Del vario stile, in ch’lo piango, e ragiono
Fra le vane speranze, e’l vano dolore;
Ove sia chi per prova intenda amore,
Spero trovar pieta, non che perdono.
PETRARCA.
I. ÉNEK
Mint az őzek az erdőben,
A halak a vizekben,
Madarak a levegőben,
a méhek a kertekben:
Oly szabadon s kedvem-telve
Éltem egykor napjaim!
Vígan lejtve, énekelve
Űzém kicsiny bajaim.
Erő vala tetememben,
Minden bajt megláboltam;
Tehetség volt tűzlelkemben,
A sorsot csak gúnyoltam;
Nem ismervén veszedelmet,
Nagy dolgokat koholtam;
Nem ismertem a szerelmet;
Egek, be boldog voltam!
Szóljon bár a hímes mező
Füvei közt fülelő
És estvénként lengedező
Illatos nyári szellő:
Ha valaha duplázta-e
Sohajtásom fuvalmát?
Avagy háborította-e
Zokogásom nyugalmát?
Szóljon bár a csörgedezve
Folydogáló csermelye,
Hol, kebelem ömledezve,
Oly sok estvém eltele:
Ha valaha könnyeimből
Egy cseppecskét ivott-e?
Bút nézett-e szemeimből,
S panaszt tőlem hallott-e?
Barátságot szép lelkekkel
Szívem szerint kötöttem,
S érzelmimet jó szivekkel
Enyelegve közlöttem.
Kedvelvén a társaságot,
Akkor én nem gondoltam
Ennél nagyobb boldogságot:
Egek, be boldog voltam!
Nyúgalomra bocsátkozván,
Könnyen elszenderedtem;
S szép álmokkal múlatozván,
Új örömre ébredtem.
Nem ismervén a szerelmet,
Senkinek sem hódoltam,
Nem éreztem szívgyötrelmet:
Egek, be boldog voltam!
De most oda boldogságom,
Oda örömnapjaim!
Oda van szép szabadságom,
Hajh, meggyültek bajaim!
Egy gőgös szép megsebzette
Csalt nem sejtett szívemet:
S tehetetlen rabbá tette
Fellengve járt lelkemet!
A bú marokkal szaggatja
Ifjuságom virágit;
A mirígy tűz száragatja
Szép reményim zöld ágit.
Teli arcom elsorvadott,
Lehulltanak rózsái;
Vidám szemem beapadott,
Elhúnytanak szikrái.
Oda könnyű nyájasságom,
S enyelgő víg tréfáim;
Ellankadott bátorságom,
Búban másznak óráim.
Tetememnek fogy ereje,
Kedvekben nem enyhülhet;
Roncsolt agyomnak veleje,
Elmém már nem repülhet.
Kerülöm a mulatságot,
Epedezek, búsongok;
Kerülöm a társaságot,
Magánosan bolyongok.
A barátság deríteni
Édes szóval igyekszik;
De nem képes enyhíteni:
Szívemen nagy terh fekszik.
A pataknak siralmimmal
Bővítem most vizeit;
A Bakonynak panaszimmal
Töltöm vadon völgyeit.
A szép tavasz kellemi
Lelkem fel nem vidítják;
A madarak szerelmei
Szívem inkább búsítják.
Nyúgalomra telepedvén,
Alva is csak szenvedek;
Álmomban is gyötrődöm én,
S új kínokra ébredek.
A napkelet, napenyészet
Búmban tünődve talál;
Kihalt nékem a termésezt:
Éltem egy hosszú halál.
Látja jól azt a kegyetlen
Mint lankadok, epedek;
Tudja jól az érzéketlen,
Érte mennyit szenvedek;
De mint ezen nem könyörül,
És nem szán ő engemet!
Sőt talán még azon örül,
Hogy így dúlja éltemet.
Egy mosolygó tekintettel
A kegyetlen istenné,
Bár ha színlett szeretettel,
Szívem boldoggá tenné.
Vajha tüzem apaszthatná
Könnyeimnek árjait! -
Vagy hát könnyem elolthatná
Szívem dühös lángjait!
1. DAL
Az életnek tengerében
Két örvény van: szív és ész;
A kettőnek egyikében
A jobb ember könnyen vész.
Az ész ezer bajt okozó:
Ezt el lehet kerülni;
A szív, minthogy ragadozó,
Könnyű benn’ elmerülni.
Engem a sors forgó szele
Ez örvénybe csapott bele;
S elragadt ez engemet:
A szív szerzi vesztemet.
2. DAL
Hogy anyám megnyugtathatta
Minden kivánságomat;
S egy pohár víz elolthatta
Minden szomjúságomat;
Midőn gyermektársaimmal
Csigást, lapdást játszottam.
És rövidke lábaimmal
Lepkék után futottam;
Madárfészket keresgéltem,
Egy örömmel mást cseréltem,
Boldog voltam én akkor:
Oh gyönyörü gyermekkor!
3. DAL
Mikor egyszer pelyhesedtem,
S a gyermekből legény lett,
S gondolkodtam, elmélkedtem,
S a szív bennem érezett;
Hogy megjárták omladékit
Szívem s elmém Hellának,
S bámulandó dőledékit
A hajdani Rómának;
S gondolatim fellengeztek,
Kivánatim ébredeztek,
S érzeményim zsibongtak:
Örömim is borongtak.
4. DAL
A miolta felserdültem,
Keblem tüzet nevele;
Bizonytalan tárgyért fültem,
S így szívem nem fájt bele.
De mihelyt őt megpillantám,
Lelkem mindjárt megdobbant:
Ő az! Félve rebegé szám,
S a tűz bennem fellobbant.
Mélyen érezvén hatalmát,
Megvallottam diadalmát;
Hatalmát ő szereté:
Diadalmát megveté.
5. DAL
A szív minden, azt tartom én,
Mindennek az eleje;
A szív győzvén, vagy győződvén,
Jó vagy rosznak kútfeje,
Szívem szerzé örömimet,
Míglen még szabad voltam;
Szívem szerzi keservimet,
Miolta meghódoltam.
Lábához tevén szívemet,
És szívemmel mindenemet,
Esem e kelepcébe:
Hatalmának kényébe.
6. DAL
Semmiként se remélhetvén
A kemény szív irgalmát,
S tovább immár nem türhetvén
Fájdalmaim nagy halmát:
Vérző szívvel kifejtőztem
barátim karjaiból,
S a nagy harcba kiköltöztem
Hazámnak határiból.
Ott, hegyeken s völgyeken túl,
Hol Márs vért ont s népeket dúl,
Kínom végét, halálom,
Talán majd ott találom.
7. DAL
Mint a szarvas, kit megére
A vadásznak fegyvere,
Fut, de későn, foly már vére,
Vérzik tőle a csere:
Úgy futok én a pár szemtől,
A seb mellyem baljában;
Ázik a föld keservemtől
Lábam minden nyomában.
De hajh! Mennél tovább érek,
Annál jobban gyűl a méreg,
S beljebb rögzik szíembe:
Futok, hajh! de vesztembe.
8. DAL
A külföldön nyomorogva
A világot futosom,
S tétovázva, csavarogva
A vadságot bújdosom.
Midőn ébred a természet,
Korán én már tévelygek;
Midőn a nap elenyészett,
Későn is még szédelygek.
De oly helyre, haszontalan.
Nem juthatok, boldogtalan!
A hová a szerelem
Ne bújdosnék énvelem.
9. DAL
Boldog valék nyugalmamban,
Őtet még nem ismervén,
Mint a halak a folyamban,
Bú s gond nélkül éltem én.
A szabadság mezejében
Kényről kényre repültem,
S a barátság kebelében
Életemnek örültem.
Ámor sorsom irígylette,
S őt velem megismértette;
Láttuk egymást, s Ámor ott
Csak magamat nyilazott.
10. DAL
Elűzted a komor telet,
Te a földnek szerelme,
Ohajtva várt szép kikelet,
Te mindennek élelme!
Elérkezél kellemiddel,
Itt veled a szép napok,
Teli minden kedveiddel,
De én rajtad nem kapok:
Mert élesztvén lángaimat,
Kettőzteted kínaimat:
Mindaddig hát, míg így téssz,
Tavasz, ellenségem léssz.
Forrás: I. Magyar Remekirók. Gyémántkiadás. HIMFY SZERELMEI. Első rész. A KESERGŐ SZERELEM. Irta KISFALUDY SÁNDOR. Pest,1858. Kiadja Heckenast Gusztáv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése