A „Nemzeti dal” egykorú német fordításban* - Nationallied von Petőfi

Übersetzt von A. Dux

Fürs Vaterland, auf Ungarn hie!

Die Zeit ist da, jetzt oder nie!

Ob wir Sclaven, oder frei zumal?

Das ist die Frag’, ihr habt die Wahl!

Beim Gott der tapferen Magyaren

Geschworen sei’s,

Wie schütteln ab die Sclavenfessel

Um jeden Preis!

Wir waren Schlaven alesammt,

Von unsrer Väter Fluch verdammt –

Die frei gelebt am freien Herd –

Weil schwer sie drückt die Sclavenerd’.

Beim Gott der tapferen Magyaren

Geschworen sei’s,

Wie schütteln ab die Sclavenfessel

Um jeden Preis!

Wär’ Einer von so feigem Blut,

Der nicht zu sterben jetzt hat Muth?

Der nicht sein Leben setzte ein

Um es dem Vaterland zu weih’n.

Beim Gott der tapferen Magyaren

Geschworen sei’s,

Wie schütteln ab die Sclavenfessel

Um jeden Preis!

Heller als Ketten glänst das Schwert,

Das schöner wohl den Arm bewehrt;

Und dennoch trugen wir der Ketten Qual!

Ergreift den alten, lieben Stahl!

Beim Gott der tapferen Magyaren

Geschworen sei’s,

Wie schütteln ab die Sclavenfessel

Um jeden Preis!

Nun glänzet bald das Ungarthum,

Und schmückt sich mit dem alten Ruhm,

Wir waschen weg die alte Schmach,

Zu neuem Leben werdet wach!

Beim Gott der tapferen Magyaren

Geschworen sei’s,

Wie schütteln ab die Sclavenfessel

Um jeden Preis!

Wo unsre Grabesblumen blüh’n

Da werden unsre Enkel knie’n,

Die bethen und ihr frommer Mund

Thut unsre heil’gen Namen kund.

Beim Gott der tapferen Magyaren

Geschworen sei’,

Wir schütteln ab die Sclavenfessel

Um jeden Preis!

(* Der Ungar. 1848. 64. sz. márc. 17. 506. l.)

Közli: Ferenczi Zoltán

Forrás: Petőfi-Muzeum V. évf. 3. sz. 1892. május

Petőfi Vízaknán

Ez alatt a cím alatt közöl az „Ellenzék” f. évi febr. 6-iki száma egy tárcát Szőcs Gézától. Felhasználja benne Szentkatolnai Bakk Endre róm. kath. plébánosnak Vízakna történetéről írt monográfiáját és Imreh Sándor nyomdásznak a marosvásárhelyi ref. kollégium könyvtárában kéziratban levő „Visszaemlékezései”-t.

Közöljük belőle a Petőfire vonatkozó helyeket. E szerint Bem 1848. dec. 30-án érkezett Vízaknára. Petőfi ekkor százados volt és lakása a mai katolikus leányiskola helyén állott épületben volt a Wilhelm Dávid házában. Ritkán volt otthon; a legtöbbször Csutak Kálmán őrnagy lakásán (a mai Kronberg-féle gyógyszertárban) látták s ezért sokan azt állítják, hogy az ő szállása itt volt. Sokszor megfordult Münstermann sóbányai ellenőr házában is. Rendesen jókedvű volt s folyton mulattatta tiszttársait, akikkel együtt szorgalmasan lapozgatta a tábori bibliát s többnyire reggelig folyt a „csöndes”. A közeljövő nagyon kecsegtető színben tűnt fel a honvédek előtt s Petőfi a „Közlöny” febr. 3-iki 23-ik számában egy érdekes levélben ad kifejezést e reményteljes hangulatnak. A körülmények azonban másképpen alakultak.

Február 3-án, szombaton este Petőfi, gróf Bethlen Gergely, Zsurnay Csutak Kálmánhoz mentek, akihez Petőfi így szólt.

„Bajtárs Kálmán! Ma este itt nálad lesz a vacsora. Hívd be Andrást (ez Csutak szolgája volt, aki jól értett a főzéshez), hogy teremtsen össze, ha jó paprikást nem csinál. Feltűnt neki, hogy nincs nő a háznál:

„Bizony csak furcsa hát ez, ahol csak hírmondója sincs a vászoncselédnek!” De nemsokára megjöttek Czecz, Pereczy, s azzal elkezdettek kártyázni. Éjfél után Csutak, Kelecsényi és Fekete (később deési református pap) huszárok kíséretében őrjáratra indult. Nemsokára jöttek aztán lóhalálában vissza, hogy az ellenség közeledik, s már el is fogta az előőrsöket.

A tiszteket kártyázva találták; „fiúk, talpra!” Nyakunkon az ellenség! kiáltá a belépő Csutak. Pár perc múlva a fővezér körül állott a mulató társaság, s nyugodtan és elszántan hallgatta annak rendeleteit. Utoljára Petőfihez fordult Bem, s tanúságot tett iránta való gondos szeretetéről, így szólva hozzá:

Édes Petőfi! Ma csatánk lesz; maradjon ön lehetőleg távol a csatatértől; nem szeretném, hogy a magyar nemzet első költője a csatatéren vérezzék el. Szót fogad-e?

Petőfi így felelt:

„Köszönöm a figyelmeztetést. Tábornok úr, szívesen szót fogadnék, de nem tudom, hogy mit teszek akkor, ha az ágyúk dörgését meghalom”

S azzal komoly elszántsággal siettek helyeikre a tisztek, hogy csapatjaik élén bátran szembeszálljanak az ötször nagyobb ellenséggel.

Petőfi a jobb szárnyra ment… s félelmet, halált megvető bátorsággal, nyergelt tüzes paripáján, a hadsereg közt buzdítva, lelkesítve mindenütt. Fekete magyar ruhát viselt, minden tiszti jelvény nélkül, fején tollas Kossuth-kalap, kezében kivont kard. (Imreh, Visszaemlékezések.) … Végre jött Bemtől a parancs, hogy vissza kell vonulni.

Bethlen alezredes az utasítás értelmében visszavonulást vezényelt, mialatt Petőfi folyton kiáltá: „előre bajtársak!”

Sokan hallgattak  lelkesítő szóra, s nem tágítottak, hanem elkeseredetten tizedelték a császáriak sorait.

Ezalatt a sereg többi része már visszavonult a városba, s végre a jobb szárny is kényszerült a kisutcán át hátrálni. Útközben szóváltás támadt Bethlen és Petőfi közt; az első neheztelt és kárhoztatta, hogy Petőfi a vezényletbe avatkozott, amire joga egyáltalában nem volt. Nagy nehezen sikerült végre őket lecsillapítani.

A városon kívül csatlakozott a fővezérhez Petőfi, akiről azt írja Imreh (Visszaemlékezések, 89. lap), hogy nyergeletlen lovon ült ekkor. Hogy nyerge lefordult a lóról, vagy pedig a lovat kilőtték alóla, azt nem tudja.

Erre a csatára vonatkozik Petőfinek „Négy nap dörgött az ágyú Vízakna és Déva közt” kezdetű költeménye.

Forrás: Petőfi-Muzeum Kolozsvár, 1888. I. évf. 2. sz. (április-június)

Petőfi Sándor: Négy nap dörgött az ágyu…

Négy nap dörgött az ágyu

Vizakna s Déva közt,

Ott minden talpalatnyi

Földet vér öntözött.

Fehér volt a világ, szép

Fehér hó este be,

Ugy omlott a piros vér

A fehér hóra le.

Négy hosszu nap csatáztunk

Rettentő vad csatát,

Minőt a messzelátó

Nap csak nagynéha lát.

Mindent megtettünk, amit

Kivánt a becsület...

Tízannyi volt az ellen,

Győznünk nem lehetett.

Szerencse és az isten

Tölünk elpártola,

Egy pártfogó maradt csak

Velünk; ez Bem vala.

Oh Bem, vitéz vezérem,

Dicső tábornokom!

Lelked nagyságát könnyes

Szemekkel bámulom.

Nincsen szóm elbeszélni

Nagy hősiségedet,

Csak néma áhitattal

Szemléllek tégedet,

S ha volna ember, kit mint

Istent imádanék,

Meghajlanék előtted

Térdem, meghajlanék.

S nekem jutott a vészes

Dicsőség, hogy veled

Járjam be, oh vezérem,

A csatatéreket.

Te melletted lovaglék

A harc veszélyiben,

Ahol az élet pusztul

És a halál terem.

Sokan elhagytanak, te

Rendíthetetlen agg,

De úgy-e téged, úgy-e

Én el nem hagytalak?

S lépésid mind halálig

Követni is fogom,

Oh Bem, vitéz vezérem,

Dicső tábornokom!

(Debrecen, 1849. február 10–15.)

Költemények Petőfihez

V.^*

Petőfihez

Sokan felőled azt hangoztaták:

Hogy csak tivornya és víg czimborák

Tudják tüzelni lángra szívedet

És bortul ázik minden éneked.

Ne bánd, kiben kedélyes szív remeg,

S jó kedvvel a jó Isten álda meg,

Csak igy felejti élte száz baját,

S időt a búra, gondra az nem ád. –

Kaczagd e ránczos arczu bölcseket,

Hisz száraz ajkuk egyszer sem nevet,

Ők a tivornya és vig czimborák

Lelkes körében sem kiáltanák:

Soká éltesse Isten a magyart;

A honrul űzze távol a vihart;

Sikerrel áldja a szent szándokot,

Míg fénytetőre e hon nem jutott.

S tudom, te e szent tárgyakért hevülsz,

Ha kedvszottyanva borban elmerülsz;

 S kiöntve Somlyó legtüzesb borát

A telt pohárt földhöz hajítanád:

Ha volna egy a társivók között,

Ki nem szeretné mindenek fölött:

- Miért szivedben ég a tiszta láng –

’Istent, királyunk és szabad hazánk!’

Igyál tehát, míg élsz és megbirod,

Jutalmadul ne fogyjon el borod;

Kinek dalában a bor lángja ég,

Az vizenyős müvet nem gyárta még.

Igyál, kezemben is pohár vagyon,

És dal, magasra száló ajkimon,

Dal: a király, szabad hon, Istenért!

E nélkül a pohár bor mit sem ér!¹

SURJÁNSZKY

^*)  I-IV. sz. alattiakat l. „Petőfi panegyristái” c. alatt Petőfi-muz. I. 28-30. l.)

¹) Honderű. 1844. II. 250-51. l. 16. szám, október 19. E költemény megjelenése éppen összeesik Petőfi föléptével a „Szökött katoná”-ban. L. erről szóló cikkünket. F. Z. jegyz.)

VI.

Petőfihez₂

Eltávozám körödbül

S meleg barátkezet,

A messzeségbe többé

Nem nyujthatok neked.

Szobámban ülök multam

Emlékivel magam,

A kandaló tüzébe

Merengve czéltalan.

Künn a lengyel határnak

Viharja haldokol

Mint árva végsohajtás

Halottnak ajkiról.

Ott nyúl a Tátra bércze

A föllegekbe fel:

Egy óriás kisértet

Fehérlő leplivel…

Mikor derül ki ujra

A langy tavaszsugár?

Mikor virul föl ujra

A téli zöld határ?

Mint vágyom én utána!

Az ifju kikelet

Elhoz talán magával

Karomba tégedet.

Ha eljösz, és ha ujra

Ölelve tartalak:

Talán hogy megtanulok

Örülni ujolag! –

Hiszen majd elbeszélem

Miként bánt velem

Szegény – szegény fiuval

Kegyetlen végzetem.

A „Honderű” támadása Petőfi ellen

Petőfinek nem egy költeménye jelent meg a Petrichevich Horváth Lázár által szerkesztett „Honderű” című szépirodalmi lapban.

Petőfi maga kérte meg Bajzát, az „Athenaeum” szerkesztőjét egy Kecskemétről 1843. márc. 14-éről keltezett levelében, hogy küldött verseiből, ha jut, a „Honderű”-nek is adjon.

A jó viszony Petőfi és a Honderű között nem sokáig tartott. Nevezett lap élesen kezdte támadni; e támadásokra válaszolt Petőfi „A Honderűhöz” című 1845-ik évben írt versében:

„Oh Honderű, te Lázárok Lázára

Te csak nevednek két bötűje vagy.

Nevednek vagy csak két végső betűje!

Huzd meg magad, nehogy tovább ragadj,

E két bötű – elöl, hátul olvasva –

Egyformán mondja meg milétedet;

De én becsüllek! mert hisz’ aranyával

Fizetted egykor költeményemet.”

A „Honderű” támadásai folyton élesebbé váltak. „Ökörszem” című rovatában egész sorozatát olvashatjuk a Petőfi elleni piszkálódásoknak, melyek már minden irodalmi tisztességet nélkülöznek.

Jelen alkalommal e piszkolódásoknak csak azon részét közöljük, melyekre egy akkori kolozsvári lap, Brassai Sámuel „Vasárnapi Ujság”-a tett rosszalló megjegyzéseket. A kérdéses közlemény a Honderű 1847. október hó 5-iki számában jelent meg s következőleg hangzik:

Ferenczi Zoltán: Adatok Petőfi műveinek megjelenéséhez*

(* Első közl. a Petőfi-Muzeum I. 21-28. lap)

E cím alatt részben kiegészítéseket, részben új adatokat közölvén, a kiegészítésekre vonatkozóan az I. szám illető rovata tartandó szem előtt, az új adatok pedig az 1. szám e cím alatti cikke folytatásául tekintendők.

Kiegészítések:

I. Versek. I. rovathoz (I. sz. 21. lap). A nemzeti kör „Felszólítás Petőfi versei ügyében” c. a. kiadott fölhívását a Pesti Divatlapból közlők. E felszólítás azonban olvasható a Pesti Hírlap-ban is 1844, 689. l. (okt. 10. számban), hol tehát pár nappal előbb jelent meg, mint amabban. Közli némi változtatással a Honderű is az 1844. folyam II. félév 262. lapon az okt. 19-diki számban; ugyancsak az Életképek is szintén kis eltéréssel, 1844. folyam II. félév 16. számában a borítékon.

A Versek I. fűz. ügyében a Regélő 1844. folyamában az 509. lapon még a következő sorok olvashatók:

„A derék nemzeti kör nem szűnik folytonosan közhasznú vállalatokkal foglalkozni; alig múlik el hónap, sőt hét, hogy ne tenne valamit e nemben. Minap egy tehetséges fiatal lyricusunk költeményeit határzá el kiadni, legközelebbi ig. választmányi ülésében még messzebb terjeszkedék, egyesülést kísért meg, t. i. a honi irodalom pártolására hazánk minden olvasó-egyletei, casinói s ezekkel rokon intézeteivel, hogy előfizetés-gyűjtések s biztosítások által a magyar író s irodalom állásának szilárdítására összevetett vállakkal munkálkodjanak.”

Amint látható, e hír egy része egész világosan Petőfire vonatkozik s olvasható az 1844. ápr. 21-diki számban. Már, ha ez adathoz tesszük azt, hogy Petőfi Debrecenből 1844. februárjában már Pestre ért, hol előbb Geibelt s másokat kínált meg verseivel, kik nem fogadták el és csak azután mutatta be Vörösmartynak őket, akkor elég világos, hogy a nemzeti kör 1844. márciusában fogadta el Petőfi verseit kiadás végett s Tóth Gáspár, egy derék szabó adott rájok Petőfinek 3 p frt előleget. Az adatokból tűnik ki továbbá, hogy mert Vörösmarty Mihály mint alválasztmányi elnök írta alá az idézett fölszólítást, tehát éppen a Petőfi versei kiadására egy külön alválasztmány küldetett ki, melynek Vörösmarty volt elnöke (a kör elnöke Fáy András volt) s Várady Antal a jegyzője, ki egyszersmind a kör jegyzője is volt. Ez alválasztmány aztán aláírási íveket* (* Ez aláírási ívek szövegét jó volna ismerni.) küldött szét az országban levő egyesületekhez és egyesekhez is. Ez irányban Várady Antal buzgósága különösen kiemelendő, ki Petőfit már 1843-diki pesti időzésétől ismerte. A versek ez I. füzetéből Petőfi 150 frt-ot kapott, amint tudjuk.* (* L. ezen a ponton Petőfi levelét Tárkányi Bélához. Halasi Pet. reliqu. 125-126. l.) Petőfi azt remélte, hogy a versek már júl. 1-jére megjelennek, de ebből, tudjuk, hogy semmi sem lett.* (* Petőfi-Muz. I. sz. 21-22. l.)

Egyéb adatok: A Honderű (1844. II. 145. l. 9. sz. august. 31.) írja: „- Sajtó alatt vannak továbbá Petőfy (!) Sándor költeményei. E fiatal költőtől lapunk is közle már s közlend még több jeles költeményt, szerzőjök szép vénájának megannyi bizonyságait. E sajtó alatt levő versgyűjteményre előfizethetni 1 pft-jával.”

Petőfi utolsó föllépte a színpadon

Erről Petőfi megemlékezik az „Úti jegyzetek”-ben (1845), a Vegyes művek III. k. 30. l. így: „Pesten október 10-kén 1844. nagy dolog ment végbe” – sat.

Erre Petőfi tévesen emlékezett vissza, bárha egyébként bizonyára teljes hűséggel beszéli is el az eseményt. E fellépte ugyanis 1844. okt. 12-én történt. Nem lesz érdektelen az erre vonatkozó adatok csoportosítása az akkori lapokból.

Azt ő maga elmondja, hogy a Szigligeti „Szökött katoná”-jában játszotta Gémesy nótáriust s elmondja kudarcát is, de az akkor lapokból megtudhatunk egyebet is. A „Honderű” 15. számában (1844. őszhó okt. 12. 246. lap) így ír. „Nemzeti Színház. Szombaton őszhó 12-én Egressy Gábor javára bérszünetben, Szigligeti Szökött katoná-ja fog adatni; a szabó szerepében Egressy Gábor, a nótáriuséban pedig Petőfi műkedvelő a jutalmazandó iránti szívességből fog föllépni.”

Ebből is világos, hogy a föllépés 12-én történt s valóban a Honderű 16. száma (1844. őszhó=okt.19.) a 261. lapon szól az előadásról, így kezdve: „ – 12. Szökött katona” sat., mely bírálatban ugyan Petőfi fölléptéről egy szó sincs, de megtudjuk, hogy „a lehető legkedvetlenebb esős idő dacára is, jócskán megtelt” a színház.

Eszerint tehát Egressy jutalomjátékán történt a föllépés.

A Pesti Divatlap, melynél ekkor Petőfi s. szerkesztő volt, mintha nem helyeselte volna Petőfi kísérletét, sem előlegesen, sem utóbb nem emlékezett meg róla, bárha a 16. számban (Őszhó 20. 1844.) új évnegyed 26 lapján részletesen szól is az előadásról.

Az Életképek „Egressy Gábor jutalomjátéka” c. a szól az előadásról a 16. számban (okt. 16. 1844.) az 525-6. lapon (II. félév) s a divatlapok özül cak az emlékszik meg Petőfi fölléptéről. Megjegyezzük, hogy a „Szökött katoná”-t ez alkalommal 37-edszer adták s Egressy a szabónak, Lajosnak szerepét játszá benne s a kritika és közönség  általában rosszallta, hogy ú, a neves tragicus, ilyen szerepben lépett föl, bárha kimentette is másrészt, mert a  közönség komoly darabot nem szívesen nézett s Egressy előbbi jutalomjátékai éppen azt nem hoztak, amit a jutalomjátékok céloznak, t. i. pénzt.

Az Életképek cikke erre így folytatja: „Igaz ugyan, hogy a neheztelés szerepét ezúttal a láthatlan karú Nemesis vállalá magára s ezen műkedvelői szereplésében megnyitá az égnek csatornáit, melyekből negyven óranegyedig és tovább is folyvást hullott az eső úgy, hogy E. G. úr jutalomjátékát, oly tündöklő műben is, mint a „Szökött katona”, aránylag csöppel sem látogatta nagyobb közönség, mint milyen p. o. „Hamlet”-ben is megjelent volna. Ez azonban a Nemesis dolga, nem a miénk. Mi ez alkalommal csak ezen egy pár szót akarok elmondani. E. G. úr mellett s szavainkat kettős kívánattal végezzük: adjon isten méltányló elismerést e. G. úrnak ezentúlra, mely ne csak szavakban, de a maihoz hasonló alkalmakkor tettekben is, nyilatkozzék; adja isten, hogy ha máskor az összes világ drámairodalmából a legjelesebb művet hozza is színpadra, azt a közönség oly kedvesen fogadja, mintha a legbohósabb bohózatban látná magát föllépni kénytelenek; - de másrészről szívünkből kívánjuk a derék színésznek azt is, hogy ha ismét satyrát szándékozik cselekedni, a Nemesis ne avassa magát dolgába, vagy ha igen, oly gyöngén álljon meg műkedvelői szerepvitelében, mint a mai, különben igen genialis Gémesi úr*” (* A lap természetesen nem húzta alá e sorokat, mint mi most.)

Ennyit ír valaki kérdőjel (?) alatt Petőfiről. E hallgatás mindenesetre bizonyítéka, hogy Petőfi föllépését a lapok annak vették, ami volt is, szívességnek, mely nem bírálható; de mert dicsérhetőnek sem találták, gyöngéden hallgattak róla.

FERENCZY ZOLTÁN

Forrás: Petőfi-Muzeum 1888. 2. szám I. évf.