezért e nagy ragaszkodásuk;
Hisz meghalnának nálam nélkül!
S ártatlan enyelgésekkel
Lefognak: hogy ne menjek el.

Oh, hány nemes nem égeté fel
Életmécsét a közügyekben?!
S árvái szerte szóródánab
Mint tört virág a szélvészekben;
Éltük volt örök küzködés,
Halálunk kétségbeesés.

Kétségbe estek árváik sorsán!…
E gondolat leszáll velőmig,
S mint villám a felhőt megrázza
Egész lényemben összerendit;
S mért untam meg az életet;
Vádol a lelkiismeret.

Gyermekeim lelkembe szólnak;
Nem hagyhatom hideg szivekre!
Békén tűröm a sors csapásit
Az üldözések nem vernek le,
Ne féljetek kis gyermekek:
Nem megyek el közületek!

Forrás: Részvét Album a kolozsvári és marosvásárhelyi árvaházak javára. Szerkesztette Hory Béla és Moldován Gergely. Kolozsvártt, 1872.

Szász Béla (1840-1898): Intő rózsa

 
(Smets V.)

Hol a bérczes hegyre hegy kél
S völgy nyiláván gyors patak zúg,
Vad fenyűt, setétlő jávort
Szédületes mélybe döntve;
Hol ijesztő szakadások
Váltakoznak nyilt, mosolygó
Zöld s maragdos  pagonyokkal:
Lent a völgyben zárda állott,
Félig törmelékbe hullva.
Félig oszlopokra dülve,
Ősz barátok lakták egykor,
Szent Bernátnak szerzetéből,
Hő imák között virasztva,
Jótevésben, olvasásban,
Könyvirásban elmélyedve.

Ős csodáknak idejében,
Régen, régen mindig úgy volt,
Hogy, a mikor egy-egy testvér
Megtért Ábrahám keblébe
A halál sötét kapúján;
Ott talált, éjfél ha eljött
S szent imára gyültek össze,
Ott talála terdeplőjén
Mindig egy fehérlő rózsát.
S a kiválasztott a rózsát
Vette buzgó áhitattal
S czellájába zárkozott el
És meggyonva ott vezeklék
Kis keresztje zsámoljánál,
Melyre föltűzé a rózsát,
Mig a kór kezét rátéve
Sirja széléhez vezette
S néma hulla lett belőle
És, körülte szent zsolozsmát
Énekeltek társi érte.
Igy esett, hogy készületlen
Egy testvér se’ tért honába,
Mert  e l ő r e  hirül adta
Utjokat az  i n t ó  r ó z s a…

Egykor ismét, éjfél tájon,
Föl a karba lépdelének
S im egy ifju testvér helyén
Ott fehérelék a rózsa,
Intve hogy a vidor, ifju
Élet szintén úgy elhervad,
Mint a telt pirosló rózsa.
Megremeg az ifju testvér,
Hogy már ily korán költözzék,
Elszorul a sziv keblében
S gyors kézzel az intő rózsát
Félretolja, egy galambősz
S összegörbült agg helyére,
Ki már régen vágy a sirba;
- Igy remélve menekülni
Kora végnek intésétől.

Ah! de hallga! Más nap keltén
Mit jelent a sok harangszó,
Mit a megrémült testvérek
Jaja, könyje, bús panassza?
Ah! az i fjut halva lelték
És halott az agg barát is
S ah! A szép fehérlő rózsa
Vérvörös lett, úgy piroslik…
Ezt siratják a harangok.
Ezt zokogja fönn a chorus…
És midőn néhány év mulva
Tova költözék egy testvér:
Néma, mély panasz kel érte,
Mert a fehér intő rózsa
Nem jelent meg térdeplőjén,
Mert beszennyezé a – gyilkos…

E vidéken így hallám az
I n t ő  r ó z s a  bús regéjét -
És midőn a völgybe szállva
A romokat megtekintém:
A szétomlott törmelléken
Mind fehér rózsák nyilottak.
- Elborulva szedtem össze
Egy füzér halotti rózsát,
S elfogódva sugta ajkam:
Légy kegyelmesség királya,
Minden ifjunak, ki élte
Szép fehér intő rózsáját
Vérrel mocskolá be. – Ámen!

Forrás: Részvét Album a kolozsvári és marosvásárhelyi árvaházak javára. Szerkesztette Hory Béla és Moldován Gergely. Kolozsvártt, 1872.

Murányi Sándor (Farkas, 1836-1907): Szenvedőnek

 
Beszélgetek veled s úgy fáj ha rád nézek;
Valami nagy bánat nehezül lelkeden.
Olyan rejtélyes vagy – s hogy mi bánthat téged:
Nem birom felfogni, sejteni sem merem.
A multak felhői vonulnak el talán
Ilyenkor előtted sötéten… rémesen…?
Vagy az bánt, hogy jövőd rejtelmes fátyolán
Nem birsz átlátni, hogy  t u d d : mit még senki sem!

Most mosolyogsz, majd sirsz, mint egy gyermek épen,
Majd magasztos, büszke vagy – mint bérczi  pálma;
Máskor virág a nap tikkasztó hevében -
Mely szomorún hajlik le a föld porába.
S melyik vagy valóban? Egyik sem úgy hiszem…
Önmagával küzdve meghasonlott lelked;
Talány vagy magadnak – nem érthet senki sem -
Én – csak elborulok… hallhatok és sejtek.

Szavaidban, ha szólsz, a mult siralma sir,
„Csak a könyből adott részt az élet neked!”
Azt mondod, hogy kebled kihalt, miként a sír,
S szived mint egy tenger – gyöngyöket rejteget;
Minden kis hangodban szép lelked tárul fel,
Büvös világával mint egy tündérsziget;
Mert érzelmeidből egy virág sem hullt el:
Virágos… virágzik mindig a te szived!

Miért hát a panasz, ború s gond arczodon?
Miért borongsz a  m u l t  e m l é k e i  felett?
Nagy temető a mult – s ott a sirhalmokon
A hit virágát a  v i g a s z t  fel nem leled…
- - - Oh tudom, hogy ott van gyermek ifjuságod -
Annyi vágy, remény és öröm eltemetve…
S azokra borul mint szomorú füzágak
Csüggeteg lelkednek bánata, keserve.

De kérdem, hogy ki az, - a ki nem csalódott,
Ki a multak ellen ne emeljen vádat?!
Mutass egy homlokot mely  t ö v i s t  nem hordott,
E s z m é t, melyre kereszt, üldözés nem vártak…
Nézd, az emberi nem sorsának hajója -
Örökös viharban hányodik czéltalan…
S  sok küzdelemben megjavult-é sorsa?
Mint ezredév előtt, m o s t  i s  b o l d o g t a l a n!

S mi a milliók közt – mért emeljünk panaszt, 
- Parányi porszemek a homok tengerben -
A sziv hangja elvész itt, mint siró haraszt,
A vihartól zúgó sötét rengetegben…
Ha fáj a sziv, ne nyisd ajkaid panaszra,
Nyugodj meg az égnek titkos akaratán;
Ki reánk a sok bút, szenvedést árasztja:
Ki tudja – kegyének ez is egy  j e l e  tán.

Borits fátyolt a mult fájó emlékére -
S élvezd, az élvekkel kinálkozó jelent!
Mert a sziv ha egyszer kétség száll egére,
Örökös keservek örvényében kereng.
- ÉN is  c s a l ó d t a m és mennyit nem vesztettem!
Romba dőlt vágyaim magasztos világa…
Midőn egy titkos kéz drága szerelmedben
Új fényt, új világot gyujtott éjszakámba…

Oh jöjj s borul érted lángoló szivemre,
Ne hagyd elborulni új világát többé.
Rideg sorsom benned ki lett engesztelve,
S most a harczok helyett béke s áldás tölt bé.
- Nem mondom, hogy hütlen légy a multhoz, ezt nem…
De számüzni még a reményt is: bűn, vétek;
Higyj egy jobb jövőben… a hit minden perczen
Kibékit, megnyugtat, midőn  f á j  az élet.

E föld nem egészen a siralom völgye,
Az öröm is hajt itt lombot és virágot,
S hol az élet maga nyujtja azt elődbe:
Fogadd el és élvezd, míg viselni látod.
Boldogság kell? Ott van forrása s z i v e d b e n,
Higyj nekem, hogy másutt hiába keresed…
Üdvöt soha sem lelsz sötét kételyekben…
Kettő boldogit csak: a hit és szeretet!

Forrás: Részvét Album a kolozsvári és marosvásárhelyi árvaházak javára. Szerkesztette Hory Béla és Moldován Gergely. Kolozsvártt, 1872.

Heine, Heinrich (1797-1856) dalaiból

 

I.
Aranylábu csillagsereg
Lépdel ott fönn – csendesen,
Hogy a földet fel ne költse,
Mely az éj ölén pihen.

Hallgatozva áll az erdő,
Egy-egy fül minden levél,
A hegy álmodozva nyujtja
Árnykarát az ég felé.

De mi hang ez? Általzengett
szívem titkos hajlokán.
Kedvesemnek hangja volt ez?
Vagy tán csak a csalogány.

II.
Áll egy fenyő magában
Éjszaknak ord hegyén,
Szunnyad, jég, hó reája
Fehér lepelt tevén.

Egy pálmáról van álma,
Mely délen egymagán,
Némán, hallgatva gyászol
Égő szirt oldalán.

III.
Halkan rezg át lelkemen
Édes hang rezgése.
Zengj, kis tavaszénekem,
El, a messzeségbe.

Addig zengj míg házat érsz,
Hol virágok nőnek
S ha egy rózsával beszélsz,
Mondd: köszöntöm őtet.

IV.
Van gyémántod, van gyöngyöd,
S mindened, mért ember ég,
Gyönyörü szép szemed van,
- Kedves mi kell egyéb?

Gyönyörü szép szemedről
Egész serget költék
Örökéltü dalokból,
- Kedves, mi kell egyéb?

Gyönyörü szép szemeddel
Kinoztál annyikép,
Meggyilkoltál, megöltél,
- Kedves, mi kell egyéb?

Törs Kálmán

Forrás: Részvét Album a kolozsvári és marosvásárhelyi árvaházak javára. Szerkesztette Hory Béla és Moldován Gergely. Kolozsvártt, 1872.

Indali Gyula (1851-1880): Dalok a kályha mellől

 

I.
Tekints le lányka: mint szállong a hó !
Köd, némaság borong a tájon.
A hó csillan ki a homály alól
De oh mi búsan… oh mi fájón!

Gondolsz-e lányka az időre:
Mely bájaid sirját megássa?
Midőn nem lesz más fény terajtad:
Csak lelked s fürtid csillogása?!…

II.
A természet, nézd: hogy megaggott.
Eldobta fényes, színes ékét.
Mi itt ülünk és szánalommal
Meg-megmosolygjuk gyöngeségét.

Ah! lesz idő: midőn mi ketten
Nehéz főt gyönge karra hajtunk,
Midőn a sors minket talál, és
A természet mosolyg mi rajtunk!

III.
Kinézek… ah! Csak dermedés, enyészet!
A kéj szivemben búra válik.
Meddig? Kérdem a felhőteljes égtől,
Oh halld, azt mondja: „ nem sokáig!”

Szemedbe nézek… ah, mint pezsg az élet!
A bánat-kény mosolyra válik.
Meddig? Kérdem szivemtől… Oh ne halla meg,
A válasz ismét: „nem sokáig!”

IV.
Az ég ölén, nézd: mint dulong a harcz!
Sötét: mint siron siró árva-arcz.
S neml átod-é, ha lelked rávigyáz:
Mi ellentét ez égi s földi gyász
Fehér a téli ég felhője fenn:
S sötét boru ül a fényes sziven!

V.
Nézd: e hasábok mily jól égnek;
Meleget és fényt hintve szét.
Oh halld, a láng lágyan morajló,
Álomhozó, szelid neszét!
Tündér-mesét mesélve el
Agg bérczek ifju fáirúl;
Hová tavasz soh’sem hat el,
S hol télen is tavasz virul.

„Két ifju fa szerette egymást,
Sugár fenyő és büszke tölgy.
Boldogságuk szelid nyugalmát
Látta az ég, a bércz, a völgy.

De durva kéz kitépte őket.
S a bércz azóta oly beteg!
Hol vannak ők! – a társak kérdik -
Rá búsan zúg a rengeteg!”

Folytassuk-e?… Itt vannak ők. Nézd
E két lángot, mely összefoly.
Miként két haldokló szerelmes
Ajkán elröppenő mosoly.
E vég jut – meglehet – nekünk is!
Kéj- s kinban együtt égve, majd
Porunk felett lágy fuvalomként,
Emélkezés és szeretet sohajt.

Forrás: Részvét Album a kolozsvári és marosvásárhelyi árvaházak javára. Szerkesztette Hory Béla és Moldován Gergely. Kolozsvártt, 1872.

Byron (1788-1824): Sötétség*

 

Álmodtam… Tán nem is volt álom ez!
Kialva volt a nap és csillagok
Sötéten jártak a nagy ürbe’ szét
Sugár és uttalan… s a megfagyott föld
A légbe lomhán, fénytelen bolyongott’
És jött és ment a hajnal fénytelen.
E borzalomb’ az ember feledé
Egymást gyülölni és dermedve mind
Egy hő sugárért esdekelt a sziv
És őrtüzeknél éltek – paloták,
Kunyhók, királyok trónja mind, de mind
Ez őrtüzekre mind felrakva lőn
A városok már elhamvadtanak
Égő lakok körül lakósaik
Még összegyültek, egymást látni még!
Oh boldogok, kik a vulkán hegyek
Égő torkában laktak, éltenek…
Aggály – s reményből állt csupán a lét.
Erdők elégtek – annyi büszke törzs
Tört és zuhant le minden perczben és
Elhamvadott… lőn ujra zord’ sötét.
E rémes fénytől a szem, a tekintet
Átszellemült míg ez lombot vetett;
Sokan fedték könnyező szemök
Mások vonagló kezeikre hajták
Didergő álluk és mosolygva néztek.
Mások futkosva gyüjtötték a galyt
A máglya-lángra és kétségbeesett
Aggállyal néztek a bús éjre fel.
- Halotti leple egy letünt világnak. -
Majd átkozódva leveték magok
És fogvacogva a porban orditoztak,
Ijedve rebben fel a vészmadár,
Sivitra röpked; a vad állat is
Remegve szelid lesz; a viperák
A np közt csapnak szét, fulánktalan
Lőn nyelvök… s őket öldösi a nép
Hogy megegye. A harcz, mely megpihen:
Kitört megint hisz vér nyújt eledelt.
Egymást emésztve zordan, ridegen
enyhitik éhük, ölve szüntelen.
Egy gondolat élt csak: a dicstelen,
Rút éhalál s az éhség kinja mely
Halottakból nyer tápot… sirtalan
Hullák feküdtek porba szerteszét.
Az éhes éhest falt fel. Az eb is
Urára ront, de nem! Egy hű maradt
Egy hullát véd, míg rémesen csahol
Madártól, vadtól, éhes emberektől,
Mig éhtől összerogytak vagy más préda
Után siettek; ő nem keresett
Tápot; de folyton  nyögve, sirva ott
Fájon nyöszörgve nyalta a kezet,
Mely nem viszonzá hizelgését… s meghalt!
Az éh mind jobban dul, míg végre csak
Két lény maradt lőn két halálos ellen.
Találkoztak egy oltár hamvadó
Tüznél, hol gy halom szent edény
Megfertőztetve áll… felvánszorognak
S remegve vézna kézzel felkaparták
Ők a parázst és végleheletök
Alatt az alvó láng még lángra gyult.
OH gunyos sors! A mint felemelék
E lángból fényes szemöket meglátták
Egymást, s borzadva meghaltak legott.
A borzalomtól halt meg mind a kettő,
Nem sejtve, hogy a gyűlölet jegyét
Nyomá az éhség ah a másik arczra!
A föld üres lőn, sivár, néptelen.
Fa, tű és élőlény nélküli gömb,
Halál tekéje… zord anyag, chaos,
Folyam, patak, tó, tenger zajtalan
Misem zavarja néma mélyöket.
Hajók vitorla nélkül megrohadtak
A tengeren árbóczuk összeomlék
S ők némán hulltak a fenékre le.
A hab halott volt, sirba szállt a hullám,
A hold – urnőjük – még előbb kihunyt
A tespedt légbe tesped, áll a szél.
Nincs felhő többé; e nélkül is oly
Sötét van, hisz a mindenség: S ö t é t s é g.

Diodati, jul. 1818.
Hegedüs István

(* Byron e költeménye, mely „Sötétség” címet viselt, a költő kedélyvilága legsötétebb örvényeire vet „világot”.    H.)

Forrás: Részvét Album a kolozsvári és marosvásárhelyi árvaházak javára. Szerkesztette Hory Béla és Moldován Gergely. Kolozsvártt, 1872.

Hory Farkas (1813-1872): A lelencz

 

Hintó robog, megállj te csillogó fogat;
Vagy letépem maja az ezüstös rojtokat,
Jármüvedben ama kecses delnő szemét
Hadd lássam s szemén át keblének rejtekét,
Az érzés, ösztön és a sejtelem nyomán
Létem sötét egén nem támad e korány?
De nem, - robogj tovább; szegény, szegény gyerek
Ily merész álmokon merengni hogy merek?
Hiszen anyád talán zilált fedél alatt
Rongy mezü, s asztalon szák a könyör falat;
Vagy az koldulni most tán házról házra jár,
Vagy inségsujtottan elvitte a halál.
Akár ki légy anyám, ha élsz e föld tekén,
Isten elé miként vádló idézlek én.
S a tényállás után az égre! Mit remélsz
Fejedre itt alatt s lelkedre ha nem élsz?
Ha kihajt – lásd – a fa, ágának tápot ad,
S az ágon ápoló keblén dús lomb fakad,
A galamb szájából éteti kisdedét
A báránytól anyja nem vonja el tejét.
Báránytól – mit mondok? A vad hienna tá
Miglen életre kap, tul adna magzatán?
Anyám! Bocsássa meg az égi irgalom,
A mit velem tevél nincs szól kimondanom.
Szerelmed gyümölcsét szivednek darabját,
Hogy a holtig kinzó véletlennek add át.
Eldobtad; most siró majd mosolygó szája
Emlőért esenge, s egykét rongy pólája
mind az, a mivel őt utjára eresztéd,
Mely lelkedre metszé a bűnvád keresztjét.
Talán szegény voltál és az inség képe
Volt az, a mi minden szent érzést szét tépe?
Türtem dolgoztam voln’ tizszeres munkával
Bérét megosztandó egy édes anyával.
Búdban hallottál voln’ így beszélni engem
Megsegit az Isten édes anyám lelkem.
Vagy tán bűn gyümölcse voltam és a szégyen
Vivott diadalt az anyai érzésen?
Te a bűn párnáján szenderegtél vakul,
S engem taszitál ki magadért bűnbakul,
Hogy p iruljon érted az a ki nem vétett,
Bűnt bűnnel tetézett elkésett szemérmed.
Névtelen bedobtál az embercsaládba,
Nem honos, jövevény vagyok én e házba!
Karjaim meghagytad; de velek mit érek?
Ölelni se apám, anyám, se testvérek,
Baráti s szerető szivet ki nyújt annak
Kin a születésnek rút szeplői vannak?
Ki tudja melyik fajhoz tartozik nemzetem?
Hazámul a lelenczház szük körét lelem.
Mint törzsről letört ág, mit a földbe szúrál
Rokontalan élet-nedvtől teng csak; úgy ál
Éltem is melynek nincs czélja és iránya.
Puszta hajó mit a vihar sujta, hánya,
Édes anyám ki ezt talán látod, tűröd;
Az irgalmat isten bocsássa meg bűnöd.

Forrás: Részvét Album a kolozsvári és marosvásárhelyi árvaházak javára. Szerkesztette Hory Béla és Moldován Gergely. Kolozsvártt, 1872.

Sámi Lajos (1843-1878): Őszi dalok

 
I.
Tovább repült a puszta tájról
A bucsúzó madársereg,
Az ég s a föld megint hideg lett
S mogorva, mint az emberek.
Miként ha hallanám a hangját,
A mint felém zokogva szól
a bucsuzókból egy madárka:
Te is hamar elutazol!

Peregve hull a száraz ágról
A földre szét a sárga lomb,
Kihalt lakóit úgy siratja
A puszta völgy s az árva domb,
A hervadó virág s a hulló
Levél felém zokogva sir,
A mint a szél zilálja, szórja:
Te rád se vár soká a sir!…

Ah jól tudom, hogy én sokáig
A bú miatt nem élhetek, -
Mióta őt szeretni kezdém
Szegény szívem nagyon beteg,
S reménye nincs a gyógyuláshoz,
Csupán csak egy – a gondolat,
Hogy nem sokára megpihenhet
Örökre – lent a föld alatt…

De ah, enyészni, mint a vizcsepp,
Melyet benyelt a tengerár -
Megsemmisülni, mint a porszem,
Ha szélben ingva, lenge jár:
Ez eszme egyre dúl agyamban,
Ez eszme nem hagy el soha,
Ezért olyan sötét szivemnek
A néma sirkövek moha.

A lomb, virág, dalos madárka
Tavasszal ujra visszatér -
Talán az ember is, ha meghalt,
Csak egy dicsőbb hazába  ér…
Csaló remény! Szívem hitetlen;
Ha egyszer a virág s levél
Lehult, virul helyette más, de
Mi halva van, több nem él.

II.
Habár tavaszkorom se mult el
Nagyon, nagyon sokáig éltem,
Sokáig arra, hogy megunjam
Örömtelen, jövőtlen éltem!
S a hol a táj rideg, kopár lett,
Ki várna szép virágot ottan?…
Virul, virul a zöld fa lombja,
De int az ősz s lehull halottan.

A míg az ifju szenvedélye,
Szerelme, vágya mélyen alszik,
A míg a fájó sziv sohaja
S fohásza még nem ért az ajkig:
Szerethet élni; - én is éltem
E tünde boldog állapotban,
Hiszen – virul a zöld falomb is,
De int az ősz s lehull halottan.

Ki vágyik élni, hogy ha éltét
A hit s remény feledve hagyja,
Ha szive fejlődő virágát
Korán lehullni látja fagyva?
Ez üldözött, e szenvedő sziv
A sirba vágyik, - enyh csak ott van.
Virul, virul a zöld fa lombja,
De int az ősz s lehull halottan.

III.
Az őszi szél virágölő
Hideg, rideg fuvalma zúg,
Miként halálbagoly dala
Vad éjeken sivitva búg.

Halálmadár az őszi szél;
A merre durva szárnya száll
Virágra, fára rá repül
S vadul süvölt: halál, halál!

S a zöld falomb, a szép virág,
Derült mező, dalos liget,
Ha érte szárnya hűs lehe
Azonnal árva és siket.

Virág kihal s a lomb lehull,
A földre bús enyészet ül
S fölötte zord halotti dalt
Süvölt a szél kegyetlenül.

E halt világ milyen sötét, -
Szivemhez úgy hasonlit az,
Reménye, mint a lomb, lehullt…
Borult jövő, letünt vigaszt.

A pusztulás ölő szele
Ah engem is sziven talált,
S miként a föld, ha int az ősz,
Naponta várom a halált.

Forrás: Részvét Album a kolozsvári és marosvásárhelyi árvaházak javára. Szerkesztette Hory Béla és Moldován Gergely. Kolozsvártt, 1872.

Kemény Endre (1845-1898): Nem juttatott…

Nem juttatott nekem a sors
Gazdagságot, kincset;
Nem tevé rám ezt a nehéz
Aranyos bilincset.

Nem adott mást, mint egy szivet
Tele lánggal, tüzzel;
Gazdagság ha kell leányka
Akkor csak üzz, üzz el.

Oh de még sem; gazdagságot
Hozok én te néked;
Leszen gyöngyöd, lesz gyémántod,
Tündökletes éked.

Érzeményim minden gyöngyét
Egy-egy dalba füzöm,
S e koszorút, ezt a kincset
Hű szivedre tüzöm!

Forrás: Részvét Album a kolozsvári és marosvásárhelyi árvaházak javára. Szerkesztette Hory Béla és Moldován Gergely. Kolozsvártt, 1872.

Medgyes Lajos (1817-1894): Önmentség – 1846.

 

Sokszor veték azt már szememre:
Hogy búmat nem panaszlom el,
Holott arczom sötét a bútól
S lantomról a bú énekel:
Tán nemzetem bukását sejtem;
Vagy könnyem önszivemre ejtem
Eljátszott életsorsomon:
S ezért emészt a fájdalom?!

Mesés rejtély zár el előlük,
Nem látnak el szívem megett,
Hol az élet mély titkaimmal
Testvéresen fognak kezet:
Hogy bizalom s részvét nem kellnek
Szentségi az ember kebelnek
S mint egy megszállott idegen
Élek a földi életen.

Mért vágynátok panaszra birni,
Mért tudni rejtett titkaim?
Oh hagyjatok magamba sirnom,
S így halni el, barátaim!
Ha részt is vesztek e könnyekbül
Fájdalmam ezzel nem könnyebbül:
Mint egy homályos képzelet
Hadd vesszek el előletek.

Az életben oly sok üröm van:
Szaggassátok virágait;
Botor: ki felkeresni vágyik
A temetők zárt titkait.
Én elmegyek mint vándor-csillag
Mely szétbomlott fényárral csillog,
s melynek tüntén az emberek
Ezer titkot beszélenek.

Forrás: Részvét Album a kolozsvári és marosvásárhelyi árvaházak javára. Szerkesztette Hory Béla és Moldován Gergely. Kolozsvártt, 1872.

Benedek Aladár (1843-1915): Falusi harangszó…

 

Falusi harangszó. – Temetésre huzzák.
Gyászos menet vonul a kis falun végig.
Aztán csend lepi be utánok az utczát.
„Szegény öreg asszony,
A jó ég nyugasszon!
Jobb neked már ott lenn” – mindütt ezt beszélik. -

Falusi harangszó még mindegyre hangzik.
Hallgatom, mellettem egy gyermeklánnyal.
S látunk közelegni nászünneplő lakzit,
Az is erre jő el,
Virágos kendőkkel;
Czigányzene, bordal az egekig szárnyal.

Falusi harangszó elhallgat, nem szól már,
S a kis lány mosolyog; én meg reá nézek.
Falusi harangszó! Oh csak tovább szólnál,
S mondanád el néki:
Mit tesz: sokat élni!
S hogy az ő mosolya én rám holt igézet.

Falusi harangszó. – Estimára kondul.
S a gyermekleányka rám mosolyog ujra;
Mosolyog oly érzőn; vagy tán szánalombul;
S aztán keresztet vet,
S imádkozik, - én meg
Rámondom az „Amen”-t, tudva és – lesujtva.

Forrás: Részvét Album a kolozsvári és marosvásárhelyi árvaházak javára. Szerkesztette Hory Béla és Moldován Gergely. Kolozsvártt, 1872.