A „Honderű” támadása Petőfi ellen

Petőfinek nem egy költeménye jelent meg a Petrichevich Horváth Lázár által szerkesztett „Honderű” című szépirodalmi lapban.

Petőfi maga kérte meg Bajzát, az „Athenaeum” szerkesztőjét egy Kecskemétről 1843. márc. 14-éről keltezett levelében, hogy küldött verseiből, ha jut, a „Honderű”-nek is adjon.

A jó viszony Petőfi és a Honderű között nem sokáig tartott. Nevezett lap élesen kezdte támadni; e támadásokra válaszolt Petőfi „A Honderűhöz” című 1845-ik évben írt versében:

„Oh Honderű, te Lázárok Lázára

Te csak nevednek két bötűje vagy.

Nevednek vagy csak két végső betűje!

Huzd meg magad, nehogy tovább ragadj,

E két bötű – elöl, hátul olvasva –

Egyformán mondja meg milétedet;

De én becsüllek! mert hisz’ aranyával

Fizetted egykor költeményemet.”

A „Honderű” támadásai folyton élesebbé váltak. „Ökörszem” című rovatában egész sorozatát olvashatjuk a Petőfi elleni piszkálódásoknak, melyek már minden irodalmi tisztességet nélkülöznek.

Jelen alkalommal e piszkolódásoknak csak azon részét közöljük, melyekre egy akkori kolozsvári lap, Brassai Sámuel „Vasárnapi Ujság”-a tett rosszalló megjegyzéseket. A kérdéses közlemény a Honderű 1847. október hó 5-iki számában jelent meg s következőleg hangzik:

„Ismét legeslegelső (?) költőink’ egyikének genialitását (?) kell egész glóriájában olvasóinknak felmutatnunk. A genialitás mód nélkül hasonlít egy sörpincér póriasságához, és egy csikós durva betyárságán fölülemelkedni nem bír. – E genialitás (?) rendkívül alkalmatos arra, hogy a műveltek (?) között tetszésnek örvendjen, mely elválaszthatlan kísérője valódi érdemnek.

Ez óriási genialitás (?) corpus delictijét „Hazánk”-ban találjuk, s valóban meg nem foghatjuk, micsoda közönség számára szerkeszti lapját a szerkesztő úr, hogy nem szégyelli egy ily magát genialisnak tartó (!) írász’ korcs szüleményeit nyilvánossá tenni.

E szájasságok még csak egy durva privát társaságra sincsenek számítva, mennyivel kevésbé a nyilvánosság számára, melyet ilyes minden jobb érzetet meggyalázó cikk által nem kellene mystificálni. E cikkben oly nyelv és hang uralkodik, hogy – de hadd beszéljen maga a lángeszű (!) P. úr:

„Homo proponit, Deus disponit, ami szóról szóra ennyit tesz. az ész proponál, a szív disponál, mert amennyivel erősebb az isten az embernél, annyival erősebb a szív az észnél. Ebből az a tanulság, hogy nem megyek a külföldre, szó sincs róla, hogy menjek.* (* Kár, hogy nem megy – ott legalább egy kis finomulást kaphatnak; - tán kiköszörültetnének a szögletek. Az ember sohasem tudhatja mire jó az utazás?! Szerk.) Barátom! Az rettenetes, hgoy uralkodik fölöttem a szív.* (* A szív uralkodás – szép ural kodás -, majd mindjárt meglátjuk, hogy uralkodik a szív – a nagyszívű P. úron. Szerk.) Valóságos despota, és eszem alázatos rabszolgája, vagy legfölebb jámbor, jólelkű apja, ki neki csak tanácsol, de parancsolni nem tud, vagy nem akar.* (* Ha tudna sem sok köszönet volna benne. Szerk.) És örülök rajta, hogy így van. Az ilyen ember nagyon boldogtalan lehet, az igaz, de nagyon boldog csupán az ilyen ember lehet. Én is ezért voltam egykor nagyon boldogtalan, s ezért vagyok most nagyon boldogtalan, s ezért vagyok most nagyon-nagyon boldog. Tehátlan tehát a külföldre nem megyek, hanem nyugat helyet fordulok vissza a napokban keletre… keletre!

És ez még nem elég, hogy az alföldön utaztam, az is hozzájárult, hogy 10, mondd: tíz napi esőzés előzte meg utamat s még azon felül az útban is vert az eső két napig. Most már csak képzelheted, milyen mulatságom volt, vagy dehogy képzelheted, dehogy; ha megszakadsz sem képzeled* (* Ezen költői kifejezés – nem tudjuk – a szívből jött-e írónál, vagy az észből? A kifejezés mindenesetre kissé merész! Szerk.) Sátor volt ugyan szekeremen, hanem azért annyi sár ragadt a kerekekre, hogy a szó legszentebb értelmében minden száz lépésen meg kellett állnunk s levasvillázni a küllőkről a gáncsoskodó fekete írós vajat…* (* Ajh! be költői!!! Szerk.) hogy kenné kenyerére az, akit gondolok s fulladna meg tőle!...* (* Ezen szebbnél szebb fölkiáltásra, ezen megragadó gyöngybeszédre bizonyosan P. urat gyöngyszíve kényszeríté!? kétséget sem szenved… Vagy tán kis hamis esze? Szerk.) ne félj, olyat gondoltam, akiért nem kár: egy rossz poétát.* (* Halljuk! Szerk.) Óh barátom, van-e szánalomra és irgalomra méltatlanabb állat, mint a rossz poéta?* (* Ej, a parasztos poéta! Szerk.) Nincs.* (* Bizony nincs. Szerk.) Rossz kritikusaimnak* (* Ezen rossz kritikusok alatt levélíró igen szerényen – mindazokat érti, kik oly merészek P. úr verseit valamicskével rosszabbaknak tartani, mint Byron, Heine, Beranger, Kisfaludy, Vörösmarty, Tompá-éit stb. összevéve!? Hogy is lehetnek ezek a rossz kritikusok ily ferde nézetűek – nem! – ily vakok? Szerk.) úgy bocsásson meg az isten, amint én megbocsátok; de a rossz poétának se én, se az isten meg nem bocsátunk.* (* „Sem én – sem az Isten” Csak minden gőg nélkül. Előbb jó P. úr, aztán az úr Isten? Szerk.) A legalávalóbb, a legelvetemedettebb gonosztevő megtérhet idővel, de a rossz poéta örökké rossz poéta marad.* (* Meg a darócos, parasztos, pokrócos poéta.), ez javíthatlan, ez gyógyíthatlan, ez úgy hal meg, amint született: földön csúszó nyomorúságban, magának kínjára és szégyenére, másoknak unalmára s így legóriásabb bosszúságára.* (* Ki hinné, hogy vannak költők, kik annyira ismerjék magukat. Szerk.) És a szegény magyar hazára, melyet török, tatár és sáska annyit pusztított, a balsors még ezen csapást is rámérte, ami irtózatosabb töröknél tatárnál és sáskánál… küldött nyakára rossz poétákat*  (* Rossz – és darócos, parasztos poétákat.) De talán ez már az utolsó csepp, a seprő, a keserű pohárban, s így remélhetjük a szebb jövendőt. Szeretném hazánk ezen individumait sorra elszámlálni. Sujánszky Antaltól kezdve holmi Benevölgyieken és B… P…-ken keresztül le egész Cs… F…-ig* (* A lángeszű P. úr ezek sorából magát kifelejté – pedig P. úr ezeknél sokkal rosszabb -, mert ezek lángeszűségüket senkire sem akarják tukmálni, holott P. úr, ezt a leggyermekiesb modorban tenni erőlködik. Szerk.); de restellek belekezdeni, mert bizony isten holtra fáradnék, annyian vannak.

Elég ennyi róluk most ez egyszer, ha jókedvemben találnak, majd megmutatom nekik, merre az út a legelőre. De hogy is jutottak eszembe? … jaj, igaz! sárról* (* Ha maga magáról beszélt volna P. úr, bizonyosan még hamarább eszébe jutott volna. – Egyébiránt similis simili gaudet!... Szerk.) beszéltem, hát nem csoda.* (* Mi csodáljuk! Szerk.)

Ha az alföldön utazik az ember, a sáron kívül még a korcsmárosokkal is meggyűl a baja. Classicus nép az a magyar korcsmáros, barátom. Fizetned kell, hogy szóljon hozzád egy-két szót, enni pedig fizetésért sem ád. Nem a. Ha kérsz tőle valamit, azt mondja, hogy nincs, vagy hogy ő biz azért nem rak tüzet.* (* Magyar költő is van, ki éppen úgy tesz. Nem ír ő okosat – a világért sem! Ha még úgy cáfolja is a józan kritika, nem józanodik biz ő maga. Nem! Azért sem! Hiszi, hogy a darócosság lángeszűség, pedig botból nem lesz borotva – ex trunco non fit Mercurius.) Így jártam Bihar-megye két helységében, Okányban és Körösladányon. Ettem is, nem is; azt adtak, ami nekik tetszett, nem amit kértem, s ezt is úgy tették elém, mintha isten irgalmából adnák. De nem bosszankodtam, sőt jólesett, igen jólesett, mert ebből is láttam, hogy a magyar restell szolgálni, hogy nem termett szolgaságra, az angyalát is!* (* Beh szép!... Itt egy pár e….al nem állt volna rosszul. Szerk.)

Mezőtúr derék város a Berettyó mellett Heves-megyében. óvásárai híresek, melyeken minden valamire való alföldi betyár megjelen*  (* Lupus in fabula. Szerk.), vagy lovat lopni, vagy lopott lovát eladni. Jó mesterség; az ember capitalis nélkül is belekezdhet. Különös, hogy a magyar szeret ugyan mindent lopni* (* Ezt P. úr költeményeiből rég tudjuk. Nem nézi ő igen –honi portéka-e, vagy külföldi; ha használható, biz ellopja ő, és mint magáét adja ki! – Így az ember aztán nemcsak capitalis nélkül, de sőt, minden ész és még kevesebb szív nélkül is lehet – óriás költő! Szerk.), de legjobban szereti a lólopást. A többit csak talentum dolgának tartja, ezt azonban genialitásnak… és ha ez genialitás, ki meri állítani, hogy Magyarország szűkölködik lángelmék nélkül? Rágalom, puszta rágalom.* (* Az ily fajta lángeszűséget P. úrtól sem fogja senki elvitázni. Szerk.)

A közlemény alján jelezve van, hogy: „Vége jövőre.” Dehogy lett vége. Következetesen folytatta durva támadásait az egész évfolyamon át; ezeknek közlését különben lapunk következő füzeteiben folytatjuk.

A most közlöttekért – mint már fennebb említettük – a kolozsvári „Vasárnapi Újság” leckézteti meg a Honderűt. „Egy pár szó némely collegáinkhoz” című cikkben erre vonatkozólag a következőket írja:

„Ugyan mondja meg szerk. collega szerzett-é magának becsületet azzal, hogy Honderűje valamelyik közelebbi számában belé avatkozva az Erdélyi-Vahot ügybe; eme társunkat hosszú tiradájával szerkesztőségre alkalmatlannak törekszik bélyegezni? Azzal az ön lapja jobb lesz-é, kapósabb lesz-é? vagy inkább alkalmat ád azt mondani: „Cape nasum!”

Nem kérdjük, helyes szerkesztői tapintat-é, lapja minden számában, vagy csaknem ívén Petőfi elleni ránkorát tudatni a közönséggel, mely azt nem osztja s ön véleményét nem is helyesli. Nem kérdjük, mondjuk, mert ezzel mi is ama kimondott elv szélén tapodnánk. De mindnyájunknak jogunk van bántalmat érezni, azon akarnám zsarnoki rosszallással, mellyel ön a „Hazánk” szerkesztőjét oly nagy hévvel és durván megtámadja, hogy a Petőfi leveleinek lapjában helyt adott. Mennyire tudjuk, az olvasók ebben sem vesznek részt a Honderű véleményében.”

Érdekesnek tartjuk még megemlíteni, hogy e sorok a „Vasárnapi Újság” 1847. nov. 7-iki számában jelentek meg, tehát azon napok alatt, midőn a többi kolozsvári lapok Petőfinek kolozsvári időzéséről s a tiszteletére adott fáklyás zenéről hoztak tudósítást, amiről a Vasárnapi Újság egy szó említést sem tesz.

Közli: KORBULY JÓZSEF

Forrás: Petőfi-Muzeum Kolozsvár, 1888. I. évf. 2. sz. (április-június)