Magyar költők élete – KISFALUDY SÁNDOR (1772-1844)

    Kisfaludi Kisfaludy Sándor, a Csák törzsökös nemzetségből, Sümegen Szala vmegyében született sept. 27. 1772., hol akkor atyja, egy a köz dolgokban mint megyei s többször országgyűlési sz ónok résztvevő férfiú lakott. Az alsó és középiskolákat Győrött, a bölcsészetet s a törvény első évfolyamát Pozsonyban hallgatta. Az iskolai tárgyaknál inkább vonzotta őt jókorán már az akkor hatalmasan megindult magyar irodalom, s a német írók közől a szokatlan fényben feltűnt Schiller Friderik. Szünóráit a pozsonyi várban székelt egyetemes papnövelde lelkes ifjai közt töltötte legszívesebben, kiknek társasága hazafiúi érzéseit nagy mértékben gerjesztette, a II. Leipoldnak Pozsonyba áttett 1790-1-ki országgyűlése pedig, melynek üléseit szorgalmasan járta, éppen lángra lobbantották. Ez időből való első irodalmi kísérlete már SENECA TRAGÉDIÁJA 3 felv. (Kleist után). Pozsony, 1790 (kiadva általam Hátrahagyott Munkái II. kötetében) páros alexandrinekben. A tizenkilenc éves ifjú a nemes testőrseregbe vágyott, melyből a hazai irodalom feltámasztói léptek elő; de atyja őt még gyengének tartván, a szükséges lépéseket megtenni szántszándékkal elmulasztotta, különben pedig tapasztalván, hogy Sándor a kenyértudományok helyett inkább a szépművészetekre hajlik (a hegedűt már ekkor kitűnőleg játszotta, s  utóbb apróbb zenedarabokat szerzett is), 1792 telén hazahozta, s maga mellett törvénygyakorlatra fogta. Sándor nappal a rá erőltetett Verbőczit forgatta ugyan, éjjel azonban mohón olvasgatta a magyar könyveket, s ekkor készült második kísérlete: ULUSSES S PENELOPE, szomorújáték (melynek azonban csak töredékét bírom). Végre is restellvén a szabad lelkű ifjú e kényszerített életet, következett tavasszal bátran kijelentette kemény atyjának, hogy ügyvédségre semmi kedve, hanem katona kíván lenni. E kívánságnak atyja örömest engedvén, Sándor még azon évben mint kadét a Sándor-Leopold-ezredbe lépett, melyet különösen azért választott, mivel Erdélyben állt, mely kis haza, mint ar égibb magyar történetekben oly érdekesen szereplő, különösen vonzotta. Érdekes egy kolozsvári levele ez időből* (* L. a Közhasznú Esmeretek Tára VII. köt. 233-8. II., s innen az utolsó öszves kiadásba átment életrajzát.), melyben a két hazának ne-magyar elemekkel elboríttatásán, mit ez útjában tapasztalt leginkább, fájdalmas meglepetését fejezvén ki, s a nemzetiség erősítését magyar nyelv, érzés és írás által ismervén fel minden magyar fő teendőjéül, már ekkor felfogadta magában, hogy hazáját ez úton is szolgálandja. Erdélyben töltött nyolc hónap után 1793. január 5. hadnaggyá neveztetett, egyszerre mind az ezredhez, mind a magyar kir. testőrsereghez Szala részéről; ő azonban bővebb önmívelhetése tekintetéből az utóbbit választotta, és Bécsbe ment. Itt mindenek előtt teljes szorgalommal a francia és olasz nyelvek tanulásának feküdt, s üres ideje legnagyobb részét otthon tölté a külföldi irodalmak remekei tanulásával. Egykor egy délelőtti órában, mielőtt udvari szolgálatra mene, Tassó fordítgatásával foglalkodván, Esterházy Miklós herceg testőrségi főhadnagy az akkor Bécsben volt két rendkívüli angol követtel, Spencer és Granville lordokkal, kik az intézet külseje és belsejével meg kívántak ismerkedni, szobájába lépvén, meg voltak lepve, midőn a magyar testőrhadnagyot, a nagyvilág zaja között, Tassóval elfoglalva lelték. Az ekkor (prózában) készült töredék. RINALDO ÉS ARMIDA szinte a Hátrahagyott Munkák II. kötetében látható, s a költői prózában, az időt tekintve, az ifjúnak meglepő erejét mutatja. Ezek mellett a festészet és zene műveit a legnagyobb figyelemmel éldelte, maga is rajzolt és zenélt, a színházat szorgalmasan járta, Bécsnek legtöbb írói és művészi nevezetességeivel, valamint az akkor ott összecsoportosodva működött magyar írókkal, melyek különösen Görög Demeter, akkor Esterházy Pál herceg nevelője, Kerekes, a M. Hírmondó szerkesztője, Sándor István, Péteri Takács József,f gr. Festetics László nevelője, s az ott rövid ideig mulatott Bacsányi voltak, folyton társalkodott. A sors ekkor nagy csapástól őrizte meg. Martinovics apát mindent elkövetett, hogy őt társaságába vonhassa, de Kisfaludy a feslett életű férfiútól idegenkedvén, egyre vonakodott, míg végre engedvén a sokszori kérésnek, zenés estvélyei egyikére csakugyan megígérkezett: de Martinovics ugyanaz nap délben elfogatott. Esterházy Antal herceg halálával a testőrsereg kormánya a másodkapitányra maradván, az a szíves viszony, mely azelőtt e testület tagjait vezérökkel összefonta, meglazult; ízetlenségek támadtak, s az elhalt gárdakapitány kedvencei, köztök Kisfaludy is, garnizonezredhez tétettek által, mi ennek kebelében mély fájdalmat gerjesztett.
    Nevelte Kisfaludy búját egy más körülmény is. 1794-ben ősszel szabadságon otthon levén, s a badacsonyi szüreten Szegedy Ignác kir. tanácsos és szalai alispán leánya Rozáliával (ki Himfy-ében „Liza” nevet visel) megismerkedvén, szíve egész hevével szerelemre lobbant iránta, s a leányi szívben is érdekletet vélt találni. De Olaszországba indulása előtt, búcsúlátogatást tevén  Szalában, a különben is sértett kedélyű ifjú némi idegenséget sejtett az imádottban, melyet vagy hajlama elhidegültének, vagy saját helyzete változásának, t. i. a testőrseregtől, megérdemlettnek vélt elmozdíttatásának tulajdonított. Többszörösen fájt most neki a baleset, dúlt-fúlt  magában az emberek eddig nem tapasztalt rosszlelkűsége miatt, s eltökéllé magát a véres harcokban halált keresni. E kedélyállapot tette őt költővé: ebből fakadtak első Himfy-dalai. Rendeltetése Milánóba vezette, hová a több ízben megveretett ausztriai had visszatolatván, Bonaparte ott termett, s azt bekerítette. A hét hét múlva ostromoltatni kezdett fellegvár őrizete az ostrom harmadik napján megadván magát (jún. 29. 1796.), vele Kisfaludy is hadifogollyá lett, s Franciaországba küldetett. Jó csillaga a Provenceba vezette, hol több hónapot töltvén, Aivgnon s Vaucluse közelében Petrarca szelleme által ihletve, többjeit írta azon gyönyörű daloknak, mik mindaddig élni fognak, míg a szív egyszerű, mesterkéletlen, való és mély hangjának hatása leszen a kedélyekre. Becsületszavára, még kiváltatása előtt visszabocsáttatván, St. Raffeaunál, Fréjus mellett, tengerre szállt, Génua felé vitorlázandó, hova egy hajótöréssel fenyegető veszélyes vihart kiállván, végre is szerencsésen megérkezett, s mint ki nem váltott hadifogoly Klagenfurtban állíttatott meg. Itt először az ottani hadikórház felvigyázata, midőn pedig a franciák oda is előnyomultak (mart. 1797.), több száz, katonaöltözettel töltött, hordó megmentése reá bízatott, s e tisztének ő oly jelesül felelt meg, hogy a fő haditanács dicsérő parancsa mellett Wallis Olivér gyalogsorezredéhez tetteték által, melyhez Würtembergben menvén, 1798-ban főhadnaggyá lett. Időközben megköttetvén a campo-formiói béke, ettől fogva Kisfaludy egyetlenegy magyar az egész ezredben, hazájától távol, egészen a költészetnek élt. Szabad óráit magányos lovaglással, sétálással, a sok várromok látogatásával tölté, s itt támadt nagy része Himfy első kötetének, itt fogantattak meg lelkében azon regék csírái is, melyek utóbb oly nagy kedvességet találtak. A béke felbomlásával 1799-ben, mint a rajnai hadtest tagja, az osterachi (marc. 20-ki), a stockachi (mart. 26., 26-ki), Schweizban pedig a winterthuri (máj. 27.) és zürichi (jún. 4-ki) nagy és véres, de szerencsés, ütközetekben harcolva vett részt. Végre ez év elején erőszakkal fakadt ki költőnk kebléből egy szózat ahhoz, kit szíve feledni nem tudott; mire sűrű levelezés következvén, 1800-ban a hadseregből kilépett, hazajött, imádott kedvesét nőül vette, s vele boldog házassága első öt évét Kámban Vas vármegyében töltötte, innen pedig 1805-ben Sümegre telepedvén által azon házba, hol született, e birtokosztályában a mezei gazdaságnak s az irodalomnak élt.
    Ez idő alatt lépett fel Kisfaludy az olvasóközönség előtt is. T. i. barátjai ösztönzésére, miután egy éneke (a Kesergő Szerelem III-dika) a bécsi Hírmondóban 1801-ben (778. l.) köz tetszést aratott, Szerelemdalait Takács József által kiadatta ily cím alatt: 1. HIMFY SZERELMEI (első rész): A KESERGŐ SZERELEM. Buda, 1801., a szerző neve nélk. Áll az huszonegy ének s kétszáz dalból. Sem elébb, sem utóbb magyar könyv ily általános és mély hatást nem tett. A Himfy név berepülte az egész országot s a nagy ismeretlen valódi bálványa lett az ifjúi és női közönségnek, sőt a komoly arcú urak is, kik soha magyar könyv forgatásához le nem ereszkedtek, részvéttel olvasták azt, s a magyar költészetben hinni kezdtek. Gyűltek azalatt boldogságának dalai is, s első regéi; s miután Himfy első kiadása kapva elkapatott, ismét Takács Jószef gondjai alatt megjelent: 2. HIMFY SZERELMEI I. része másodszor és a II. rész, vagyis a BOLDOG SZERELEM. Buda, 1807., emez hét ének s imást kétszáz dalban; valamint 3. REGÉK A MAGYAR ELŐIDŐBŐL, Buda, 1807. ebben: Csobánc, Tátika,Somló, (másodszor ott 1818.). Mindezekben az előszók alatt a szerző már megnevezte magát, s az irántai lelkesedés a legmagasabb fokra hágott.
    Az 1809. év egy időre kivette Kisfaludyt házi nyugalmából. A szalai felkölt nemesség őt lovasságához őrnagynak, a nádor pedig maga mellé szárnysegédnek választván, a felkelés naplóját ő vezette, s a nádornak oly bizodalmával élt, hogy mindenbe beavattatott. Ezt megelőzve jelent  meg tőle 4. HAZAFIÚI SZÓZAT S MAGYAR NEMESSÉGHEZ. Buda, 1809. – Egy, Napóleonnak a magyar nemzethez intézett kiáltványára adandó válaszirat szerkesztésével is ő volt megbízva, de a körülmények majd ellenkezőt parancsolván, az elmaradt. A békekötés után Ferenc király, jövendő haszonvétel végett, a nemesi felkelésnek, mely 1740 óta ellenséggel nem szállt szembe, okmányos történetét kívánván a nádortól, ez Kisfaludy Sándort bízta meg e munkával, ki azt közel két évi terhes munkával, német nyelven, el is készítette, s az a titkos cabinet levéltárába tétetett. Ezek után az ifjúságában már megkísérlett drámai pályára lépvén vissza, következő munkái következtek: 5. HUNYADY JÁNOS, históriai dráma. Buda, 1816. 6. EREDETI MAGYAR JÁTÉKSZÍN, két kötet. Ott 1825-1826; tartalmok: a) AZ EMBERSZÍVNEK ÖRVÉNYEI, szomorújáték 5 felv. b) A DÁRDAY-HÁZ, magyar nemesházi rajzolat 5 felv. c) KÚN LÁSZLÓ, históriai dráma 5 felv. d) A LELKES MAGYAR LEÁNY, magyar nemesházi rajzolat 4 felv. az 1809-ki magyar nemes insurrectiónak idejéből. Időközben (1920) a Marczibányi-Intézet a lefolyt években megjelent legjobb magyar könyvek jutalmazásáról tanácskozván, s 1818-ról az elsőség jutalmát (400 vft) Kisfaludy Regéinek ítélvén oda, a nádor elnöklete alatt az egyetemi nagyteremben tartott jutalomosztásra meghítt költő személyesen nem jelent meg, hanem a nádorhoz intézett hálairatában jutalmát egy magyar zsebkönyv megalapítására ajánlotta fel* (* L. A dicső Marczibányi familia tudományos jutalomtételének fényes kiosztatása. Tud. Gy. 1820. VI. 29-32. ll.), melynek következtén indult meg aztán öccse Károly szerkesztése alatt az AURÓRA 1822-re, s abban Sándornak némely újabb művei is, ú. m. 1822-ben: DOBOZI MIHÁLY ÉS HITVESE, rege, s néhány apróbb versezeteken kívül egy MAGYAR NEMZETI ÉNEK; 1823-ban: SZENTMIHÁLYHEGYI REMETE, rege, s egy pór apró db.; 1824-ben: A MEGBOSSZULT HITSZEGŐ, és ANTIOCHUS; regék; külön pedig: 7. GYULA SZERELME, rege tíz énekben. Buda, 1825.
    Bekövetkezvén végre az 1825-7-ki országgyűlés, ennek rendeléséből a felállítandó magyar akadémia szabályai megalapítása egy tudósok és írókból alkotandó bizottmánynak hagyatott meg.Ebben a nádor meghívására Kisfaludy is részt vett az 1828-ki év telén; 1830. pedig nov. 17-dikén az akadémiai igazgatóság által a nyelv és széptudományok osztályába vidéki első (s így fizetéses) rendes taggá neveztetett (300 Ft. évdíjjal), s mint ilyen az 1831-ki első nagy gyűlésen meg is jelent. Ez idő óta készültek némely újabb regéi, ú. m. : KEMEND 10 énekb., mely az akadémiai köz ülésében sept. 8. 1832-ben olvastatott fel; DÖBRÖNTE 5 énekb., SZIGLIGET 3 énekb., olvasva nov. 10. l1833., melyeket aztán 1833-ban, régibb munkáival együtt sajtó alá adott ily címmel: 8. KISFALUDY SÁNDOR MUNKÁI, 1-4. kötet. Pest, 1833. Ekkor vette az ősz költő először észre, hogy az ifjabb nemzedék  által a közönség véleményében túlszárnyaltatott; s e vélemény az akadémiai ötödik nagygyűlésében is kifejezését nyerte, midőn az 1833-ki nagy jutalom tárgyalásakor a bírálók s maga az akadémia közte és a már akkor teljes nagyságában ragyogó Vörösmarty közt megoszolván, ifjabb versenytársával jutalmát a dicsőséggel együtt meg kellett osztania. Ez, s még inkább némely barátjainak sugarlásai annyira elkedvetleníték Kisfaludy Sándort, hogy az 1835-ben bekövetkezett hatodik nagy gyűlésre, meggyűlt házi és peres dolgai ürügye alatt, lemondó levelet küldött be* (* L. azt a Magyar Tudományos Társaság Évkönyvei III. 34. l.); tiszteleti taggá választatását azonban (sept. 14.) elégtételül kedvesen fogadta. Ez alkalommal hallott a közönség utolszor olvastatni munkáját, ú. m.: A SOMLÓI VÉRSZÜRET 2 évenkb., melynek megírásával avatta fel új és legkedvesb szerzeményét, a somlai hegy vásárhelyi oldalán regényesen fekvő szőllei Tusculánumát, hol az ősz költő ezentúl az év szebb ideit szokta tölteni, s írogatta utolsó regéit: ú. m. ESEGHVÁR 4 énekben, MIC BÁN 3 énekben, FRANGYEPÁN ERZSÉBET 1 énekb., BALASSA BÁLINT 3 énekben, mik „Munkái” V-VIII. Köteteiben, Pest, 1835-8. jelentek meg; APRÓBB VERSEI a „RÉSZVÉT KÖNNYEI”-ben 1838., az „ÁRVÍZKÖNYV” második kötetében 1839., s az „ARADI VÉSZLAPOK”-ban 1844. Első hitvese halála (1835) után néhány évvel második nejétől is özvegyen, mindkettőtől gyermek nélkül maradva, rideg vég éveit váltva Sümeg és somlai magányában megvonulva töltötte, melyet egyedül a füredi nyárszak vidított fel évenként, hol még 1830-ban, hazafiúi adakozásokból indítványozott és építtetett egy csinos színházat, melyre Szala vármegye megbízásából folyton ügyelt is, s hol mindvégig a közfigyelem tárgya volt, szorgalmasan látogatta a megye gyűléseit is, melyeken nem annyira ritka, s mindig olvasva mondott beszédeivel, mint inkább személyességével, s magánúton gyakorlott befolyást mindaddig, mígnem az új eszmék hatalma a conservativ elem felett határozott diadalt vívott ki. Annál kedvesebben hatottak kedélyére azon nem csökkenő tisztelet jelei, melyeket koronként az irodalom középpontjából vett. Így az elhunyt öccse tiszteletére összeállott, s 1842-ben körét kitágított Kisfaludy-Társaság jan. 22. tagsággal tisztelte meg, az ifjabb írói nemzedék pedig 1843. martius 18. a vármegyeház teremében, fényes irodalmi ünneppel ülötte meg neve napját. Ezek voltak egyszersmind hosszú és érdemteljes életének utolsó fénypontjai. Nemsokára egy tárgy merült fel lelkében, mely ezt nem kis mértékben keserítette el. A „Pesti Hírlap” 270. számának (1843) vezércikke szégyenpolcra állítván az utolsó nemesi felkelést. Kisfaludy, teljes ismeretében az ügynek minden mások felett, a méltatlanságot is mélyebben érezvén, egy felvilágosító védcikket küldött be, mely azonban meg nem jelenhetvén, „AZ 1809-KI INSURRECTIÓ TÖRTÉNETEIT, tetteit, diplomatiai okmányokkal, úgymint fejedelmi kéziratokkal, parancsolatokkal, vezéri jelentésekkel stb. tanúsítva, 4 kötetb.” kívánta a jövendőség számára megírni; de mielőtt a megnehezült idő nyomása alatt gondokkal szorongatott élte könnyebbítésére s a szükséges üresség kivívására tett léptei sikert arathattak volna, egy szerencsétlen elesésből vett sérelem következtében, élte hetvenharmadik évében, oct. 28. 1844., meghalt, s így utolsó munkáját, költői alakba öntött emlékiratait 16 énekben, mely HATTYÚDALA lett s e címet viseli is, teljesen be nem fejezhette.
    Halála után egymás után jelentek meg. 9. KISFALUDY SÁNDOR MINDEN MUNKÁI, kiadta Toldy Ferenc. Hat kötet, Pest, 1847. és 10. s „Nemzeti Könyvtár”-hoz csatlakozva ugyanazok egy kötetben. Pest, 1848. 4rétb. Továbbá szinte általam: A KESERGŐ SZERELEM, A BOLDOG SZERELEM, GYULA SZERELME Heckenast gyémántkiadásaiban. Pest, 1858. s azóta többször; legújabban pedig: 10. KISFALUDY SÁNDOR HÁTRAHAGYOTT MUNKÁI  négy kötegben. Pest, 1870, ily tartalommal: I. köt. REGEKÖLTŐNEK HATTYÚDALA 16 énekb.* (* Eddig csak a IX. Éneknek egy pár töredéke jelent meg belőle az 1843-iki HONDERÜ-ben. Megismertetve általam a Magyar Szépirodalmi Szemle 1847-ki I. 381-3. II.), ANTIOCHUS óvilági rege, II. köt. ELEGYES VERSEI; AZ ELMÉS ÖZVEGY, vígj. 1 felv.; Irodalmi Zsengék: SENECA TRAGÉDIÁJA, és: RINALDÓ ÉS ARMIDA. III. köt. KISFALUDY ÖNÉLETRAJZA, NAPLÓJA 1796-ból, és FRANCIA FOGSÁGA. IV. LEVELEI. – Füreden a hazafi kegyelet Kisfaludynak 1860-ban emlékszobrot emelt; a nemzeti múzeum termei egyikében pedig a magyar hölgyektől állított emléke szemlélhető* (* Az úgynevezett „Himfy-Lant”, egy, gondolatban bizarr, kivitelben minden monumentális jellemet nélkülöző, díszítmény-szerkezetű mű.); míg somlai szőllejét Esztereháza Pál herceg* (* Maga a herceg is utolsó birtokosa iránti kegyeletből tette azt magáévá. S helyesen jósolt a költő: „Halálom után, midőn már porhadni fogok, ez oly hely leend Magyarországban, melyet megnézni el nem mulasztand az utas; hová az utóbbi magyar fiatal nemzedék, mint már most is a regéimben megéneklett váromladékokhoz, zarándokolni fog hogy lássa azon helyet, hol egy tántoríthatatlan hazafinak szívvéréből azon érzelmek forrának fel, hol egy hazafi kebelből azon szózatok hangzának ki, melyek a magyart hazaszeretetre gerjedni, nemzetiségét és ezzel nemzeti életét visszavívni, szóval a magyart önmagának visszaadni segítették.” Így fogta fel hivatását Kisfaludy Sándor. – Egyébiránt életrajza fő forrásai minddig az 1) jegyzet alatt idézett, részben Kisf. S. saját közlésein alapvó, cikk, s „Az 1809-diki insurrectiót illető levelek” Bajza Ellenőrében. 293-336. II., honnan az imént kiemelt hely is vétetett.), utóbb Ranolder János veszprémi püspök vásárlotta meg, s tartja fenn az abban álló kis házat, mely sok lelkes utazó kegyeletes látogatásainak tárgya.

Forrás: Toldy Ferenc: Magyar költők élete I. kötet. Pest. Kiadja Ráth Mór 1870.

Szana Tamás: Magyar költők szerelmei - KISFALUDY SÁNDOR (1772-1884)

    KISFALUDY SÁNDOR és Szegedy Róza épp úgy elválhatatlanok a magyar költészet történetében, mint Petrarca és Laurája az olaszoknál. Nem említhetjük egyiket is anélkül, hogy mindjárt a másikra ne gondoljunk; együtt élnek az utókor emlékezetében s abban a szép dalregényben, mely „Himfy szerelmei” cím alatt félszázadnál tovább volt nagy részében könyv nélkül ismert, sokszor megkönnyezett s – mondhatnám – egyedüli olvasmánya a magyar nővilágnak.

*

    A „Kesergő szerelem” e század második esztendejében valóságos eseménye költői irodalmunknak. Sem előtte, sem azóta nem látott nálunk napvilágot verses mű, melynek hatása erősebb és gyorsabb lett volna. Az a kicsiny magyar olvasó-közönség, melynek könyvtára kényelmesen elfért a „vizit-szoba” kerek asztalán, a Himfy-dalok megjelenésekor nálunk szokatlan érdeklődéssel fordult a „nagy ismeretlen” felé s Himfy neve csakhamar a leghangzatosabb nevek egyikévé lett a két magyar hazában. Könyvét még azok is elolvasták, kik a költészetet mindezideig nem tekintették egyébnek, az érzékeny keblek ártatlan szórakozásánál. A „Kesergő szerelem” példányai házról-házra vándoroltak s rendszerint elrongyosodva érkeztek vissza az első tulajdonoshoz, mert a magyar embernek már ekkor is meg volt az a szeretetreméltó szokása, hogy pénzt nem örömest adott könyvekért, de a másét szívesen elolvasta.
    Kisfaludy Sándor neve, e közfigyelem dacára hat évig maradt elrejtve a magyar közönség előtt.
    A „nagy ismeretlen” csak 1807-ben, a második kiadás megjelenésekor vetette le inkognitóját, mikor aztán verses regényének befejező részét, a „Boldog szerelmet” is közrebocsátotta.
    Az új gyűjtemény újabb hullámokat vett mindenfelé. Most már a költő s megénekelt kedvese közt oszlott meg a közönség érdeklődése. Szegedy Róza nemcsak népszerű, de egyúttal irigyelt nővé is lett Kisfaludy kötete által, mely egyenlő lelkesedéssel áldozott a zalai alispán-leány szép lelkének, bájainak és szellemének. Alig volt magyar leány, kiben az irigység föl ne támadt volna a Himfy-dalok olvasásakor, látva, hogy e költemények nemcsak az ünnepelt nő hiúságának hízelegnek, hanem egyúttal halhatatlansággal is kecsegtetik azt a magyar költészet történetében. És csakugyan Szegedy Róza – a „Kesergő szerelem” Lizája – évtizedeken keresztül élvezte azt a dicsőséget, hogy széles e hazában mindenütt Kisfaludy Sándor egyedüli eszményképe s a Himfy-dalok hősnője gyanánt ünnepelték. Tudta mindenki: a badacsonyi szüreten, testőr korában, mint lobbant iránta szerelemre Kisfaludy; mint váltak el egymástól, midőn a fiatal testőrt áskálódások következtében olasz vérőrségre rendelték s három évi hallgatás után, a háborúk viharában, esedező, reménykedő szívvel mint közeledett újra feléje az elválás fájdalmai által költővé avatott, vonzalmában folyvást hű és állhatatos szerető. Szerelmüket úgy ismerték, mint valódi példányképét az igazi szerelemnek s ilyennek tüntette föl azt Toldy Ferenc is a Himfy-dalok költőjéről írt megemlékezéseiben.    
    Az érdemes tudóst azonban a hetvenes évek elején Kisfaludy újabban talált magánlevelei annyira megingatták ebben a véleményében, hogy később más forrásban kereste a majd szelíden epekedő, majd viharosan szenvedélyes szerelmi dalok eredetét, a költő szerelmi lángolásának tárgyául ama fiatal grófnőt mutatván be, kivel Kisfaludy Sándor katonáskodása alatt Klagenfurtban ismerkedett meg s a ki Pepi név alatt szerepel barátaihoz intézett leveleiben.    
    A hetvenes évek Toldyja szerint Szegedy Róza már csak hasznos partinak volt kiszemelve; de sem tárgyat, sem tüzet, sem színeket nem nyújtott a költő első szerelmi dalaihoz.
    Toldy e meglepő állítás igazolásául Kisfaludynak egyik tiszttársához: Vízkeletihez, 1797. május 5-én írt leveléből idéz sorozat, melyekben költőnk a grófnét „minden”-nek nevezi s barátjáról kérdezi: ha megérdemli-e ez a nő, hogy „oly bolondul szeresse”? Majd rámutat a Takács Józsefhez Renningen-ből írt levél ama pontjára is, melyben Kisfaludy kedvesétől való búcsúját írja le s a többi közt ekképpen szól: „Csudálom, hogy akkor kettőnk szívének összelobogó lángja el nem emelt bennünket erről a földről”. És mindezekkel szemben odaállítja bizonyságul a Skublicshoz intézett leveleket, melyekben Kisfaludy Szegedy Róza büszkesége felől panaszkodik s ha érdeklődéssel szól is felőle, de nem oly hangon, hogy – Toldy szerint – érzései ama Himfy-dalokat szülhettek volna, melyeket a költő 1797. július 7-én közölt Takáccsal.
    Ismerem én is a Takácshoz írt levelet, melyből Toldy merít, sőt találtam a levélben pontokat, melyekben a költő szenvedélye még szilajabb csapongásban lángol föl; de én mindezen bizonyságok dacára is merész vállalkozásnak tartom Szegedy Róza jogát a Himfy-daloktól elvitatni, s ezek hősnőjévé a véletlenül előbukkanó Pepi grófnét avatni.
    Toldy Azt állítja, hogy, noha Kisfaludy Szegedy Rózát már 1795 óta kiszemelte feleségének, viszony köztük még nem létezett.
    Ez az állítás mindazzal éles ellentétben áll, amit Toldy e körülményre vonatkozólag régibb műveiben följegyzett. De ha mindezt figyelmen kívül hagyom is, csak a költőt kell olvasnom, hogy Toldy újabb vélekedését alá ne írja. A „Kesergő szerelem" első dalai ugyanis nemcsak sejtetik, hanem világosan elárulják, hogy a kedves sokat emlegetett hidegsége, mely őt a harc tüzébe zaklatta, csak Szegedy Rózára vonatkozhatik. És ha Kisfaludy szerelme Róza iránt – Toldy szerint – alig állott feljebb a fagypontnál, miért zeng felőle így már Mantuából 1795. ápril 29-dikén:

Rózi nevét sohajtottam
s irám a bükk kérgére,
Az erdőt megtanitottam
s az egész tájt, nevére.

    Az, hogy Kisfaludy barátaihoz írt leveleiben Rózájáról nem szól a szenvedély áradozó hangján, szerintem, még nem bizonyítja érzelmeinek kihamvadását;  mert hiszen az áradozás rendszerint a szenvedély első fellobbanását jellemzi, míg a mélyebb érzelem néma s ha nyilatkozik: természetéhez híven egyszerű, cicoma nélküli szavakhoz szokott folyamodni. Nem mondom én, hogy a szép grófné ismeretsége a fiatal költőt hidegen hagyta s hogy költészetének e vonzalom újabb táplálékot nem nyújtott; ezt állítanom merészség volna. Kisfaludy Sándor, a megnyerő külsejű, művelt modorú fiatal tiszt, kit Castiglioni marchese magyar Alcibiadnak nevezett mindig kiválasztott kegyence volt a nőknek; Donna Medina Bécsben D’esclapon Karolin s bizonyára ő is viszonozta vonzalmukat; de egy-két levél áradozó vallomásait nem találom elég oknak arra, hogy a tények, köztudalom s a költő saját vallomásai által szentesített régibb viszony őszinteségét kétségbe vonjam s egy más nőt állítsak föl eszményképeül ama költeménynek, mely egyes mozzanataiban e viszonyt illetőleg annyi vonatkozást tartalmaz.
    De nem csupán „Himfy-szerelmei”, hanem Kisfaludy önéletrajza a levélregénye: a „két szerető szív története” is világosan elárulják, hogy a Himfy-dalok hősnője nem lehetett más, csak Szegedy Róza, az a nő, ki a költő szívét mindjárt első látásra lebilincselte s aki számára a hontalanság hosszas ideje alatt is felejthetetlen maradt.
    Érdekes ismernünk az utóbbi két műnek ide vonatkozó pontjai,t nemcsak „Himfy szerelmei”-nek megérthetése végett, hanem azért is, mert ezek szolgáltatják az egyedüli adatokat, melyek után Szegedy Róza arcképét megrajzolhatjuk s a két szerető szív történetének egyes mozzanataira – más följegyzések hiányában – rámutathatunk.
    Az önéletrajz, melynek őszinteségében nem szabad kételkednünk, megerősíti mindazokat az adatokat, melyeket e viszony keletkezésére vonatkozólag a költő életírói s művei szolgáltatnak. Említi az olaszországi várőrségbe való áthelyezést, valamint azt a körülményt is, hogy Kisfaludy közvetlenül elindulása előtt „a néhány hónap előtti szívességet az előtte legbecsesebb leányszívben egészen kihaltnak vagy talán helyzete által kitiltottnak” találta. És hozzá teszi: „Most fájt leginkább az őt talált baltörténet; most dúlt-fúlt ő az emberek eddig nem tapasztalt rosszlelkűségük miatt; és eltökélé magában: elveszni a világ zavarjában, a véres harcokban”. Szól az önéletrajz Kisfaludy és Róza viszonyának megújulásáról is, midőn azt mondja, hogy a költő hosszas idő után Takácshoz intézvén első szózatját, „hírt vett azokról, kik őtet érdekelék, hírt vettek felőle azok, kiket ő érdeklett és ezek között az is, kit Ő nem felejthetett és 1799-nek elején erőszakkal szakadott kebeléből egy szózat e nem felejthetetthez. Ezt sűrű viszont-levelezés követte, melyet azután a katonaságtól búcsúvétel végre házasság fejeze be.”
    Íme rövid, száraz kivonatban a szerelmi történet keletkezése, fejlődése és bevégződése. Nézzük most már: az egyszerű témának minő variációira találunk Kisfaludy költészetében. Előttem fekszik a költő „Hattyudal”-a, e vázlatos emlékrajz, melyben szintén egész őszinteséggel rajzolja saját éleményeit, világnézetét és politikai érzületét. Szerelmi viszonyának egyes fázisait ebben is feltalálhatom.
    Érinti a hadi tanács szigorú rendeletét, mely őt hat más testőr-társával együtt olaszországi várőrségbe űzte s itt is erősen hangsúlyozza:

Öntudatom tisztaságát
Leginkább az sértette,
Hogy egy nő, rég keblek lángja,
A hirt könnyen hihette,
S e fulánkkal kebelemben
azon hittel távoztam,
Hogy hazám nem látom soha,
Bár szivemen hordoztam.

    Hangot ad erős vágyakozásának a rég nem látott haza, a jó ismerősök és kedves után, kiről itt még több melegséggel nyilatkozik, mint az „Önéletrajz” teljes objektivitást követelő megjegyzésében. Az ide vonatkozó sorok, fényes cáfolatául a Toldy által emlegetett elhidegülésnek, így hangzanak:

Napról-napra jobban vágytam
Hazám anyakeblébe,
Itt elveszve hivén magam
Idegen nép körébe’;
S vélvén, talán született ott
Egy nő, velem rokon szív,
Hazájához, nemzetéhez,
Nyelvéhez és hozzám hív.

S vélvén az lesz, kit már régen
Kebelemben hordozok,
Kinek minden érzelmemmel
Ébren, alva áldozok;
Kiről tudám, hogy neméből
Lelki, testi kellemmel
Ugy ragyog ki, mint erénnyel,
érzettel és szellemmel;

Föltevém, hogy oda hagyom
E kedvetlen pályámat,
Hol semmikép nem szolgálom
Nemzetemet, hazámat.
-    -    -    -    -    -    -

    Említést tesz a „Hattyu-dal” az 1799 elején Szegedy Rózához intézett levélről is, melyet azonban már célszerűbbnek találok eredeti alakjában bemutantni, amint az a „Két szerető szív történeté”-ben, Kisfaludy Sándor életrajzi szempontból annyira fontos levélregényében olvasható. A „Két szerető szív történet” nem a fantázia terméke, nem költői alkotás, hanem valósággal váltott levelek fűzére, melynek épp ezrét elsősorban az érzelmek őszintesége és keresetlen bája kölcsönöz kiváló érdekességet. A költő attól kezdve, hogy szerelmének viszonzása felől újból meggyőződött, sokat foglalkozott Rózájával, elannyira, hogy levelezésük csakhamar egész levélregénnyé nőtte ki magát. E bizalmas lapok a költő szerelmének egész történetét magokban foglalják és életrajzához rendkívül fontos adalékokat szolgáltatnak. A boldogtalan szerelem története, mint kész regény feküdt a költő előtt e levelekben, melyeket csak össze kellett állítani, itt-ott talán az összefüggés céljából egy-egy vonással kibővíteni, hogy a két szív érdekes történetét a közvetlenség vonz üdeségével tolmácsolják. A regény meséje néhány sorban adható; de a mű érdekességét nem is a történet, hanem a finom lélektani rajzok s az érzelmek megragadóan őszinte nyilvánulásai képezik. Két gyöngéden hangolt, érzelmes kedély egész gazdagsága tárul föl előttünk ezekben a levelekben, melyek költői becs tekintetében „Fanni hagyományai” mellé sorozhatók, mint önéletrajzi adalékok pedig rendkívüli érdekesek.
    E levelek elseje az, mely Kisfaludy Sándor és Szegedy Róza viszonyának keletkezése s a külső szerelmének mértéke felől a legbiztosabb útba igazítást szolgáltatja. „Éppen most három esztendeje – írja Kisfaludy –, hogy Magát láttam! Hogy lettem, mint amiként a villám által világosság lészen; hogy legottan ugyanazon szempillanatban előbbi létemnek vége lett; hogy a Maga tekintetei életem minden erejét, minden tehetségét és akaratját lelkemnek, minden gerjelmét szívemnek magokba szívták; hogy Maga engem mindenemtől megfosztott, midőn újra teremtett.” Majd megemlékezvén a szenvedésekről, melyeket Róza „kegyetlensége” miatt kellett kiállania, ekképp folytatja: „Sokszor erővel akartam szeretni, már hittem is, hogy szeretek: mert kimondhatatlan sóvárgás feszegette mellemet, sóvárgás egy oly valóság után, aki engemet egészen megértene, - sokszor gondolám immár, hogy szeretek; de amidőn már kész valék magamat odaadni, minden kifogás, minden mérték nélkül, örökre, mint: St. Preux, ez az egyetlen egy szerető szív, aki érzeményeit az enyimekhez hasonlíthatná valamennyire, akkor tapasztaltam, hogy szívem már nem volt tehetségemben; hogy minden csak szántszándékos csalódás, szerelemért epedő szívemnek álma volt. Három esztendeje, hogy Maga éjt-nap szívemben uralkodik, hogy szívemnek minden ütése a »Magáé.« Ebben a forró, emésztő szerelmi lázban nincs más menekvés: Lizához (Szegedy Róza) kell folyamodnia: »Ó Liza! – szól. – Szeretem én magát, nemcsak a szerelem és barátságnak egész buzgóságával; szeretem én Magát minden gerjedelmivel, minden indulatival, minden érzetivel, minden leheletivel, minden erejével a bennem mozgó életnek, de nem bátorkodom kívánságaimat Magához fölemelni; annyival inkább sem, minthogy Maga rajtam egyszer immár úgy is kiadott és szíve talán immár mást választott - -.« Most már nincs bátorsága kérni szerelemért szerelmet, »csak egy oly szívet, barátságot, mely szomorú életében valamennyire részt venne: ez volna még egyetlenegy öröme életének, ezen szinte már torkig lakott életnek.«
    Később, midőn soraira kedvező válasz érkezik, nem elégszik meg többé az egyszerű barátsággal, hanem életének egész boldogságát fölteszi a feledhetetlen leány elhatározásának kockájára: „Liza! Kérem én magát a Maga jó és nagy szívére, aki nem tud spekulálni, aki csak egy igazán szerető hív szívet keres, nem pedig egy hiú széllel fuvalkodott, csak széltől dagadott címeket és arannyal töltött zacskókat: ha nékem ismét ír, mártsa tollát szívének belsejébe; és írja ki onnan, ami benne írva vagyon felőlem: Élet vagy halál! Írja ki egyenesen és igazán és ha lehet, kegyelmesen. Vagy emeljen fel engem szerelmének egébe; vagy taszítson a mélység gyomrába, ahol soha meg nem némuló panaszok, soha ki nem apadó könnyek legyenek keserű sorsom.”
    Egy más alkalommal, midőn érzelmeinek viszonoztatása felől már bizonyos, de kedvesének soraiból még mindig kétkedést vél kimagyarázhatni, az igazi szenvedély utánozhatatlan ékesszólásával, írja Lizájának: „Kedvem volna, mint hajdan cselekedtek a szerelem vitézi, sebet ejteni testemen és néked forró véremmel ide írni: hogy te szívemnek közepében ülsz és benne egyedül, minden határ nélkül, uralkodol; hogy elmém minden gondolatja, szívem minden érzeménye néked hódol, áldoz, tömjénez – édes, büszke, gyönyörűséggel, - hogy – adj, könyörgök, szavakat nékem! De az én szavam több mintsem vér – kőszál a tengerben. Úgy tetszik nékem, hogy mi még nem ismerjük egymást egészen. Liza! Ne kételkedj többé!! – Aki az igaz istent meg nem ismeri, nincs religiója; - aki igaz szerelmet nem hiszen, nem szerethet igazán.”
    Tud- így írni az, kinek érzelme, Toldy szerint, a fagypontra szállt s aki leendő hitvesében nem keres egyebet, „hasznos parti”-nál? Nem; e levél őszinteségében nem lehet kételkednünk; e sorok a mélyen érző, önzés nélkül szertő szív épp oly igaz bizonyságai, mint amily tiszta az a vonzalom, mely a kedvesének töprengéseit csitítgató leány leveleiben nyilatkozik.
    E levelek Szegedy Róza kedélyének egész gazdagságát, szellemének minden fényét föltárják előttünk. Értelem, gyöngédség s emellett nem mindennapi műveltség sugárzik ki belőlük. Midőn kedvese egy ízben a csaták eshetőségeire figyelmezteti, egész lényét föltáró nemes egyszerűséggel ezt adja neki válaszul: „A nyomorékkal többé ne jőj elejbém, édesem! Különben azt kell gondolnom, hogy engem is a közönsége mindennapi leányok közé számlálsz; mintha nem téged, hanem csak gyönyörűségemet szeretném benned. Valameddig a szív érettem ver kebeledben, szerettem, addig semmit se félj. A nyomorékot is örömmel eltűrném és szeretném benned. Ezen szíveddel, ezen gondolkodásod módjával, bár ha nyomorék volnál is, méltóbbnak ítélnélek szerelmemre valamennyi felett nemedből, akiket ismerek. Megelégszel-e így vélem édes kételkedőm? – eleget mondék, úgy vélem. Ígéreteknek, esküvéseknek, s minden egyébnek, ami a mindennapi szívbeli szövetségekhez tartozni szokott, köztünk helye ne legyen. Egy szava a becsületes férfinak többet nyom száz közönséges esküvésnél; a csapodár esküszik és az első magát előadó alkalmatosságnál megtöri esküvését és kötelességét. S a nemesen gondolkodó, érzékeny leány, ha egyszer kimondhatta a sokat jelentő nagy szót: »Szeretlek!« - le van kötelezve örökre. A kacsingató, midőn szerelmet ígér, egyszersmind új lépet vet és új ostromokban töri fejét.”
    „A két szerető szív története” töredék maradt. Véget ér, mihelyt a költő és Róza kimerítették azt, amit önmagok és érzéseik jellemzésére elmondhattak. Mint ilyen nem egységes költői mű, aminővé könnyen lehetett volna, ha benne Kisfaludy egészen megörökíti szíve történetét, amidőn az – nemsokára hazatérése után – oly boldogító kifejlést nyert. Érdekessége azonban elvitázhatatlan, mert tiszta világítást vet a költő szerelmére s nem egy helyen magyarázza, fölvilágosítja Himfy dalait. És csakugyan mi sem volna könnyebb, mint az összefüggést e két mű között nyomról nyomta kimutatnom. A levélregényben „Himfy szerelmé”-nek főbb mozzanatai, sekély változtatással, már mind feltalálhatók, fényes bizonyságául annak, hogy a majd epedő, majd szenvedélyesen szilaj dalok hősnője szintén nem lehet más, mint Szegedy Róza, kinek hidegsége miatt a költő egykor oly kétségbeesett elszántsággal vitte a háborúba fiatal életét s aki később „uzsorával fizette ki” őt szenvedéseiért. 
    Valamint a „Két szerető szív története” úgy „Himfy szerelmei” sem rendszeres költői regény. Terve, előlegesen kigondolt beosztása ennek sincs; meséjét nehány sorban szintén el lehetne mondani; de a helyzetek, melyekbe a költő szerelme által jut, folyvást gazdag táplálékot nyújtanak élénk képzelődésének.
    A szerető szív minden reménye, kételye és töprengése, az öröm és fájdalom, a boldog szenvedély és kétségbeesett lemondás minden fokozata hangot talál e lélektani regényben, melyen a költő ragyogó képzelődésének varázsát s lángoló szenvedélyének tüzét tudta eldönteni.
    E rohamosan nyilatkozó szenvedély és örökké munkás képzelem szüli nála a melléknevek, jelzők bőségét, s ama képes beszédet, mely Kisfaludyt korának költői közt kiválóan jellemzi. Költészete színekbe, fordulatokban minden kortársáénál gazdagabb s nála egy-egy költői szó gyakran megkapóbb hatású, mint másoknál a képek és hasonlatok egész láncolata. Eszmedússága tömörséggel, választékossággal, párosul. E becses költői adományok kiválólag „Himfy” első részét jellemzik,mely már a helyzetek változatosságánál fogva is, hálásabb tárgyul kínálkozott a költőnek. Az óhajtott tárgy utáni fájó epekedés itt folytonos hullámzásban tartotta kedélyét és örökös csapongásra ösztönözte képzelődését. Innen magyarázható ki nála a képek és hasonlatok ama tarka halmaza, melyhez hasonlóra csak a kelet költőinél találunk.    
    Képzelődése a második részben már kevésbé tevékeny.
    A családi élet egyforma édessége inkább szemlélődésre indítja s nagy boldogságának birtokában nem egyszer olyan elmélkedésekbe bocsátkozik, melyeknek forrását inkább elméjében, mint szívében kell keresnünk. – Tagadhatatlan azonban, hogy a „Boldog szerelem”-ben is vannak részletek, melyek magas költészettel tükrözik vissza a szív felhőtlen boldogságát. Ki ne ismerné például a második rész e bájos helyzetképet:

 A bereknek gyors kaszási
Már utolsót vágának;
Az árnyékok óriási
Hosszuságra nyulának;
Mink ott járánk, meg-megállánk
A rét magas füvében;
S  hogy a bürün átalszállánk
A folyamnak mentében,
A vizbe letekintettünk
És alattunk és felettünk,
És bennünk is a menny volt,
Szivünkben szent tűz lángolt.

    A boldogságnak ennél egyszerűbb és nemesebb rajzát már képzelni is alig lehet.
    Kisfaludy e néhány sorban felhőtelen házi életében enged pillantanunk, s a költészetének jellemzésére szánt rövid kitérés után akaratlanul is visszatereli érdeklődésünket az egykor büszke, kegyetlen szépséghez, ki most már örömeiben részese, gondjaiban vigasza, falusi magányának őrangyala lett.
    A fiatal pár közvetlenül egybekelése után (1800) Kámban, Vas-megyében, telepedett meg, majd 1805-ben Kisfaludy családi birtokára, Sümegre költözött át.
    Itt az „ősi fészekben”, a szerelem ölelő karjai között, irodalmi működése mellett a mezei gazdaság képezte Kisfaludy Sándor kedvenc foglalatosságát.
    Horácz boldog embereként, távol a nagy városok zajától, itt pihente ki a háborús esztendők ezer fáradalmát.
    Ábrándjainak egykori részese, vágyakodásának örökös tárgya gondos hitvessé vált. Szeretettel vitte a háztartás terheit, sőt ha szükség volt rá, az egész gazdagságnak kormányzatát.
    Toldy a költő irodalmi hagyatékában egész csomó levelet talált.
    E levelek arról tanúskodnak, hogy Szegedy Róza nemcsak Múzsája volt Kisfaludy Sándornak, hanem harmincöt éven át hű támasza és segítsége is az élet terhes útján.

Forrás: Szana Tamás: Magyar költők szerelmei. Budapest, 1887. Kiadja Hornyánszky Viktor könyvnyomdája

Kisfaludy Sándor (1772-1884): A kesergő szerelem - I. ÉNEK

 

Del vario stile, in ch’lo piango, e ragiono
Fra le vane speranze, e’l vano dolore;
Ove sia chi per prova intenda amore,
Spero trovar pieta, non che perdono.
PETRARCA.

I. ÉNEK

Mint az őzek az erdőben,
A halak a vizekben,
Madarak a levegőben,
a méhek a kertekben:
Oly szabadon s kedvem-telve
Éltem egykor napjaim!
Vígan lejtve, énekelve
Űzém kicsiny bajaim.

Erő vala tetememben,
Minden bajt megláboltam;
Tehetség volt tűzlelkemben,
A sorsot csak gúnyoltam;
Nem ismervén veszedelmet,
Nagy dolgokat koholtam;
Nem ismertem a szerelmet;
Egek, be boldog voltam!

Szóljon bár a hímes mező
Füvei közt fülelő
És estvénként lengedező
Illatos nyári szellő:
Ha valaha duplázta-e
Sohajtásom fuvalmát?
Avagy háborította-e
Zokogásom nyugalmát?

Szóljon bár a csörgedezve
Folydogáló csermelye,
Hol, kebelem ömledezve,
Oly sok estvém eltele:
Ha valaha könnyeimből
Egy cseppecskét ivott-e?
Bút nézett-e szemeimből,
S panaszt tőlem hallott-e?

Barátságot szép lelkekkel
Szívem szerint kötöttem,
S érzelmimet jó szivekkel
Enyelegve közlöttem.
Kedvelvén a társaságot,
Akkor én nem gondoltam
Ennél nagyobb boldogságot:
Egek, be boldog voltam!

Nyúgalomra bocsátkozván,
Könnyen elszenderedtem;
S szép álmokkal múlatozván,
Új örömre ébredtem.
Nem ismervén a szerelmet,
Senkinek sem hódoltam,
Nem éreztem szívgyötrelmet:
Egek, be boldog voltam!

De most oda boldogságom,
Oda örömnapjaim!
Oda van szép szabadságom,
Hajh, meggyültek bajaim!
Egy gőgös szép megsebzette
Csalt nem sejtett szívemet:
S tehetetlen rabbá tette
Fellengve járt lelkemet!

A bú marokkal szaggatja
Ifjuságom virágit;
A mirígy tűz száragatja
Szép reményim zöld ágit.
Teli arcom elsorvadott,
Lehulltanak rózsái;
Vidám szemem beapadott,
Elhúnytanak szikrái.

Oda könnyű nyájasságom,
S enyelgő víg tréfáim;
Ellankadott bátorságom,
Búban másznak óráim.
Tetememnek fogy ereje,
Kedvekben nem enyhülhet;
Roncsolt agyomnak veleje,
Elmém már nem repülhet.

Kerülöm a mulatságot,
Epedezek, búsongok;
Kerülöm a társaságot,
Magánosan bolyongok.
A barátság deríteni
Édes szóval igyekszik;
De nem képes enyhíteni:
Szívemen nagy terh fekszik.

A pataknak siralmimmal
Bővítem most vizeit;
A Bakonynak panaszimmal
Töltöm vadon völgyeit.
A szép tavasz kellemi
Lelkem fel nem vidítják;
A madarak szerelmei
Szívem inkább búsítják.

Nyúgalomra telepedvén,
Alva is csak szenvedek;
Álmomban is gyötrődöm én,
S új kínokra ébredek.
A napkelet, napenyészet
Búmban tünődve talál;
Kihalt nékem a termésezt:
Éltem egy hosszú halál.

Látja jól azt a kegyetlen
Mint lankadok, epedek;
Tudja jól az érzéketlen,
Érte mennyit szenvedek;
De mint ezen nem könyörül,
És nem szán ő engemet!
Sőt talán még azon örül,
Hogy így dúlja éltemet.

Egy mosolygó tekintettel
A kegyetlen istenné,
Bár ha színlett szeretettel,
Szívem boldoggá tenné.
Vajha tüzem apaszthatná
Könnyeimnek árjait! -
Vagy hát könnyem elolthatná
Szívem dühös lángjait!

1. DAL
Az életnek tengerében
Két örvény van: szív és ész;
A kettőnek egyikében
A jobb ember könnyen vész.
Az ész ezer bajt okozó:
Ezt el lehet kerülni;
 A szív, minthogy ragadozó,
Könnyű benn’ elmerülni.
Engem a sors forgó szele
Ez örvénybe csapott bele;
S elragadt ez engemet:
A szív szerzi vesztemet.

2. DAL
Hogy anyám megnyugtathatta
Minden kivánságomat;
S egy pohár víz elolthatta
Minden szomjúságomat;
Midőn gyermektársaimmal
Csigást, lapdást játszottam.
És rövidke lábaimmal
Lepkék után futottam;
Madárfészket keresgéltem,
Egy örömmel mást cseréltem,
Boldog voltam én akkor:
Oh gyönyörü gyermekkor!

3. DAL
Mikor egyszer pelyhesedtem,
S a gyermekből legény lett,
S gondolkodtam, elmélkedtem,
S a szív bennem érezett;
Hogy megjárták omladékit
Szívem s elmém Hellának,
S bámulandó dőledékit
A hajdani Rómának;
S gondolatim fellengeztek,
Kivánatim ébredeztek,
S érzeményim zsibongtak:
Örömim is borongtak.

4. DAL
A miolta felserdültem,
Keblem tüzet nevele;
Bizonytalan tárgyért fültem,
S így szívem nem fájt bele.
De mihelyt őt megpillantám,
Lelkem mindjárt megdobbant:
Ő az! Félve rebegé szám,
S a tűz bennem fellobbant.
Mélyen érezvén hatalmát,
Megvallottam diadalmát;
Hatalmát ő szereté:
Diadalmát megveté.

5. DAL
A szív minden, azt tartom én,
Mindennek az eleje;
A szív győzvén, vagy győződvén,
Jó vagy rosznak kútfeje,
Szívem szerzé örömimet,
Míglen még szabad voltam;
Szívem szerzi keservimet,
Miolta meghódoltam.
Lábához tevén szívemet,
És szívemmel mindenemet,
Esem e kelepcébe:
Hatalmának kényébe.

6. DAL
Semmiként se remélhetvén
A kemény szív irgalmát,
S tovább immár nem türhetvén
Fájdalmaim nagy halmát:
Vérző szívvel kifejtőztem
barátim karjaiból,
S a nagy harcba kiköltöztem
Hazámnak határiból.
Ott, hegyeken s völgyeken túl,
Hol Márs vért ont s népeket dúl,
Kínom végét, halálom,
Talán majd ott találom.

7. DAL
Mint a szarvas, kit megére
A vadásznak fegyvere,
Fut, de későn, foly már vére,
Vérzik tőle a csere:
Úgy futok én a pár szemtől,
A seb mellyem baljában;
Ázik a föld keservemtől
Lábam minden nyomában.
De hajh! Mennél tovább érek,
Annál jobban gyűl a méreg,
S beljebb rögzik szíembe:
Futok, hajh! de vesztembe.

8. DAL
A külföldön nyomorogva
A világot futosom,
S tétovázva, csavarogva
A vadságot bújdosom.
Midőn ébred a természet,
Korán én már tévelygek;
Midőn a nap elenyészett,
Későn is még szédelygek.
De oly helyre, haszontalan.
Nem juthatok, boldogtalan!
A hová a szerelem
Ne bújdosnék énvelem.

9. DAL
Boldog valék nyugalmamban,
Őtet még nem ismervén,
Mint a halak a folyamban,
Bú s gond nélkül éltem én.
A szabadság mezejében
Kényről kényre repültem,
S a barátság kebelében
Életemnek örültem.
Ámor sorsom irígylette,
S őt velem megismértette;
Láttuk egymást, s Ámor ott
Csak magamat nyilazott.

10. DAL
Elűzted a komor telet,
Te a földnek szerelme,
Ohajtva várt szép kikelet,
Te mindennek élelme!
Elérkezél kellemiddel,
Itt veled a szép napok,
Teli minden kedveiddel,
De én rajtad nem kapok:
Mert élesztvén lángaimat,
Kettőzteted kínaimat:
Mindaddig hát, míg így téssz,
Tavasz, ellenségem léssz.

Forrás: I. Magyar Remekirók. Gyémántkiadás. HIMFY SZERELMEI. Első rész. A KESERGŐ SZERELEM. Irta KISFALUDY SÁNDOR. Pest,1858. Kiadja Heckenast Gusztáv.

Kisfaludy Sándor (1772-1884): Himfy szerelmei

ELŐSZÓ

    Van egy idő az ember életében, az életnek nyíló tavasza, melyben a magából kidagadó fiatal szív, s a szárnyára kelő fiatal  lélek, a földön és a nyomorult valóságon feljülemelkedvén, érzeményeit és gondolatjait a lehetség és képzeletek tündéres országában hordozza: az embernek legboldogabb ideje! Melynek szép, ámbár hiú, és soha be sem teljesedhető reményeit a megérett, megokosult ember, a legtűrhetőbb valóságért s a legigazabb bölcseségért is gyakran örömest visszacserélné. Ekkor minden egészséges fiatal szív és lélek, a virágzó legény szintúgy, mint a virágzó leány, poeta; poeta, mondom, de nem író: mert minden érzeménye, minden gondolatja poesis; csakhogy ritkának van kedve, alkalmatossága, ideje, és legritkábbnak nyelve, poesisét leírni.
    Én ama virágkoromban katona a hadi fogoly lévén, éppen azon helyeken, hol hajdan Petrarcának édes-kínos énekei minden szívet szerelemmel töltöttek, hol mintegy szerelmet lehet még most is az egész táj, a tüzes, jószívű franciák között, s éppen oly környülállásokban, melyek csak igen bizonytalanul engedék reménylenem, hogy hazámat és kedveseimet valaha megláthassam; én, ott a szomorú magányban, leírtam életem poesisét, azt, amit szívem érzett, vagy Himfy helyén érezhetett volna; leírtam, és magyarul írván, hazámba véltem lelni magamat. S bizonyos vagyok arról, hogy az én akkor környülállásimban minden érző s gondolkodó fiatal hazafi írt volna. Így támadtak HIMFY SZERELMEI, azon könyvecske, melynek foglalatja minden fiatal emberszívben, nagyobb vagy kisebb mértékben, megvagyon. Utóbb szolgálatomat elhagyván, és hazámnak s az anyatermészetnek kebelébe, szabad nemesfészkembe, visszakerülvén, jó barátim reá bírtak, hogy csak könnyen s futólag, sem a hideg, cikornyás, mindennapi, sem a tudományos száraz világ számára készült verseimet közre bocsáttatni engedjem.
    A kinyomtatott Himfy, minden hibái mellett (mert csak úgy ment ki kezemből, amint az a sok és különbféle környülállások és állapotokban, hevenyében érezve, gondola és írva vala), kevés idő múlva úgy elkapatott, hogy most már keresve is alig találja fel az olyan hazafitársam, kinek lelke magát Himfyben örömest fellelné, vagy a jelenlétben, vagy a szerelem évének mindenkor édesen eső emlékezetében: mert hajh, barátim! Akármit mondjon a hideg ész és a hidegebb vér: dulce est desipere in loco!
    Most Himfyt megegyengetve, amennyire az ilyen poesis egyengetést szenved, újra, ismerős és ismeretlen, de ha igaz magyarok, általjában tisztelt hazámfiai kezeikbe eresztem, és őseim indulatjával szeretett hazámnak oltárára leteszem, nem azon büszke gondolattal, mintha csuda mi jót és nagyot mívelnék; hanem azon édes, szíves hiedelemmel, hogy annyira szolgálok neki, amennyire vékony tehetségemtől kitelik. Ha hazám nagy birtokosainak hatalmokkal és tehetségeikkel bírnék, bizonyára nem unszoltatnám magamat, hogy, és nem kérdeném másoktól, mit és miként, szolgáljak hazámnak.
    Szerelmeknek szántszándékkal neveztem dalaimat, hogy ki-ki már első tekintettel megtudhassa, mi azoknak foglalatja: hogy nem a csillagzatok járásáról szóló, sem a kerek négyszegét fejtegető tudós munka, amit kezébe vesz; hanem csupán az érzeményeitől elragadtatott szívnek szava, és a felhevült fiatal elmének tündéres álmodozásai. Voltak, noha kevesen, kik dalaimnak homlokában megütköztek: mintha az emberi természetnek legerősebb, legnemesebb, legszebb, legboldogítóbb indulatja, minden jónak, szépnek, felségesnek kútfeje, minden szeretetre, dicséretre, csudálatra és követésre méltó dolgoknak szerzője, a szerelem, vétkes, bölcsekhez nem illő, tiltott, törvénytelen indulat volna! Mintha az egész emberség, az egész természet, sőt a mindennek teremtője által felszentelt tiszta szerelmet beszélleni, fejtegetni, énekelni illetlen volna! De, anélkül, hogy itt a szerelem apologiáját írjam, melyre az értelmes olvasók előtt úgy nem lehet szüksége, csak azt mondom: hogy én az olyan emberrel, aki soha tiszta, igaz szerelmet kebelében nem érzett, még szóba sem kívánok állani. „Der Liebe Wahnsinn ist ein heiliger Wahnsinn!” azt mondja Herder, igazán és bölcsen. – Vajha életünk szép ideje, melyben alkalmatosok vagyunk a szerelem és örömök érzésére s éneklésére, a sírig tartana! Vajha életünk komor telében is szinte úgy fogná a szerelem és öröm kebelünket, hogy a szívünket környülvevő unalom, zsibbadtság, csömör, hidegség, bágyadtság, érzéketlenség, tehetetlenség miatt meg ne kellene ütköznünk a fiatalság szerelmében; vagy n e kellene irigylenünk azt, amivel már nem bírunk!. Vajha Himfy boldog szerelmének géniusa minden házasságban uralkodhatnék! Akkor sok másként, és valóban jobban volna, mintsem most vagyok.
    Én tudós, én literátor nem vagyok. Sorsom, környülállásaim, hajlandóságom katonává, s utóbb mezei gazdává tevének. De becsülöm az igaz tudóst, a jólelkű, elmés literátort, mint az emberi szívek s elmék jóltevőjét. Kedvelem a tudományokat és szépmesterségeket, és hála légyen az egeknek, ezekben kedvét találó természetemért! Életem sok kellemes óráit köszönöm nékik, melyeket más vagy ásítozó unalommal, vagy legalább nemtelenebb, silányabb gyönyörűséggel tölt.A oskolai lterátor az oskola regulái szerint ne ítélje szabad, s talán szilaj, rendetlen kényen, tulajdon útján járó Pegasusomat; ha cselekszi, lássa: szabad azt tennie, valamint nekem szabad géniusomat követnem, és néki is szakállába mondanom:

„Weg mit der Schülerwissenschaft!
Welt weg mit Weisen, di sich blähen,
Und klügelnd, ohne Sinn und Kraft,
Zu Heu des Lebens Blumen mähen.”

    Által nem látom, miért kellene teljességgel az oskolai regulákhoz eskünnünk. Ki szabott rendet az első poetának, ha nem a természet? Mostohább-e hozzánk mostaniakhoz az anyatermészet, mintsem a régiekhez, hogy teljességgel majmaik legyünk? Annyival szegényebb, silányabb, gyermekiebb-e a mostani emberszív, emberlélek, hogy soha szabadságával, maga kényével, tulajdon útján, tulajdon módjával ne élhessen, hanem mindég a régiek rabja s majma legyen, és azoknak nyomain járjon?  Én úgy vélekedem, hogy valamint az ennyi ezeredik világosabb, formáltabb emberi nemzetségben teljességgel originál és új lenni nevetséges képtelenség, sőt lehetetlenség. Úgy magát teljességgel a régiekhez kötni, és önkényesen menni nem merni, ha nem gyalázat is, de gyengeség. Úgy is csak az elsőség eredetiség: mert az embernek elejétől fogva mindég egy az ő természete, csak az ő legkisebb vonásaiban különbözik. Ami az emberben nincs, nem jöhet az emberből. Hányszor van, hogy olyant olvasunk másik írásában, amit mintha magunk éreztünk és gondoltunk volna? Hányszor írunk olyant, amit noha magunkból vélünk eredni, mástól már régen érezve és gondolva volt hírünk és tudtunk nélkül? De éppen ez vonja az embert emberhez, a szíve szívhez. Ha az én lelkem mást, s viszont más az enyémet, ha mi egymást nem értjük, mi dolgunk legyen s lehetne egymással? – Csalatkozik tehát mindaz, aki Himfyt egészen originálnak mondja, noha egészen maga útján, szabadon jár; mindaz, aki Himfyt, ha fordításnak nem mondja is, minthogy nem mondhatja, más követőjének nevezi, noha némely helyeken úgy beszéli, int őelőtte más szerelmes szív beszéllett. Shakespeare, Milton, Tasso, Voltaire, Wieland, Schiller, Klopstock, és többek, nagy költők lettek volna, ha előttök Homer, Virgil, és mások nem éltek volna is. S anélkül, hogy magamat ezen dicső lelkekhez hasonlítani merném, vagy akarnám (mert a bölcs úgyis tudja, mit tartson játékomról, akármit mondjak; a nem bölcs pedig akármit tartson, mindegy), azt mondom: hogy, ha Petrarca és mások előttem nem énekeltek volna is, én Himfyt mégis írhattam volna, és így talán még nagyobb eredetiséggel: mert ami az emberben vagyon, az jöhet is az emberből.
    De ha Gyöngyösi, Zrínyi, Orczy, Faludi, Ányos, Bacsányi, Virág, Kazinczy, Verseghy, és főképpen nyelvünk Adelungja, még a sírnak partján is buzgó, ősz Szabó Dávid, előttem magyarul nem írnak vala; hátha  három Petrarca lakik vala is kebelemben. Himfy mégse születhetett volna. S csak ezen részről érdemelhetek dicséretet, a feljebb említett hazafiakkal együtt; csak azért, hogy magyarul írtam, ha az, amivel minden hazafi tartozik, hazának és nemzetének szolgálni, dicséretet érdemel. Vajha a köz jóra tett szolgálatot se magunk, se mások ne vennék annyira fel, amint vesszük: csak a dolognak ritkasága ad annyi érdemet az ilyen szolgálatnak. Vajha csak annyiba vennők, ha valaki hazájának szolgál, mint mikor valaki adósságát lefizeti! Vajha általjában véve az emberszív, legerősebb indulatjában oly kicsapó, oly erkölcstelen, oly szentségtörő, oly baromivá fajuló ne volna, hogy az igaz, hív, erős, lelkes, tiszta szerelem leírását úgy ne kellene tekintenünk, mint valamely száz esztendőben néha talán egyszer megtörténő, és sokak előtt még akkor is hihetetlen dolgot! S vajha a magyar literatura, s az ezzel együtt járni szokott nemzeti cultura és szerencse oly állapotban volna, hogy egy olyan természetes költőnek versei, mint az enyémek, s több hozzám hasonlóké, egyébre valók nem volnának, hanem hogy – pipát gyújtsunk velek!
    Még egyszer mondom: én tudós, én literátor nem vagyok:

D’un chant trop concerté
Fuyant l’ennuyeuse beauté,
Loin de faire un travall d’écrire,
Je m’en fais une volupté;
Moins délicatement flatté
De l’honneur de me faire lire,
Que de l’agrément de m’instruire
Dans une oisive liberté.

    Azonban most van ideje, hogy hazájáért, nemzetéért, nyelvéért minden hazafi tegyen, amit tehet. Most van ideje és foganatja a jó hazafiságnak. Ki-ki áldozzon, amivel tud! A jó hazafiság első kötelessége, első érdem. Szívvel, ésszel, értékkel teljesíthetjük ezen édes kötelességünket. Háromszor boldog, aki mind a hárommal áldozhat! Háromszor átkozott, ki mind a hárommal bír, és egyikkel sem cselekszi! Amely nemzetnek nyelve nincs, annak nincs hazája, csak szállása; nincs hazafisága, mert nincs hazája; és csak a szerencsés időknek tulajdoníthatja, hogy az ilyen nem nemzetet, hanem csoportot, más nagy nemzet el nem nyeli. Nem a föld, nem a folyók tartják öszve a nemzetet, hanem a nyelv. A magyar, kenyeret is alig kérhet magyarul az ó idegeneket tápálló és gazdagító fővárosaiban. A nyelv által közli szívét, eszét egyik ember a másikkal. A tudományokat, mesterségeket: egy szóval, a culturát, csak a nyelv által ehetjük magunkévá. Idegen nyelvek által csak legkisebb része míveltethetik nemzetünknek; s éppen azon része, melynek culturájával nem a haza él, hanem idegenek. Az a nyelv egy nemzetnek, ami a napfény az eleven világnak. Egy-két idegen nyelvek által formált hazafi csak egy-két pislogó csillag a nemzetnek setétlő egén. A nyelv köti az embereket egy oly nemzeti testté, melynek a politika vészei nem árthatnak. Nyelvünk nélkül egyenként ingadozó, gyökeret nem verhető, gyenge nádszálak vagyunk, melyeket a politikának legkisebb szelei kitekerhetnek: szóval, a nyelv lelke a nemzetnek. Szükség tehát főképpen nyelvünket a lehető tökéletességre hoznunk; hacsak mindörökké meg nem akarunk, a becsmérezés szerint, maradni egy, vélekedéseink, szokásaink, indulataink, vallásaink, nyelveink által széljelszaggatott, lelketlen, egyenetlen, visszálkodó, s mellette mégis nemzeti büszkeséggel nevetségesen felfújt embercsoport, más nagy, lelkes nemzeteknek csúfja. Mely gyalázatból a nemzetek istene minket most, jó királyunk és lelkes nádorunk által kegyesen kisegíteni látszik, csak magunk is akarjunk.
    (1807.)

Forrás: I. Magyar Remekirók. Gyémántkiadás. HIMFY SZERELMEI. Első rész. A KESERGŐ SZERELEM. Irta KISFALUDY SÁNDOR. Pest,1858. Kiadja Heckenast Gusztáv.

Kisfaludy Sándor: Csobáncz

Il crudo Amore
Si pasce ben, ma mon si sazia mai
Di lagrime, e dolore.
Guarini.

Ülj mellém a kandallóhoz,
Fel van szítva melege;
Csobáncz-várról, édes-kedves,
Im! halljad, egy agg rege: -
Múlt szüretkor Badacsonyon
Ezt Múzsámtól vettem én
Egykor, midőn magam bolygék 
A hegy szirtes tetején.

Sok történt ott, a mióta
E pompás hegy földjébe
Szőlő s gyümölcs ültetődvén
A vadonnak helyébe,
Esztendőnként sok úri nép
Gyűl oda a szüretre: -
László s Rózsa szerelmek is
Ott kelt e bús esetre.

 
*

1.
„Szép, jó s vitéz volt a kedves,
Nemcsak Vasban, Szalában
Volt legelső, - nem volt mása
Mátyás birodalmában;
Temetének annyi éke
Nem volt minden kelleme;
Bő értéke, híres neme
Nem volt minden érdeme:

2.
Fellengező, erős lélek,
Éles, mély tűz-értelem,
Nemes, bátor, igaz, nagy szív,
Lángoló hív szerelem
Voltak azon tulajdoni,
Melyek őtet szememben
Egyetlenné s – örökössé
Tevék az én szívemben.

3.
Itt ült velem legutólszor,
Engem általölelvén, -
Hű szerelme szerelmemnek
Teljesen megfelelvén.
Szüret vala itt akkor is:
A Balaton háborgott,
Zúgott a hegy a nagy szélben,
Hajh! És szívünk csikorgott!” -

4.
„Isten hozzád, Rózsa lelkem!
Megyek, úgy mond, Budára;
S kikeletre Bátoryval
Onnan török nyakára.
Teli, hallom, vitézekkel
Immár Mátyás udvarra,
S én ne mennék? – A ki nem megy,
Nem nemes, nem – magyar a’.

5.
Ha az Isten szerencsét ád, 
Visszahozom szívemet,
S borostyánnal koszorúzva
Viszlek haza, hölgyemet.
Szigligetben fogunk élni,
Szerelmünkben boldogok,
Hol fészkünkből kirepűlni
Egy könnyen majd nem fogok.

6.
De ha az Úr oly sorsot vet,
Hogy Szentgyörgyi egy fia
Vérét ontsa – érted foly az,
Édes haza, Hunnia! -
Akkor Rózsám, Gyulafy-faj,
Kesergvén a mátkáért,
Vigasztaljon e gondolat:
Szép halni a hazáért!”

7.
„Imígy szólott, súlyos kardját
Oldalára övedzvén;
Megdermedve, zúzott szívvel,
Magam’ kívül valék én:
S elszakadott kebelemtől! -
S elment a vad törökre! -
De fúlánkja szerelmének
Benn e szívben örökre! -

8.
Oda van ő! – felgyilkolva
Örömei éltemnek;
E nagy világ semmit többé
Nem adhat már szívemnek! -
Oda van ő! – utána, haj!
Haszontalan sohajtok;
Oda van ő! – legyek én is!
Egyebet nem ohajtok.”

l9.
Badacsonnak szüretjében,
A hegy felső felében,
Hol nehezen fogamzik már
Szőlő a szirt keblében;
Alatta egy vén diónak,
Senkitől sem láttatván,
Egy legördűlt ormon ülve,
Csak rigóktól hallatván,

10.
Imígy zengé, elmerűlve
Tengerében kínjának,
Szíve gyászos történetét
Egyedül csak magának,
Szegény Rózsa, - Balatonra
Meresztvén le szemeit,
S fuldokolva nyeldegelvén
Sűrűn omló könnyeit.

11.
A szép Rózsa! Gyulafynak
Dicsőséges leánya,
S a ki őtet csak ismérte,
Minden férfi bálványa:
A milyen szép és kellemes,
Oly felséges, kegyes, jó,
Dunán s Tiszán innen és túl
Nem volt hozzá hasonló.

12.
Bő, víg s népes volt Badacson
Az akkori szüretben:
Mozgott, hangzott az egész hegy
Fenn és alatt, kinn és benn.
Urai és asszonysági
Veszprim-, Somogy-, Szalának,
Ifjai és leányai
Mindnyájan ott valának.

13.
Durrogtanak a mozsarak,
Hogy a bérczek ropogtak,
Kongtak a még üres hordók,
Az ostorok pattogtak;
Harsogtak a tárogatók,
A hegedűk zengének,
Szólt a duda, tapsolt a táncz,
S a sarkantyúk pengének.

14.
De mint erre a bús Rózsa
Örömre nem gerjede;
Mint a féreg-marta rózsa
Lankada és csüggede:
Se nem látott, se nem hallott
Keservénél egyebet;
Se nem érzett, se nem tudott
Keservénél egyebet.

15.
Mert Lászlója, ki Mátyásnak
Diadalmas hadával
Dicsőséget ment aratni.
Pogány-földön kardjával,
S Mátyás halál-seregében
Harczolt Kemény-Mezején,
Sebet s utóbb halált nyere
Azon nyárnak elején.

16.
Épen, midőn kalangyákban
Feküdt még a gabona,
Akkor jöve a táborból
Csobánczra egy katona:
„Szentgyörgyitől jövök, úgy mond,
Az ő árva szolgája,
Hol van Rózsa, - a kisasszony, -
Szegény uram mátkája?

17.
Oh kisasszony! Kegyelmednek
Szomorú hírt hozok én:
László úrfi, kedves uram,
Meghalt Kenyér-Mezején!
Farkas előbb oda lett már,
Kit innen vitt magával;
Farkas után én gondoltam
Sárkány paripájával.”

18.
„Meg kell halnom, - eredj, mondá,
Ledűlve egy dúlt sánczra,
Mikor s mint lett halálomat
Vidd mátkámnak Csobánczra,
Emlékezzék meg énrólam,
Az ő holtig hívéről; -
De miattam le ne mondjon
Az életnek kedvéről.

19.
Legkedvesebb barátomat
Válassza ő férjének,
Boldogítsa Varjas Andrást
Szerelmével szivének!” -
„Imígy szólott, írni akart,
De jobb keze nem vala! -
S ugyanaz nap, pünkösd kedden,
S ugyan ottan – meghala!”

20.
Ily fenével kínzá Rózsát
E katona-jövevény; -
Óh iszonyú rút csalárdság!
Pokol-fonta szövevény! -
Az egész hír költemény volt;
Varjas András koholta,
S Orbán deák, a ki Rózsát
Ezen hírrel gyilkolta.

21.
Varjasnak már rég fájt fogadtak
Csobánczra és kincsére,
S fejét soká törte abban,
Mint ejthetné kezére;
Ezer tőrt és lépet vetett,
Hogy megfogja madarát;
De bármit tett, nem volt haszna, -
S csikorgatta agyarát.

22.
Hogy Szentgyörgyi táborba ment, -
Hah! Mint örült annak ez;
Remélvén, hogy a csatákban
Vagy Szentgyörgyi oda vesz,
Vagy hogy Rózsa elfelejti
Távollévő mátkáját,
S utóbb mégis néki adja
Szűzessége pártáját.

23.
De élt a’ még, megtartá őt
Az igazat védő ég;
S élt keblében hív szerelme, -
Sőt azóta nőtt az még.
S lefizetvén hazájának
A tartozott oltalmat,
Jönni készült, mátkájától
Megkérni a jutalmat.

24.
Se Rózsa nem felejté el,
A mit igért hívének;
S távolléte kétszerezte 
Lángját égő szívének.
Kosarat nyert, a ki kérte:
Halápy és Hagymásy,
Török, Pethő, Kanizsay,
Poky, Érsek s Szilvásy.

25.
Úgy cselekszik a távollét
A szerető szívekkel,
Valamint a szél fuvalma
A lángoló tüzekkel:
Ha csak kicsiny s gyenge a láng,
A szél mindjárt elfojtja;
De ha már elharapózott,
Azt még inkább felbojtja.

26.
Imígy látván füstbe menni
Varjas minden reményét,
Megcsengette körmöczikkel
Jól megtöltött erszényét:
„Orbán! (úgy mond ez ördöghez)
Jutalomúl ezt veszed,
Hogyha nékem te Csobánczot
És Rózsát megszerezed.

27.
Dárday, hogy ő húgait
A jószágból kitudád,
Mely az ő nagyanyjoké volt,
Nemde kétszáz sárgát ád? -
Ebben itt két annyi vagyon: -
Sajátod az órában,
Melyben Varjas lefekteti
Rózsát nyoszolyájában.”

28.
S poharak közt így végzének:
Közösűlés ne legyen
A mátkák közt, - tudósítást
Egy a mástól ne vegyen:
S utóbb László elvesztéről
bizonyos hír terjedjen,
Úgy hogy erről kételkedni
Akárki is feledjen.

29.
S úgy lett. – Orbán, a sátánfi,
A dolgot jól intézte;
Hogy Rózsát, mint elnyert konczot,
Varjas immár úgy nézte.
Varjasnak egy czimborása,
Ki Lászlóról halált írt
A táborból, hitelessé
Tevé ama költött hírt.

30.
Holtnak tartá László úrfit
Rózsa s minden atyafi;
Megkönnyezé derék vejét
Még maga is Gyulafy.
Sőt Tihanyban requiem is
Tartatott már érette.
Ott volt Varjas és deákja,
A kélt ördög, - s nevette.

31.
De ezáltal dolgát Varjasnak
Nemcsak jobbá nem tette;
Hanem minden reménységét
Egyszerre elvesztette.
S kétségb’esvén, hogy valaha
Megfoghatná madarát,
Dúlt, fúlt, ivott, káromkodott
S csikorgatta agyarát.

32.
Oh, de Csobáncz bezzeg hangzott
Rózsa szíve jajától;
Lászlót! Lászlót! Kért ő szegény
A vár minden falától.
Mérték nélkül volt keserve,
Haját, keblét szakgatta;
Földhöz sujtott reményeit
Éjjel-nappal siratta.

33.
Látván ezt az ősz Gyulafy,
Vigasztalta, kérlelte,
Dorgálta is gerliczéjét,
Óh! mert igen szívelte. -
De a lelkét vesztett szívnek
E föld már nem adott írt.
Vajh! Mért kellett elhinnie
Ama gyilkos hamis hírt!

34.
Mint ősszel a liliomszál,
Szemlátomást hervadott;
Tüze elhúnyt, lelke alélt,
Már könnye is apadott.
Ez utolsó szüret után
Már csak alig élhete;
Pedig László Budán volt már -
S kedveséhez siete.

35.
Budán volt már a király is 
Az országnak nagyjával,
S diadalmit innepelte
Bajnokinak javával.
A múlatság- s vígasságnak
Budán nem volt szünete;
De Lászlót ez nem ingerlé -
Kedveséhez siete.

36.
Mert hogy rég nem hallá hírét,
Se nem vette levelét
Mindég szívelt mátkájának, -
Borzogatta kebelét.
Tarsolyában sok gyöngy vala
Rózsájának számára;

Örült, midőn elképzelé,

Mint illik majd nyakára.

37.
Nagy-Vázsonyig Kinizsyvel
És többekkel útazott,
De késztetvén Csobáncz felé,
Nem veszteglett soká ott.
Napnyúgotkor indúlt onnan
Lovászával magával,
Farkassal, ki minden sorsot
Együtt viselt urával.

38.
Késő őszben volt ez a nap:
Már mindenütt elkele
Márton lúdja; a Bakonynak
Már lehullott levele.
Hideg szél fújt éjszak felől, -
Repült a ló serénye;
De kedvezve világított
A már telő hold fénye.

39.
„Rózsa! Rózsa! Közel vagyok, -
Hahogy hívem maradtál,
S megtartottad, a mit nékem
Badacsonyon fogadtál? -
Szigligetben fogunk élni,
Szerelmünkben boldogok;
Hol fészkünkből kirepűlni
Egy könnyen már nem fogok.”

40.
Ezt gondolá s több effélét
László úrfi magába’,
S nyargalt-nyargalt, hogy szikrát hányt
A száguldó ló lába.
Estve későn volt az immár,
Hogy kiért a tisztára, -
Felpillantott, és ráismert
Csobáncz-várnak fokára.

41.
Itt megtoppant paripája
És egy nagyot horkantott;
Mert épen egy nyúl az úton
Ott keresztül illantott.
De sarkantyút adván László
Ágaskodó lovának, -
Most még annál sebesebben
Nyargalt Csobáncz várának.

42.
Tovább jutván, a sziklák közt
Ott egy bagoly huhogott;
Borzadott Szentgyörgyi ott,
S bátor szíve dobogott:
Mert tudta még dajkájától,
Hogy semmi jót nem jelent,
A mit most hall s imént látott;
De a bajnok – tovább ment.

43.
Továbbá hogy oda jutott
A hegy gyöpös aljába,
A honnan felkanyarodik
Az út Csobáncz várába:
Szomorúan hallott kongni
A várban egy harangot: -
„Mit jelent ez!” – Az erő szél
El-elkapta a hangot.

44.
„Úrfi, lassan! (monda Farkas,),
Én itt nem jót érezek! -
Torba megyünk, - a faluban
Valakit megkérdezek.”
S egy paraszt jött épen szemközt,
S László imily kérdést tőn:
„Földi! Minek szól e harang?”
Válasz erre, jaj! – ez lőn:

45.
„Dicsértessék az Úr Isten!
Kisasszonyunk vívódik
Tegnap óta a halállal -
Mondják, szörnyen kínlódik!
Bár az Isten megtartaná!
Mert igen szép s igen jő;
Régen beteg: - lelkéért ez
A harmadik harangszó.”

46.
S mintha ezer kardot döftek
Volna László szívébe,
Elbődűle, - minden vére
Visszaszaladt keblébe;
S mint a nyíl a várban termett,
Lova eldűlt alatta:
De hajh! Rózsát László elől -
A halál elragadta.

Forrás: Magyar remekírók – A magyar irodalom főművei II. kötet. KISFALUDY SÁNDOR MUNKÁI – Sajtó alá rendezte és bevezetéssel ellátta HEINRICH GUSZTÁV II. kötet: REGÉK - Budapest Franklin-Társulat magyar irod. Intézet és könyvnyomda 1905.

Kisfaludy Sándor (1772-1844): Somló - Az előversből.

Pusztán áll, - az enyészetnek

Szomorittó bús jele;

Hajdan büszke Nemeseknek -

Most 'a baglyok' lakhelye

A' vár' setét falain most

Magas kórók lengenek,

'S a' falak' moh szakállában

Hangyák, férgek pezsgenek.

Szabadon jár 's üvölt a' szél

Az ablakon keresztül,

'S némán komor helyhezetben

Néha ott eggy bagoly ül.

Honnan hajdan a' Földes Úr

Kevély szemmel tekintett

A' környékre, hol több falú

Parancsokat tőle vett.

Borzasztó, bús, mélly csend hallgat

A' falak közt mostan ott,

Hol hajdan az Úri élet,

'S öröm mozgott és zajgott.

Csak a' róka, melly ott lakik

A' várnak eggy bólttyában,

Gördit néha meg eggy követ

A' köveken futtában.

Vagy a vércse visit ottan.

Ha megtérvén estvére,

A' vár felett kereng, lebeg -

'S ülni készül fészkére.

Vagy egy falfok,megemésztve

Az idő vasfogától,

Zuhan 's roppan le, megválva

Több százados társától.

Forrás: A régi magyar költészet remekei - A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig - Az általános és iskolai irodalmi műveltség előmozditása czéljából - Szerkesztette – a régi magyar irodalom történetével ellátta - Endrei Zalán - Budapest,1903. Beer E. és Társa ezelőtt „Kosmos” Műintézet VI. Aradi-utcza 8.