Vasy Géza: Tamási Áron (1897-1966): Ábel a rengetegben

Farkaslakán született, Erdélyben. Szülei szegény földművesek voltak. Székelyudvarhelyen érettségizett, majd az olasz frontra került, egy piavei támadás után kitüntették. A háború után a jogi kar hallgatója Kolozsvárott, ám miután a tanítás nyelve román lett, a kereskedelmi akadémiát végezte el. 1923 és 1926 között Amerikában élt és dolgozott.

Első elbeszélésével 1922-ben egy pályázatot nyert meg, első novellás-könyve, a Lélekindulás 1925-ben jelent meg Kolozsvárott. Hazatérve itt telepszik le, s a kibontakozó erdélyi magyar irodalmi élet központi alakja lesz, minden pozitív áramlattal és folyóirattal tartja a kapcsolatot. Egyre ismertebb író Magyarországon is, s az Ábel-trilógia első kötetével 1932-ben a legnagyobbak és legnépszerűbbek közé emelkedett. 1937-ben kulcsszerepet játszott a népfrontos szemléletű Vásárhelyi Találkozón, s kapcsolódott a népi írók mozgalmához is.

1944-ben véglegesen Budapestre költözött, s a következő évben az új parlament tiszteletből meghívott tagja lett. 1848 után néhány évre ő is félreszorult, ám 1954-ben már Kossuth-díjat kapott, s társadalmi szervezetek vezetőségébe is beválasztották. Szívbetegségben halt meg, s végakaratának megfelelően szülőfalujában temették el. Gáspár nevű öccse is írt egy önéletrajzi emlékezést (Vadon nőtt gyöngyvirág 1970).

Tamási Áron a székelység legjellegzetesebb és legnagyobb írója. Szülőföldjéről és a székely emberekről az az irodalmi kép él legtöbbünkben, amelyet ő mutat fel műveiben. E népcsoport addigi életének legnagyobb tragédiáját élte át, amikor Tamási Áron író lett, ezért is oly elszakíthatatlan a kapcsolat, oly erős a felmutatás vágya, oly múlhatatlan az életnek mint legfőbb értéknek a hangoztatása s beágyazása a megmaradás- és az otthonléttudatba. Az együttélést nemcsak kényszernek, hanem adottságnak is tekintette, s minden nemzet fiát egyenrangúnak. A pálya egy-egy szakaszán a szegények és a gazdagok osztályjellegű ellentéteinek megragadása sem volt idegen tőle, de nem osztályokban gondolkodott, hanem egy általános, humanista szemléletű demokratizmusban. Természetszeretete, panteisztikus istenhite arra ösztönözte, hogy műveinek gondolati alapjaként egyre inkább a testnek és a léleknek az emberi személyiségben megmutatkozó kettősségével foglalkozzon, hogy miként lehetne  harmóniát teremteni. Ez vezette el a valóságközeli, „realista” ábrázolás mellett a „misztikushoz” is. Szerepet játszott ebben a szülőföld inspiráló szellemisége, mítoszvilága is. Tamási Áron mindezt nem a regionalizmus szintjén ragadta meg: a székelység sorsában a magyarság és az emberiség gondjait és örömeit is felmutatja.

Elbeszélésben, regényben, drámában, publicisztikában egyaránt jelentőset alkotott, mégis mindmáig az elbeszélésben tartják a legnagyobbnak, s ott is a húszas-harmincas évek alkotásaival. Sokféle novellatípust teremtett, de mindben az átköltőiesítés és a stílus művészének mutatkozott. A tragikustól a humorosig, a leírótól a mítoszig, a naturalistától a meseszerűig, az anekdotikustól a balladáig terjed alkotó leleménye, s hősei hol mintha csak az útszélen beszélgetnének, hol meg mintha kész költők volnának. S a székely móka és furfang, a góbéság rendre sajátjuk.

A harmincas évek derekán kezdett el színpadi műveket írni (Énekes madár, 1934; Tündöklő Jeromos, 1936; Csalóka szivárvány, 1942; Ördögölő Józsiás, 1952 stb.). Mesei, költői és népi világot kívánt a színpadra varázsolni: a székely népmesék szellemét.

Regényeiben is sok a színvonalhullámzás. Az első, a Szűzmáriás királyfi (1928) a székely élet tragikumát kívánta felmutatni két nemzedék sorsában, romantikus és szimbolikus túlzásokkal. A Címeresek (1931) az erdélyi arisztokrácia bűnösségét próbája bizonyítani, kevés anyagismerettel, egyoldalúan. Az Ábel-trilógiával viszont önmagára és legbensőbb témájára talált. Későbbi művei közül kiemelendő a Jégtörő Mátyás (1936), amely a mitologikus világkép alapján a lélekvándorlás témáját regényesíti meg. A Szülőföldem remek hazai tudósítás (1939), a Bölcső és bagoly regényes önéletrajzi mű a kisgyermekkorról (1949, megjelent 1953-ban), a Hazai tükör (1953) a szabadságharc korában Erdélyben játszódó ifjúsági regény. Már a betegágyon diktálta a félbemaradt Vadrózsa ágá-t (1968), amelyben 1926 utáni életútját idézte fel.

Az Ábel-trilógia darabjai: Ábel a rengetegben (1932), Ábel az országban (1934), Ábel Amerikában (1934). Mint szinte minden trilógiában, itt is az első rész a legtökéletesebb. A mű Ábel sorsát kíséri végig, s így fejlődésregény, ugyanakkor pikareszk is. Ábel napjait az elemi létküzdelem, a megmaradásért való harc mozgatja, de az elemi kalandvágy is munkál benne, főként a második és a harmadik kötetben. Csavaros észjárású ember, s ez a legfőbb fegyvere a létharcban, a kiszolgáltatottságban. Naiv szemléletével ugyanakkor rá tud csodálkozni a világra, örülni a szépnek, s jó kedélyével ,humorérzékével és talpraesettségével a nehéz helyzeteken is úrrá lesz. Egyszerre hat rá a tisztességes munka morálja és az ügyeskedésé, s egyszerre kamasz és felnőtt ember. A létminimum szintjén él, de a létezés értelmét keresi. Megjárva a rengeteg, a város és Amerika stációit, visszatér a havasokra, hogy megvalósítsa az ismeretlen négertől hallott igazságot: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”

*

PIERRE-AUGUSTIN CARRON DE BEAUMARCHAIS (1732-1799): Figaro házassága

A polgári tisztesség, becsület irodalmi élharcosa magánéletében, amelyben az irodalomnak, a színháznak korántsem jutott olyan fontos hely, mint Figaró-jának a drámatörténetben, legalábbis kalandornak, de akár szélhámosnak is volna nevezhető. órásmester fiaként született, s ki is tanulta apja mesterségét, sőt egy zenélő szerkezetével a királyi udvar figyelmét is magára vonta. Igazi hírnévre azonban pénzügyei, kereskedelmi ügyletei, perei és az azokról beszámoló emlékiratai révén tett szert. Csempészett fegyvert Észak-Amerikába, megalapította az Írók Társaságát, megkezdte Voltaire műveinek kiadását. Ült börtönben vesztegetésért és kémkedésért, vádolták sikkasztással, rágalmazással. Hatalmas vagyonokat szerzett és herdált el. Talán igazibb képviselője volt a XVIII. századi feltörekvő francia polgárának, mint amilyennek ábrázolta. A forradalom idején jókor emigrált, noha volt némi része annak szellemi előkészítésében, s csak a terror múltán, 1796-ban tért vissza, hogy még nyugodt jólétben éljen három esztendőt.

Drámaíróként Diderot eszméi lelkesítették, jobban megvalósította őket, mint maga a tudós enciklopédista. Mindössze hat színpadi művet írt, ezek közül az első, az Eugenie története – utazás Spanyolországban címmel egyébként emlékiratban is megírta – ihlette Goethe Clavigó-ját; ebben Beaumarchais saját nevén szerepel, s ráadásul személyesen meg is jelent a bemutatóján. Három darabjában is központi szerepet játszik a furfangos mesterember, Figaro. A sevillai borbély-ban segít feleséget szerezni urának. Almaviva grófnak, a Figaro házasságá-ban pedig maga nősül meg. Az előbbiből Rossini, az utóbbiból Mozart írt világsikerű operát. A harmadik Figaro-darabot, a Bűnös anyá-t, amely inkább moralizáló dialógus, semmint dráma, szinte elfelejtették, akárcsak többi színpadi művét, a Két barát-ot és a Tarare-t, amelyből Salieri írt operát.

Az előbb betiltott, majd 1775-ben bemutatott Figaro házassága már a maga idejében is hatalmas sikert aratott, s valójában Beaumarchais egyetlen igazán jelentős darabja. Remekül idézi meg korának szellemét, a forradalom előtti évtized felelőtlen derűjében éles szemmel fedezi fel a lappangó feszültségeket. Ilyés Gyula egészséges, vérbő népi vígjátéknak fordította magyarra, Forgách András újabb átültetése inkább az alcím szerinti „egy  bolond nap” abszurditását érezteti.

GOTTHOLD EPHRAIM LESSING (1729-1781): Bölcs Náthán

A német irodalmat – összevetve a francia literatúra mindenkor magas, fennsíkszerűen kiegyenlített színvonalával – hasonlították mér kiugró ormok és széles, mély völgyek tagolta tájhoz. Bár e kép romantikus árnyalata aligha tagadható, az igaz, hogy a „világosság századában” a Gottsched-Gellert-Klopstock nevével jelzett vonulatban ott egy kimagasló csúcs: Lessing és a lessingi életmű.

Gotthold Ephraim Lessing, a nagy családú kamenzi lelkész fia olyannyira meghatározó egyénisége, nagy tekintélyű kritikai és esztétikai gondolkodója volt kora német szellemi életének, hogy így szerzett híre-neve koronként költői, drámaköltői nagyságát is háttérbe szorítja. Az esztétikai gondolkodás európai történetében kiemelkedő hely illeti meg Laokoon című, a festészet és költészet határairól írott, 1766-ban közreadott munkáját, amelyben Winckelmann-nal a kitűnő kultúrtörténésszel vitázva bizonyítja az „ut pictura poesis”, azaz a képzőművészet ábrázolásmódjához igazodó irodalomfelfogás tarthatatlanságát. A költészet lényegénél fogva – szemben az állapotokat rögzítő szobrászattal, festészettel – Lessing felfogásában a folyamatok, eszmények, cselekedetek ábrázolásának művészete, s nem szorítható természetétől idegen elvek béklyójába. E felszabadító gondolat nem is oly sokára a romantikában hat majd igazán. Hamburgi dramaturgiá-ja (1769) a nemzeti színházkísérlethez kötődve – egy-egy ottani bemutató kritikájába ágyazva – fejti ki a klasszicista szabályuralmat elvető, az arisztokratikus ízlésvilág héroszai és démonai helyett hús-vér emberek színpadi megjelenését szorgalmazó drámafelfogását. Katarziselmélete az ízlés polgárosulása, közvetve egy polgáriasult Németország nemzeti kultúrája iránti igény kifejeződése. Amíg ugyanis az angol polgár az ipart forradalmasítja, francia társa a politikai hatalom megragadására készülődik, addig a sok kis államocskára tagolt Németország polgára – hogy a nemzet részei közt vont palánkokat lebonthassa – gondolatrendszereket épít, hogy ezek jegyében az alattvalókból polgárokat neveljen; polgárokat, akiknek – mint azt Immanuel Kant a felvilágosodás lényegeként megfogalmazta – legyen bátorságuk, hogy használják saját értelmüket. Lessing életműve ennek a bátorságnak a jegyében született, nemcsak elméleti írásai, hanem a ma sem minden aktualitás nélküli drámái is.

A különleges tehetségű ifjú a meisseni Fürstenschule diákja, Plautust, Terentiust olvas, és maga is megpróbálkozik az anakreoni dalformával. Tizenhét éves, amikor elkészül Az ifjú tudós című vígjáték első fogalmazványával. A darab bemutatójára két év múlva Lipcsében kerül sor, ahol a teológushallgató Lessing a híres Neuberné színtársulatának közvetlen baráti köréhez tartozik. Egy évre rá két vígjátéka is színpadra kerül.

Miután 1752-ben Wittenbergben megszerzi a magiszteri fokozatot, Berlinbe megy, ahol Friedrick Nikolai író és könyvkiadó folyóiratában publikál, s baráti kapcsolatba kerül a filozófus Mozes Mendelssohnnal, akiről később utolsó nagy színpadi művének főalakját, a bölcs Náthánt mintázta. 1755-nben az angol Richardson regénytörténetét felhasználva megírja az első olyan német tragédiát, amelynek hőse polgár (Miss Sara Sampson). 1760-tól öt breslaui év következik; visszatérve Berlinbe, befejezi a Laokoon-t s a mindmáig legjobbnak tartott német vígjátékot, a Minna von Barnhelme-t (1767).

Lessing élete utolsó időszakát Wolfenbüttelben tölti, ahol a braunschweigi herceg könyvtárosaként dolgozik. Itt fejezi be az egyik legjobb német tragédiát, az Emilia Galott-t. Felvilágosodott szellemű írásai nyomán összeütközésbe kerül az evangélikus egyház ortodox vezetőivel. Különösen élesen támadja az írót a hamburgi főpásztor, aki a Bölcs Náthán jeruzsálemi pátriárkájának a modellje. Mivel a vitában a herceg hallgatást parancsolt könyvtárosának, Lessing a színpadot használta szószékül. Így született a Bölcs Náthán (1779).

A shakespeare-i blank verse-ben írott mű az ember vallási meggyőződésének és erkölcsi magatartásának viszonyát választotta tárgyául, s Lessingnek azt a meggyőződését juttatja kifejezésre, hogy a különböző vallások értéke nem dogmarendszerükben keresendő, hiszen a vallásosság – kötődjék bármely hitrendszerhez – igaz lényege a tevékeny felebaráti szeretet, s a humanitás rokoni szállal fűz egybe zsidót, keresztényt, mohamedánt.

A Bölcs Náthán-t először Zichy Antal fordította magyarra 1878-ban. Az ő fordításában vitte színre a Nemzeti Színház 1888 végén. Újabb fordítása (1966) Lator Lászlót dicséri. A magyar közönség színpadon utoljára 1970-ben, a Deutsches Theater vendégjátéka alkalmával láthatta.

CARLO GOLDONI (1707-1793): Két úr szolgája

A „komédiát arra találták ki, hogy kijavítsa a hibákat, és nevetségessé tegye a rossz szokásokat” – állítja Goldoni, és a kor szellemiségének megfelelően a művészetet összekapcsolja a morális a civil erényekkel. A szórakoztatás mellett éles kritikát is gyakorol.

Velencében született, 1731-ben Padovában fejezte be jogi tanulmányait, s Velencében el is kezdett praktizálni. Pályáját azonban a színház iránti, már gyermekkori rajongása határozta meg.

Közjátékokkal, verses tragikomédiákkal indul, majd komédiákkal folytatja, mégpedig lassanként már nem a kor szokása szerint rögtönzött szövegekkel, állandó szerepekkel (commedia dell’arte), hanem teljesen kidolgozott, megírt darabokkal. Első sikerét 1734-ben a Belizár című tragédiával éri el. 1747-től „társulati költő”, aztán 1748-ban a Ravasz özvegyasszony sikeréhez már az is hozzájárul, hogy Goldoni elutasítja mind a verses drámák  manierizmusát, mind a commedia dell’arte immár vulgáris stílusát.

1752-től kezdve hivatásos színházi szakember, 1753 és 1762 között a San Luca Színházban dolgozik, ünnepelt szerző, azonban ellenségeket is szerez magának, például a konzervatív szellemű költőtárs, Carlo Gozzi személyében.

1750 és 62 között írja számos kiváló komédiáját. A régiségkereskedő családjá-t (1750), A fogadósné-t (Mirandolina) (1753), A terecské-t (1756), A bugrisok-at (1760), A nyaralás-triológiá-t (1761), A chioggiai csetepaté-t (1762).

A kor Velencéjének légkörét erőteljesen befolyásolja a felvilágosodás szelleme, ez azonban a gazdasági jólét ellenére egyre merevedő politikai berendezkedéssel társul, amelynek hatása alól természetesen a kultúra is egyre kevésbé vonhatja ki magát.

1762-ben Goldoni úgy dönt, hogy elhagyja Velencét, s Párizsba megy. A karnevál egyik utolsó estéje című darabbal búcsúzik közönségétől. Párizsban először csak másodrendű színházi feladatokat kap, 1771-ben azonban nagy sikert arat A jótékony zsémbes című komédiájával. 1783 és 1787 között elkészíti munkássága számvetéseként Emlékezések című munkáját. A forradalom győzelmekor megfosztják a királyi apanázstól, szegénységben hal meg 1793-ban.

Goldoni jelentősége egy újfajta komédia megteremtésében van: a commedia dell’arte immár megcsontosodott maszkjai helyett árnyaltabb karaktereket alkot, akik a polgári erényeket képviselik, pl. a dolgosságot, a munka méltóságát, a józan mérlegelést, a gyakorlatiasságot, az ügyességet.

Szellemes, kritikus élű darabjai igen jó alkalmakat kínáltak az utóbbi évek magyar színházának is társadalmi jelenségek, jellemző magatartásmódok előadására. A fordítások szükségszerűen eltüntetik a dialektust, amelyeken Goldoni műveinek nagy részét írta.

A Két úr szolgája című darabot 1746-ban Milánóban mutatták be. Első változatában még nagy szerepet kapott a rögtönzés, a teljes szöveget 1753-ban adta ki Goldoni.  Sok más színdarabhoz hasonlóan német közvetítéssel és átiratban érkezett hozzánk a XVIII. században, s 1807 és 1813 között már hivatásos társulat játszotta (fordította Harsányi Zsolt és Révay József).

A műben a karaktereken túlmenően alapvető fontosságot nyer a játék ritmusa, tág teret kap az improvizáció. Több tekintetben visszautal a commedia dell’ artéra: tréfáival, félreértéseivel, váratlan fordulataival, az álruhával mint fontos kellékkel. A dialektusok használata is a hagyományokra épül: Pantalone velencei dialektusban beszél, Truffaldino bergamóiban, a doktor latin idézeteket használ.

JEAN RACINE (1639-1699): Phaedra

George Steiner, a neves esztéta szerint Racine volt az utolsó jelentős drámaíró, aki még igazi tragédiákat írt.

A francia klasszikus tragédia nagy alakja La Ferté-Milonban született jómódú polgári család sarjaként. Korán árvaságra jutva a janzenistáknál, a protestáns gondolatokkal rokonszenvező katolikus teológusok intézetében emelkedett. Az itt töltött évek alapvetően meghatározták világnézetét,  noha a port Royalban élő szigorú erkölcsű atyák megszakították kapcsolatukat tanítványukkal, mihelyst az színpadra vitette drámáit.

Racine első darabjait még Moliére színházának adta, amely elsőként karolta fel a kezdő drámaírót, de csakhamar átpártolt a tragédiák színrevitelében legjobbnak elismert rivális színházhoz, az Hotel de Bourgogne-hoz.  Itt mutatták be 1667-ben, hatalmas sikert aratva Racine első nagy tragédiáját, az Andromaché-t. Ezt követte A pereskedők (1668) című komédia. E műfajban azonban alulmaradt Moliére-rel szemben. Míg tragédiáival: Britannicus (1669), Berenice (1670), Bajazid (1672), Mithridates (1673), Iphigenia (1674), Phaedra (1667; magyar bemutató: 1876; ma Somlyó György fordításában játsszák) babért babérra halmozott. A Francia Akadémia 1673-ban Racine-t tagjai közé fogadta. XIV. Lajos kegyeivel halmozta el. 1678-ban, sikereinek csúcspontján Racine úgy döntött, a színműírás helyett tisztes polgári foglalkozást választ, elfogadj a király biográfusának kitüntető, jól jövedelmező állását. Mme de Maintenon, XIV. Lajos első udvarhölgyének és szeretőjének a kérésére azonban még két bibliai tárgyú tragédiát ír, az Eszter-t (1689) és az Atáliá-t (1691). Igaz, nyilvánosan akkor egyiket sem mutatják be. A vallásos Mme de Maintenon hatására az udvar szelleme nagyot változott, Racine vallásossága is elmélyült, kibékült az eretnekséggel vádolt janzenistákkal. élete utolsó éveiben titokban megírta a port Royal rövid történeté-t. Ki is érdemelte, hogy végakaratának megfelelően jó keresztényként temessék el a Port Royal temetőjében.

A Phaedra a francia klasszikus tragédia jellegzetes darabja. Szigorúan követi a arisztotelészi kánont.  Műfaját tekintve alexandrinusokban írt tiszta tragédia, amely a hármas egység szabályainak is megfelel. A klasszikus példa ezúttal is adott, Euripidész Hippolütosz-a. Mint Racine más színműveiben, itt is a fékezhetetlen érzelmek okozzák a tragédiát: Phaedra minden erkölcsi megfontolást, korlátot elsöprő s ennyiben tragikus magasságokig emelkedő szerelme mostohafia, Hippolytos iránt, valamint Theseus fiát elátkozó és pusztulását okozó, vad indulatai. A Phaedra is Racine örök érvényű mondanivalóját exponálja: a józan értelem, megfontolás lehetetlenségét a mélyről jövő, igazi nagy érzelmekkel szemben, amelyeknek szörnyű viharában szükségszerűen elpusztulnak a nemeslelkűségük folytán tehetetlenné, gyengévé vált tiszták, jók.

MOLIÉRE (1622-1673): Tartuffe, Úrhatnám polgár

Shakespeare után Moliére a világ színházainak legnépszerűbb, legtöbbet jtászott szerzője. Arisztophanészt tekintik ugyan a komédia atyjának, a komédia klasszikus, példaadónak tekintett formáját azonban Moliére alakította ki.

Jean-Baptiste Poquelin – ez a Tartuffe szerzőjének eredeti neve – 1622. január 15-én Párizsban született. Az apa jómódú kárpitos, udvari szállító, fiát a jezsuiták előkelő gimnáziumába járatta. Jean-Baptiste tanulmányai végeztével megszerezte az ügyvédi oklevelet, érdeklődése azonban már kora ifjúságától kezdve a színházhoz vonzotta. Megismerkedve a színész Béjárt családdal, Jean-Baptiste beleszeret a legidősebb Béjart lányba, a szép és tehetséges Madelaine-be, majd a család színész tagjaival társulatot alapít. Az első kísérlet azonban kudarcba fullad, az Illustre Théátre megbukik. Jean-Baptiste Powuelin pályamódosító elhatározása azonban végleges, felveszi a Moliére nevet, és társulatával vidékre indul. Tizenhárom év után térnek vissza a fővárosba. A párizsi bemutatkozás XIV. Lajos király jelenlétében igen sikeresnek bizonyul, a társulat nemcsak játszási engedélyt, hanem saját színházat is kap. Itt mutatja be 1659-ben Moliére első, immár klasszikussá vált remekművét, a Kényeskedők-et. Sorra következnek a világ színház repertoárjában állandóan műsoron tartott remekművek. A Férjek iskolája (1661), a Nők iskolája (1662). A Moliére-bemutatók sikerét csak fokozza a megtámadottak: kigúnyolt irodalmárok, színházi emberek, az udvarban csellengő, léhűtő ifjú arisztokraták, márkik felháborodása. Azonban a többség, a nevetők Moliére-t pártolják, s maga a király is kegyeibe fogadja. Vele rendezteti udvari ünnepségeit.

A versailles-i udvarban 1664. május 12-én bemutatott Tartuffe azonban már komoly botrányt kavar. Az egyház – nem teljesen alaptalanul – úgy véli, a komédia magát a vallásos hitet teszi nevetségessé. (Ebben az első változatban a címszereplő Tartuffe, az álszent még papi ruhában jelent meg a színpadon.) Párizs érseke betiltatja a szentségtelennek minősített darabot. Moliére a Don Juan-nal (1665) válaszol ellenfeleinek, amelyben ugyan kevésbé támadható módon, filozófiai szintre emelve újrafogalmazza és kiszélesíti a Tartuffe társadalombírálatát. Darabjának betiltása, a támadások, a fenyegetések elkeserítik Moliére-t, egyre kétségesebbnek látja, hogy lehet-e hatása, eredménye jobbító szándékú komédiáinak. Nem válik-e nevetségessé – kérdezi magától -, amikor szélmalomharcot folytat a mindinkább eluralkodó sok hazugság, képmutatás, törvénytelenség, a hatalmasok packázásai ellen? Ezeket a vívódásait fogalmazza meg az Embergyűlölő-ben (1666), igaz, a maga konkrét dilemmáját meghaladóan örök érvényű módon.

Moliére azonban hősével,  Alceste-tel ellentétben nem vonult el a pusztaságba, hanem folytatta a küzdelmet a Tartuffe bemutatásáért. Elkészítette az alexandrinusokban írt darab új, öt felvonásos változatát, s addig instanciázott XIV. Lajosnál, míg 1669-ben megkapja az engedélyt a Tartuffe bemutatására. (A magyar ősbemutató 1847-ben volt a Nemzeti Színházban, ma Vas István, illetve legújabban Petri György fordításában játsszák.)

A Tartuffe a korábbi darabokban már kialakult szerkesztésmódot követi, a központi konfliktus is hasonló. Adva van a csak a maga rögeszméinek (ezúttal vallási monomániáinak) élő apa (a darab központi, komikus figurája), a családfő, minden hatalom birtokosa aki önző elképzelései szerint akarja kiházasítani gyermekeit, útját állva így boldogságuknak. Már úgy tűnik, a botor szándék tragikus következményekkel fenyeget, amikor azonban –megőrizve a komédia műfaji tisztaságának követelményét – váratlan fordulat következik, és – legalábbis a színpadon – a komédiában minden jóra fordul.

A címszereplő, az álszent Tartuffe komikuma abban rejlik, hogy megjátszott, képmutató vallásosságát túlzásba vitt ájtatossága és mohó szerelemvágya azonnal leleplezi. A másik két „negatív” szereplőt, az apát, Orgont és szentfazék anyját, madame Pernelle-t annyira elvakítja vakbuzgóságuk, hogy az evidenciát sem képesek meglátni, s ostobán bedőlnek pártfogoltjuk, Tartuffe mindenki más számára átlátszó gazságainak. Így válnak komikussá.

A Tartuffe bemutatásának sikerével a jelek szerint elpárolgott Moliére harci kedve, s a komédiaíró a továbbiakban Alceste ellenpárjának, Philinte-nek a szájába adott életfilozófiát követi, miszerint az embernek belső lelki tisztaságát, emberségét megőrizve kell tudomásul vennie a társadalmi konvenciókat, még ha álságosak, hazugok is.

A további komédiák kigúnyolt alakjai az uborkafára felkapaszkodott parasztgazda, Dandin György (1668), a szinte már patologikusan zsugori uzsorás, a Fösvény (1668) Harpagonhja vagy az ostoba Úrhatnám polgár (1670), Jourdain úr olyan nevetséges figurák, akiket könnyű lóvá tenni, s akiknek az eredetik alapján megmintázott példányaitól Moliére-nek nem kell tartania, mert nincs erejük a bosszúra. igaz, ezek a késői komédiák sem érik be a puszta szórakoztatással, a polgári fejlődés deviáns, zsákutcába vezető  magatartásmintáit pellengérezik ki.

Az Úrhatnám polgár (a magyar bemutató 1882-ben volt a budapesti Nemzeti Színházban, ma Mészöly Dezső fordításában játsszák) a moliére-i jellemvígjáték jellegzetes darabja. A komédia valószerűséggel mit sem törődő cselekménye, konfliktusa már csak ürügy az író számára, hogy újfent kigúnyolja az úrhatnám polgárság arisztokrata-majmolását, és újabb szatirikus képpel egészítse ki a mindenfajta szélhámosságra kapható, élősdivé vált, lecsúszott, elszegényedett arisztokraták portrésorozatát. A vézna cselekményt. Lully kísérőzenéjére komponált mulatságot, közönségvonzó balettbetétek dúsítják fel.

Moliére-nek ekkor már újabb, veszélyesebb, legyőzhetetlen ellenséggel kellett megküzdenie, a halálos betegséggel. Ezúttal nem segített a nevetés, a tudatlan orvosok kiröhögtetése, a halál a színpadon döfi le az ötvenegy éves Moliére-t a Képzelt beteg (1673) előadása közben.

PIERRE CORNEILLE (1606-1684): Cid

Az irodalomtörténet Magyarországon is mély meghajlással tiszteleg a francia klasszikus tragédia két nagyja, Corneille és Racine előtt. Tragédiáikat azonban ritkán játsszák a magyar színházak. Már magyarra fordítani sem könnyű őket, mert a tragédiák szereplői olyan választékos udvari nyelven szólalnak meg, amelynek nincs magyar megfelelője. (Igaz, az alexandrinusok átültetése nem jelent gondot.) A kötelességteljesítés parancsát dicsőítő, romantikus corneille-i tragédiákat egyébként sem könnyű úgy eljátszani, hogy minden nemes szándék ellenére ne keltsenek komikus hatást.

Corneille a normandiai Rouenban született. Életének ötvenhat évét töltötte ebben a városban békés nyugalomban, amíg Párizsba nem költözött, ahol még tizenkét évet élt. Régi, jómódú hivatalnokcsaládból származott, maga is a városi bíróságon tevékenykedett jogászként, miközben írói pályája egyre magasabbra ívelt. Első sikeres darabját, a Mélite című komédiát húszéves korában írta, s azonnal felfigyelt rá a királyi udvar.

Az 1636-ban bemutatott Cid-nek (az első magyar bemutató a 19. század elején volt Kolozsvárott, a budapesti Nemzeti Színházban csak 1853-ban, ma Nemes Nagy Ágnes fordításában játsszák) akkora sikere volt, hogy felkeltve a drámaíró társak irigységét, maga ellen hangolta őket. A király első embere, Richelieu bíboros, az ideológia és az irodalom legfőbb őre, aki maga is írogatott drámákat, ugyancsak Corneille ellen fordult. Az irigyek plágiummal, erkölcstelenséggel, az arisztotelészi klasszikus szabályok be nem tartásával vádolták a Cid írját. A támatásoknak természetesen volt némi tárgyi alapjuk. Corneille egy spanyol drámaíró, Cuillen de Castro darabját dolgozta át, igaz, igen szabadon. Az sem tagadható, hogy a Cid-ben színre vitt történet csak nagy jóindulattal felel meg a „hármas egység” hírhedt szabályának (egyetlen cselekménynek egyetlen nap alatt egyetlen színhelyenkell lejtászódnia), s a színmjű a benne rejlő tragikus konfliktus ellenére nyitva hagyja a későbbi boldog végkifejlet lehetőségét. Richelieu azt is zokon vette, hogy a Cid-ben az individualista arisztokrataerkölcs parancsa nemcsak az egyén érzelmeivel, hanem az államraison nemzetközpontú akaratával is összeütközésbe kerül, méghozzá úgy, hogy a nézők rokonszenve a maguk belső erkölcsi parancsait követő fiataloké.

Corneille csak három év múlva tudott tollat ragadni, annyira megriasztották a támadások. Ekkor írta a Horáciusok-at és a Cinná-t 1640-ben, a Polyeucte-öt 1643-ban. Szinte a legutóbbi időkig ezt az említett négy drámát tartották Corneille egyedül időáll műveinek. Újabban kezdik felfedezni a későbbi korszak tragédiáit is, elsősorban a Surená-t (1674).

PEDRO CALDERÓN DE LA BARCA (1600-1681): Az élet álom

A spanyol művészet világirodalmi jelentőségű barokk drámaszerzője, még ha ez a ma már szinte senkitől nem vitatott rang nem is jár együtt a színpad világában is érvényre jutó tartós hatással. Ősei előkelő spanyol nemesurak voltak. Iskoláit szülővárosa, Madrid jezsuita kollégiumában, majd Salamanca egyetemén végezte. Előbb katonai pályára lépett, tiszti rangban külföldi – talán flandriai és itáliai – hadjáratokban vett részt, harcolt francia seregek és katalán felkelők ellen, mindig feltétlen  hűséggel királya udvarán. Közben szentté avatások alkalmából megrendezett költői versenyeken szerepelt rámáival, méghozzá sikeresen. Udvari költő lett, s 1636-an érdemeinek elismerésérül IV. Fülöp király a Santiago-rend lovagjává ütötte. 1651-ben pappá szentelték, s élete végéig a király tiszteletbeli káplánja címet viselte.

Lope de Vega halálától, a harmincas évek közepétől ő volt a legünnepeltebb spanyol drámaíró, az udvar mozgalmas színházi életének irányítója. Legalább 200 világi és vallásos színjátékot írt; a királyi hatalom hanyatlása és az udvari kultúra ezzel egyidejű nagy felvirágzása, az „aranyszázad”idején egyszerre volt udvari ember és a legnépszerűbb színműíró.

Életműve tengelyében több mint 120 világi comedia (köztük egy sor kalandos cselekményű „köpenyes-kardos” dráma, „capa y espada”-comedia) és mintegy 80 egyházi-vallásos színjáték („auto sacramental”, misztériumjátékszerű, a katolikus ellenreformáció szellemében fogant „szent cselekmény”) áll. Visszatérő témái a vallásos hitvilág válsága és megszilárdulása,  rendi és lovagi becsület megsértése és konfliktusok legyőzésén át vezető helyreállítása. Formavilágára jellemző a közönség látványigényének kielégítése, az operaszerű pátosz a cselekményszövésben, a színpadias dikció. A teatralitás azonban itt nem csupán külsőséges dramaturgiai fogás, hanem egyszersmind mély világnézeti meggyőződés is. Az 1635-ben írt A nagy világszínház bizonyos értelemben a calderóni drámafelfogás lényegét tárja fel. minden e világi emberi cselekvés csak szerepjáték a nagy világdrámában, abban az élet-színjátékban, amelynek szerzője-költője maga az Isten.

Ebben a félig teológiai, félig esztétikai keretben érthető meg az életmű csúcsának tekintett, négyes trocheusokban írt Az élet álom (1635; magyarra legutóbb Jékely Zoltán fordított 1967-ben) szimbolikus jelentése. Eszerint az emberi élet önmagában értelmezhetetlen, feloldhatatlan talány. Az ember sohasem tudhatja pontosan, hogy mi valóság és mi megtévesztő káprázat. Ennek a felismerése teremti meg a drámai hős jellemfejlődésének lehetőségét is; így válik a „természetes” emberből küldetésének tudatára, igazi emberségére ébredt bölcs. A szimbolikus jellegű költő tandráma egyébként az egész Európát bejárt Barlám és Jozafát-legendának a spanyol barokk színpadon is kedvelt motívumait költi át.

WILLIAM SHAKESPEARE (1564-1616): Romeo és Júlia – Julius Caesar – Hamlet dán királyfi – Othello, a velencei mór

„Színpad az egész világ” – mondja Jaques az Ahogy tetszik-ben. Mi pedig elmondhatjuk Shakespeare-ről. színpadja egész világ. Ha kihalna az emberiség, s elpusztulna minden egyéb, amit alkotott, Shakespeare összes műveiből szinte minden lényeges ismeretet rekonstruálni lehetne planétánk értelmes lakóiról.

Shakespeare műveiből mindent megtudhatunk magunkról – ő maga azonban elrejtőzött művei mögött. Életéről mindössze tucatnyi megbízható adatot ismerünk. Stratford-on-Avonben született, keresztelésének napja április 26-a. Egy jómódú iparos-polgár, John Shakespeare kesztyűkészítő fia volt. Fiatalon, 1582-ben nősült, a nyolc évvel idősebb Anne Hathawayt vette feleségül, akitől egy lánya, majd egy fia született. (Utóbbi korán meghalt, a leány, Suzanne azonban felnőtt, férjhez ment, s az idősödő író még unokájának is örvendhetett.) 1587 körül Shakespeare otthagyta családját, és Londonba ment; öt év múlva már sikeres színműíróként említik. 1597-ben nagy házat vásárolt Stratfordban; két évvel utóbb az újonnan épült londoni színház, a Globe egyik részvényese lett. 1609-ben adta ki szonettjeinek 150 darabos gyűjteményét – a kortársak szemében ez (meg két fiatalon publikált elbeszélő költeménye) nagyobb irodalmi rangot adott neki, mint drámai művei. Valamikor 1610 és 1612 között felhagyott a színműírással, hazatért szülővárosába, s ott halt meg, valószínűleg épp ötvenkettedik születésnapján; sírja a város templomában van.

Drámaírói pályája, amelyet az átdolgozásokkal s társszerzői ténykedéssel töltött „inasévek” előztem meg, 1592-ben kezdődött, s első szakaszát az irodalomtörténeti hagyomány a századfordulóig számítja. Ebben az időszakban keletkeztek az angol történelem nagy alakjait felidéző krónikás színművek, a királydrámák (köztük a II. Richárd, III. Richárd és az V. Henrik), a legfontosabb vígjátékok (Felsült szerelmesek, A makrancos hölgy, Szentivánéji álom, Sok hűhó semmiért, Ahogy tetszik, Vízkereszt) s két korai tragédia (Rómeó és Júlia, Julius Caesar).

A második periódus – 1601 és 1607 között – a nagy tragédiák időszaka (Hamlet, Othello, Lear, Macbeth, Antonius és Kleopatra); az ekkor született néhány vígjátékban is több a keserű fintor, mint a derű (Szeget szeggel, Minden jó, ha vége jó, Troilus és Cressida).

Feltűnően elkülönül e kettőtől az utolsó alkotó szakasz (1608-1612), amelyben mindössze négy regényes színmű keletkezett (Pericles, Cymbeline, Téli rege, Vihar); ezekben a jó és rossz küzdelmét nem kataklizmák döntik el, a bűn diadala átmeneti, a feloldás derűs. A Vihar Prosperójának jelmezében maga a drámaíró mondott búcsút, varázspálcáját a tenger mélyére vetve, színpadnak és életnek.

Nehéz eldönteni, miben volt a legnagyobb Shakespeare: a jellemek százainak szuverén megteremtésében, a dikció mágikus költőiségében vagy a színpad minden igényének fölényes ismeretében. Alighanem mindháromban felülmúlhatatlan. S ehhez vetve érdektelen, hogy önállóan cselekményt sosem agyalt ki, krónikák, mesék, novellák, sőt nemritkán elődök és kortársak már kész színművei szolgáltak ugródeszkául fantáziájának. Zsenialitásának arányai épp akkor bontakoznak ki igazán, ha műveit összevetjük az alapanyaggal.

Hatása elementáris volt, nem is annyira kortársaira, mint az utókorra, különösen a romantika századában. Az ókori mintákat követő francia klasszicista drámával szemben az ő példája felszabadító hatású volt egyebek közt Schiller és Hugo drámai művészetére; a mi Katonánk is az ő adósának érezhette magát. Schiller és Katona egyébként Shakespeare jellegzetes drámai metrumát, a blank verse-et (ötös-hatodfeles rímtelen jambus) is felhasználta.

A Rómeó és Júlia Shakespeare legnépszerűbb művei közé tartozik, forrása az olasz Bandello novellája (1524). Korai tragédia, s a szereplők közül bőven szedi áldozatait; ám ezek mégsem tragikus alkatok abban az értelemben, ahogy Hamlet, Lear vagy Othello azok. Maga a darab az első felében inkább vígjáték, s még a negyedik felvonás után is elképzelhető lenne a szerencsés kibonyolódás. A két kamasz szerető lelkében nincs tragikus meghasonlás, egyetlen véletlen mozzanat (János barát fatális feltartóztatása) zúzza össze őket. Drámai ellenlábasuk tehát pusztán a végzet, amely a két viszálykodó családot bünteti az ő halálukkal.

A művet valószínűleg 1595-ben mutatták be. A valódi Shakespeare-művet (ha eltekintünk egy német átdolgozás 1793-as pesti bemutatójától) 1844-ben játszották először Magyarországon Gondol Dániel fordításában. Azóta lefordította Szász Károly, Zigány Árpád, Telekes Béla, Kosztolányi és Mészöly Dezső is.

A veronai szerelmesek történetéből Benda, Gounod és Zandonai operát, Prokofjev táncjátékot írt; hozzá kapcsolódik Berlioz dramatikus szimfóniája és Csajkovszkij nyitányfantáziája.

A Julius Caesar Shakespeare második római tárgyú tragédiája, a szerző Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok c. művére támaszkodott. Valódi hőse nem is a címszereplő, aki a harmadik felvonás elején meghal – bár szelleme, szó szerint és átvitt értelemben, ott lebeg a két utolsó felvonásban is -, hanem Brutus, a nemes lelkű idealista, akit a körülmények a politika küzdőterére kényszerítenek, s ott éppen erkölcsi igényessége folytán lesz oka önmaga és a vállalt ügy bukásának.

Először valószínűleg 1599-ben került színpadra; hazai bemutatója 1842-ben volt, Vörösmarty két évvel korábban készült, lényegében máig élvezhető fordításában; a szöveget utóbb Arany, majd Szabó Lőrinc némiképp átigazította.

Talán a legismertebb és legnépszerűbb Shakespeare-mű a Hamlet dán királyfi c. tragédia. A történeti forrás Saxo Grammaticus XIII. századi Chronica Danorum c. műve (ott a hős neve Amleth); csak utalásokból tudjuk, hogy a históriát – francia előzmények után – már 1587-ben feldolgozta egy angol drámaíró, vélhetőleg Thomas Kyd. Shakespeare ezt a művet bizonyosan ismerte, aminthogy hasznát vette Kyd egy másik, fennmaradt színművének, a Spanyol tragédiának is, amelyben a gyilkost egy betétszíndarab segítségével leplezik le. A példaképeknek Shakespeare azzal nő magasan fölébe, hogy nem a hosszú vad gyönyörében tobzódik, hanem a humanista vívódásáról szól, akiben „az elszántság természetes szinét / A gondolat halványra betegíti.” Hamlet tudja jól, hogy bosszút kell állnia, ezt követeli a gyermeki szeretet, az apa síron túli parancsa, de még az államrezon is; ám túl sokat tud és lát ahhoz, hogy a brutális tettre könnyen elhatározza magát. Habozása vezet Polonius, Ophelia, Gertrud királyné és Laertes halálához, s végül maga is bukik, megfosztva Dániát méltó királyától.

A Hamlet 1601-ben került színre. Hazánkban először németül adták elő, 1774-ben Pozsonyban és 1776-ban Pesten. Legelső magyar fordítását Kazinczy készítette 1790-ben egy német átdolgozásból, prózában, s fél évszázadig ezt a szöveget játszották a magyar színpadok, majd 1867-ig Vajda Péter magyarítását használták. Ekkor készült el Arany máig elevennek ható, költői értékben az eredetivel adekvát fordítása.

A tragédia nyomán Liszt szimfonikus költeményt, a francia Thomas operát és Csajkovszkij nyitányfantáziát írt; kortársaink közül Szokolay Sándor formálta ismét operává.

Az Othello, a velencei mór témájáért is az olasz novellairodalomhoz  nyúlt Shakespeare; Geraldi Cinthiónál találta a meglehetősen alacsony színvonalú féltékenységi rémtörténetet, amelyest aztán magasrendű humanizmusával megnemesített, és talán legszilárdabb szerkezetű és legelementárisabb hatású tragédiájává formált. Othello tragikus vétsége a korlátlan bizalom, illetve az, hogy e bizalommal nem képes azt megajándékozni, aki valóban méltó rá. Jagóban az erkölcsi gátlástalanság és az intrika zseniális szörnyetege áll vele szemben; kettejük harcában a vértezetlen becsület van bukásra ítélve, amely ráadásul még fel sem ismeri, hogy védekeznie kellene.

A művet 1604-ben mutatták be. Magyarországon már 1794-ben előadták Boer Sándor magyarításában; később Kelemen László, majd Vajda Péter, Szász Károly, Kardos László és Mészöly Dezső fordították.

Operaszínpadra először Rossini állította a művet, de mára kiszorította onnan az öregedő Verdi kongeniális zenedrámája.

*