Petőfi Vízaknán

Ez alatt a cím alatt közöl az „Ellenzék” f. évi febr. 6-iki száma egy tárcát Szőcs Gézától. Felhasználja benne Szentkatolnai Bakk Endre róm. kath. plébánosnak Vízakna történetéről írt monográfiáját és Imreh Sándor nyomdásznak a marosvásárhelyi ref. kollégium könyvtárában kéziratban levő „Visszaemlékezései”-t.

Közöljük belőle a Petőfire vonatkozó helyeket. E szerint Bem 1848. dec. 30-án érkezett Vízaknára. Petőfi ekkor százados volt és lakása a mai katolikus leányiskola helyén állott épületben volt a Wilhelm Dávid házában. Ritkán volt otthon; a legtöbbször Csutak Kálmán őrnagy lakásán (a mai Kronberg-féle gyógyszertárban) látták s ezért sokan azt állítják, hogy az ő szállása itt volt. Sokszor megfordult Münstermann sóbányai ellenőr házában is. Rendesen jókedvű volt s folyton mulattatta tiszttársait, akikkel együtt szorgalmasan lapozgatta a tábori bibliát s többnyire reggelig folyt a „csöndes”. A közeljövő nagyon kecsegtető színben tűnt fel a honvédek előtt s Petőfi a „Közlöny” febr. 3-iki 23-ik számában egy érdekes levélben ad kifejezést e reményteljes hangulatnak. A körülmények azonban másképpen alakultak.

Február 3-án, szombaton este Petőfi, gróf Bethlen Gergely, Zsurnay Csutak Kálmánhoz mentek, akihez Petőfi így szólt.

„Bajtárs Kálmán! Ma este itt nálad lesz a vacsora. Hívd be Andrást (ez Csutak szolgája volt, aki jól értett a főzéshez), hogy teremtsen össze, ha jó paprikást nem csinál. Feltűnt neki, hogy nincs nő a háznál:

„Bizony csak furcsa hát ez, ahol csak hírmondója sincs a vászoncselédnek!” De nemsokára megjöttek Czecz, Pereczy, s azzal elkezdettek kártyázni. Éjfél után Csutak, Kelecsényi és Fekete (később deési református pap) huszárok kíséretében őrjáratra indult. Nemsokára jöttek aztán lóhalálában vissza, hogy az ellenség közeledik, s már el is fogta az előőrsöket.

A tiszteket kártyázva találták; „fiúk, talpra!” Nyakunkon az ellenség! kiáltá a belépő Csutak. Pár perc múlva a fővezér körül állott a mulató társaság, s nyugodtan és elszántan hallgatta annak rendeleteit. Utoljára Petőfihez fordult Bem, s tanúságot tett iránta való gondos szeretetéről, így szólva hozzá:

Édes Petőfi! Ma csatánk lesz; maradjon ön lehetőleg távol a csatatértől; nem szeretném, hogy a magyar nemzet első költője a csatatéren vérezzék el. Szót fogad-e?

Petőfi így felelt:

„Köszönöm a figyelmeztetést. Tábornok úr, szívesen szót fogadnék, de nem tudom, hogy mit teszek akkor, ha az ágyúk dörgését meghalom”

S azzal komoly elszántsággal siettek helyeikre a tisztek, hogy csapatjaik élén bátran szembeszálljanak az ötször nagyobb ellenséggel.

Petőfi a jobb szárnyra ment… s félelmet, halált megvető bátorsággal, nyergelt tüzes paripáján, a hadsereg közt buzdítva, lelkesítve mindenütt. Fekete magyar ruhát viselt, minden tiszti jelvény nélkül, fején tollas Kossuth-kalap, kezében kivont kard. (Imreh, Visszaemlékezések.) … Végre jött Bemtől a parancs, hogy vissza kell vonulni.

Bethlen alezredes az utasítás értelmében visszavonulást vezényelt, mialatt Petőfi folyton kiáltá: „előre bajtársak!”

Sokan hallgattak  lelkesítő szóra, s nem tágítottak, hanem elkeseredetten tizedelték a császáriak sorait.

Ezalatt a sereg többi része már visszavonult a városba, s végre a jobb szárny is kényszerült a kisutcán át hátrálni. Útközben szóváltás támadt Bethlen és Petőfi közt; az első neheztelt és kárhoztatta, hogy Petőfi a vezényletbe avatkozott, amire joga egyáltalában nem volt. Nagy nehezen sikerült végre őket lecsillapítani.

A városon kívül csatlakozott a fővezérhez Petőfi, akiről azt írja Imreh (Visszaemlékezések, 89. lap), hogy nyergeletlen lovon ült ekkor. Hogy nyerge lefordult a lóról, vagy pedig a lovat kilőtték alóla, azt nem tudja.

Erre a csatára vonatkozik Petőfinek „Négy nap dörgött az ágyú Vízakna és Déva közt” kezdetű költeménye.

Forrás: Petőfi-Muzeum Kolozsvár, 1888. I. évf. 2. sz. (április-június)

Petőfi Sándor: Négy nap dörgött az ágyu…

Négy nap dörgött az ágyu

Vizakna s Déva közt,

Ott minden talpalatnyi

Földet vér öntözött.

Fehér volt a világ, szép

Fehér hó este be,

Ugy omlott a piros vér

A fehér hóra le.

Négy hosszu nap csatáztunk

Rettentő vad csatát,

Minőt a messzelátó

Nap csak nagynéha lát.

Mindent megtettünk, amit

Kivánt a becsület...

Tízannyi volt az ellen,

Győznünk nem lehetett.

Szerencse és az isten

Tölünk elpártola,

Egy pártfogó maradt csak

Velünk; ez Bem vala.

Oh Bem, vitéz vezérem,

Dicső tábornokom!

Lelked nagyságát könnyes

Szemekkel bámulom.

Nincsen szóm elbeszélni

Nagy hősiségedet,

Csak néma áhitattal

Szemléllek tégedet,

S ha volna ember, kit mint

Istent imádanék,

Meghajlanék előtted

Térdem, meghajlanék.

S nekem jutott a vészes

Dicsőség, hogy veled

Járjam be, oh vezérem,

A csatatéreket.

Te melletted lovaglék

A harc veszélyiben,

Ahol az élet pusztul

És a halál terem.

Sokan elhagytanak, te

Rendíthetetlen agg,

De úgy-e téged, úgy-e

Én el nem hagytalak?

S lépésid mind halálig

Követni is fogom,

Oh Bem, vitéz vezérem,

Dicső tábornokom!

(Debrecen, 1849. február 10–15.)