2015. máj. 19.

Költemények Petőfihez




V.*
Petőfihez

Sokan felőled azt hangoztaták:
Hogy csak tivornya és víg czimborák
Tudják tüzelni lángra szívedet
És bortul ázik minden éneked.
Ne bánd, kiben kedélyes szív remeg,
S jó kedvvel a jó Isten álda meg,
Csak igy felejti élte száz baját,
S időt a búra, gondra az nem ád. –
Kaczagd e ránczos arczu bölcseket,
Hisz száraz ajkuk egyszer sem nevet,
Ők a tivornya és vig czimborák
Lelkes körében sem kiáltanák:

Soká éltesse Isten a magyart;
A honrul űzze távol a vihart;
Sikerrel áldja a szent szándokot,
Míg fénytetőre e hon nem jutott.

S tudom, te e szent tárgyakért hevülsz,
Ha kedvszottyanva borban elmerülsz;
 S kiöntve Somlyó legtüzesb borát
A telt pohárt földhöz hajítanád:
Ha volna egy a társivók között,
Ki nem szeretné mindenek fölött:
- Miért szivedben ég a tiszta láng –
’Istent, királyunk és szabad hazánk!’

Igyál tehát, míg élsz és megbirod,
Jutalmadul ne fogyjon el borod;
Kinek dalában a bor lángja ég,
Az vizenyős müvet nem gyárta még.
Igyál, kezemben is pohár vagyon,
És dal, magasra száló ajkimon,
Dal: a király, szabad hon, Istenért!
E nélkül a pohár bor mit sem ér!1
SURJÁNSZKY

*)  I-IV. sz. alattiakat l. „Petőfi panegyristái” c. alatt Petőfi-muz. I. 28-30. l.)
1) Honderű. 1844. II. 250-51. l. 16. szám, október 19. E költemény megjelenése éppen összeesik Petőfi föléptével a „Szökött katoná”-ban. L. erről szóló cikkünket. F. Z. jegyz.)



VI.
Petőfihez2

Eltávozám körödbül
S meleg barátkezet,
A messzeségbe többé
Nem nyujthatok neked.

Szobámban ülök multam
Emlékivel magam,
A kandaló tüzébe
Merengve czéltalan.

Künn a lengyel határnak
Viharja haldokol
Mint árva végsohajtás
Halottnak ajkiról.

Ott nyúl a Tátra bércze
A föllegekbe fel:
Egy óriás kisértet
Fehérlő leplivel…

Mikor derül ki ujra
A langy tavaszsugár?
Mikor virul föl ujra
A téli zöld határ?

Mint vágyom én utána!
Az ifju kikelet
Elhoz talán magával
Karomba tégedet.

Ha eljösz, és ha ujra
Ölelve tartalak:
Talán hogy megtanulok
Örülni ujolag! –

Hiszen majd elbeszélem
Miként bánt velem
Szegény – szegény fiuval
Kegyetlen végzetem.

 
Vezetlek majdan én is
Egy sirhalomhoz el,
Talán komor barátod
Halottja érdekel.

Miként Etelke sirját,
Oly gazdag lombozat
Hüsével nem boritja
Az én halottamat.

Egy árva czipruságat
Ültettem én is ott,
De nem tudott megélni,
Hidegtől elfagyott.

Ha részvevőn tekinted,
Elmondom majd neked:
E hant alá temettem
Én is szerlmemet.

S a sír fölött ha nyujtasz
Kezet barátilag,
Talán hogy megtanulok
Könnyezni ujolag…

- Ha majd karöltve járunk
Zöld erdők árnyiban,
A Kárpátok siója
Mellettünk elrohan.

A kék egek fölöttünk,
Tisztán mosolyganak:
Tán megtanulok én is
Mosolygni ujolag…

S ha fönt a csúcson állunk
A föllegek felett,
Mellettem senki sincsen
Barátom kivüled,

Fölöttem senki sincsen
Csak a szorult kebel
Hőbb lüktetése mondja,
Hogy isten van közel;

Jelenvaló sugalma
Ha mennydörögve szól
Lábunk alatt csatázó
Boruk villámiból,

S alant beléremegnek
Az ős granátfalak: -
Talán hogy megtanulok
Imázni ujolag.
GÖRGEY

2) Pesti Divatl. 1848. II. 242. l. 8. sz. május 22-én E költeményről a Honderű a következő megjegyzést teszi (1845. I. 461. l. 42. sz. jún. 10.) szólván a P. D. S. számáról: „- Görgey „Petőfihez” ír dicsőítő éneket, melyet ha szerző rövidebbre szed, nem éppen rossz dolgozat leszen. De szabadjon itt egy kérdést tennünk: honnan van az, hogy míg a „Szózat”, „Néphymnus”, „Merengés” koszorús írója csak bizonyos ünnepélyek alkalmával dicsőíttetik egy Sárosy, Tárkányi és Sujánszkytól, bizonyos idő óta alig jelenik meg lap, melyben Petőfihez intézett dicsőítő, magasztaló versezetek Eduardo Cunigundája ne ismételtetnék. Nem szeretnők fötlenni, hogy az epicuraeismus annyi bor- és hasonnemű dalokban történt dicsőítése lelkesítené fiatal költőinket. Mi, ha szerkesztők volnák, ily, csak nagy költőket illető dicsőítéseknek azért sem adnánk helyet lapunkban, nehogy az úgyis elbízottat még elbízottabbá tevén, egyes hibáiban megerősítsük.” (La prosta)

E megjegyzés annál érdekesebb, mert mint látók, 1844-ben egy Surjánszky írt „Petőfihez” költeményt éppen a Honderű-ben, mely egyike volt a legelsőknek, mik hozzáírattak. Erre az életképek némi reflexiót tesz 1845. I. 844. lapján:
„- „Honderű” collegánk lapja 42-ik számában Petőfy(!) sűrű dicsőíttetése ellen felszólalván ezt mondja: ’míg a ’Szózat’, ’Néphymnus’, ’Merengés’ koszorús írója is csak bizonyos ünnepélyek alkalmával dicsőíttetik egy Sárosy, Tárkányi, Sujánszkytól, addig Petőfi(!) stb. stb.” A többi nem vonatkozik Petőfire, mert a felszólalás lényege az, hogy  a Honderű nem említi fel a Vörösmarty negyedik dicsőítőjét, Szemere Miklóst, kinek pedig éppen a Honderűben megjelent Vörösmartyhoz intézett költeménye amazokét meghaladja. F. Z. jegyz.)

VII.
Petőfi Sándorhoz
Pest, május 9-én 1845.

Lelkemadta teremtette
Kunfia!
Verjen meg láncsókjaimnak
Zápora.
Lánczra kötlek, ha híved el
Feledted:
Ölelésem legyen a láncz
Feletted,Azokért az egészséges
Dalokért,
Mellyeket zengsz e beteg hon
Üdveért! –

sokan kértek hogy beszéljek
Felőled:
Ki vagy? mi vagy? s mi lehet még
Belőled?
S elmondtam, hogy már bakancsos
Is valál
S vitézkedél a szerelem
Harczinál,
Hol szép lány volt a tündérvár,
S ajkin át
Lőtted ajkad csókkal töltött
Pisztolyát,
Míg a szived vérző sebet
Nem kapott,

S e sebből növesztél Cziprus
Lombokot.
Melly szent búdnak hervadatlan
Koszorú;
S lantod, most egy daltmenydörgő
Gyászború.
S igy a vaksors közlegénye
Lől te és
Legélesebb kardod lőn a
Szenvedés

Hogy rideg volt egy időre
Az apád,
A művészet szent szerelme
Volt a vád.
A sziv legszebb szenvedélye
Nőtt beléd:
A szinészet tündérföldét
Míveléd.
S hogyha még a hivatásod
Érezed,
A szinészet angyalával
Fogj kezet!
Mert, barátom, a szinészet
És a lant,
Bűbájos két égi testvér
Itt alant.
S e két szellem egy kebelben
Összefér,
S mindkettőért dicsőség a
Pályabér.
Méltó társa valál Vahot
Imrének,
Az igazi magyar élet
Hivének.
Mert ha talán tirajtatok
Állana,
Még Jupiter is atillát
Hordana
S a széles ég magyar divat-
Lap volna,
Mellyben honfidalt Szent Dávid
dalolna.
Forró napsugár lenne a
Pennája,
A holdvilág tintatartó,
S tintája
Piros hajnal, és betűk a
Csillagok,
Hogy hazánknak üdvet irna
Általok!...

Barnává szövődött sorsod
Tengerén,
Élted egy kalandbélelte
Kis regény.
S így tehát ha javasolnák
Még neked:
Hogy ne irj magadról annyi
Éneket:
A dalizlésben ne hallgass
Senkire:
Zengj szivednek eredeti
Kedvire. –

A poéta az istenek
Komája,
S egész ország szive hallgat
Reája:
Zengd tehát a népszabadság
Énekét,
Zengd a közjog s nemzetegység
Szellemét.
Zengj szerelmet, melyet a hölgy
Bája szül,
Itt az édes kínos élet
Üdveül.
Szeresd hamvában is azt a
Kis leányt,
Ki miatt, most szerelemnek
Gyásza bánt.
Búdaloddal repeszd meg a
Kék eget,
Hadd törjön át Etelkédhez
Szellemed,
S mert kevés ki élvehalva
Hűn szeret,
Hűn szeretni megtanithat
Éneked.
Zengd továbbá a nagy alföld
Síkjait,
A tősgyökeres népéletnek
Titkait.
s légyen lantod egyszersmind kedv
Forrása,
S zengd, mi a magyar legősibb
Szokása,
S a borból, hogy meg ne ártson,
Mint igyék,
Melyben a kedv lelkesitő
Lángja ég.
Úgy is sokszor hallottam azt
Beszélni:
Anakreon unokája
Petőfi.

Emlékszel-e hogy barátok
Mint lettünk,
Megkondúlt a kedv harangja
Közöttünk;
Homlokodra ültetéd a
Szívedet,
Oly nyílt valál! s megöleltem
Lelkemet.
S azóta még mindig tart ez
Ölelés.
S lőn közöttünk szenvedélyes
Kedvtelés.
S ha jött a bú, s hánykodott a
Szív alatt:
Borral pirosítád halvány
Ajkadat:
Tíz ujjal furdalád borzas
Hajadat,
S jellemvonásod bélyegzé
Arczodat;
Egy percben a legkomolyabb
Fájdalom,
S más percben a legszilajabb
Vigalom.
S – azt mondád: nincs jobb a nektár
Édinél,
Maga az öreg Isten is
Azzal él. –
Igyál tehát! Csokonai
Ha élne,
Örömében veled lantot
Cserélne.
Lelkemuccse! Pegazusod
Telivér,
Csakhogy mindig szomjas, mindig
Inni kér,
És felőled ugy forog a
Hírkerek:
- Kancsó mellett csinálsz legszebb
Verseket.
- Igy hát kelyheddel szünetlen
Készen állj:
Érdekében áll a honnak
Hogy igyál.
Szükség lesz vig dalaidra
Jövőre,
Egy világra szóló nagy
Menyegzőre.
Erdély lesz a szép menyasszony
S kebelén,
Magyarország a hatalmas
Vőlegény! –

LISZNYAY KÁLMÁN*

(* E csillag alatt a köv. jegyzet áll: „Ezen jellemző költemény után, melyben szerző e lap szerkesztőjét is kitüntetésre méltatá, fölösleges volna Petőfi Sándornak jellemrajzát, külön rovatban megírnunk. Itt fölötte híven van festve genialis barátunk szellemi arcképe. A szerk.
E költemény abban a számban jelent meg, mely mellett Petőfi arcképe. Vesd össze Petőfi-muz. I. 39. I. XIV. (Pesti Divatl. 1845. júl. 3. 14. szám). Mindenesetre nagy kár, hogy azt a jellemrajzot is meg nem írta a szerkesztő, s e költeménnyel, mely jóval hosszabb, mint minő tartalmas, megelégedett. F. Z. jegyzete.)

Forrás: Petőfi-Muzeum Kolozsvár, 1888. I. évf. 2. sz. (április-június)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése