ELŐSZÓ
Van egy idő az ember életében, az életnek nyíló tavasza, melyben a magából kidagadó fiatal szív, s a szárnyára kelő fiatal lélek, a földön és a nyomorult valóságon feljülemelkedvén, érzeményeit és gondolatjait a lehetség és képzeletek tündéres országában hordozza: az embernek legboldogabb ideje! Melynek szép, ámbár hiú, és soha be sem teljesedhető reményeit a megérett, megokosult ember, a legtűrhetőbb valóságért s a legigazabb bölcseségért is gyakran örömest visszacserélné. Ekkor minden egészséges fiatal szív és lélek, a virágzó legény szintúgy, mint a virágzó leány, poeta; poeta, mondom, de nem író: mert minden érzeménye, minden gondolatja poesis; csakhogy ritkának van kedve, alkalmatossága, ideje, és legritkábbnak nyelve, poesisét leírni.
Én ama virágkoromban katona a hadi fogoly lévén, éppen azon helyeken, hol hajdan Petrarcának édes-kínos énekei minden szívet szerelemmel töltöttek, hol mintegy szerelmet lehet még most is az egész táj, a tüzes, jószívű franciák között, s éppen oly környülállásokban, melyek csak igen bizonytalanul engedék reménylenem, hogy hazámat és kedveseimet valaha megláthassam; én, ott a szomorú magányban, leírtam életem poesisét, azt, amit szívem érzett, vagy Himfy helyén érezhetett volna; leírtam, és magyarul írván, hazámba véltem lelni magamat. S bizonyos vagyok arról, hogy az én akkor környülállásimban minden érző s gondolkodó fiatal hazafi írt volna. Így támadtak HIMFY SZERELMEI, azon könyvecske, melynek foglalatja minden fiatal emberszívben, nagyobb vagy kisebb mértékben, megvagyon. Utóbb szolgálatomat elhagyván, és hazámnak s az anyatermészetnek kebelébe, szabad nemesfészkembe, visszakerülvén, jó barátim reá bírtak, hogy csak könnyen s futólag, sem a hideg, cikornyás, mindennapi, sem a tudományos száraz világ számára készült verseimet közre bocsáttatni engedjem.
A kinyomtatott Himfy, minden hibái mellett (mert csak úgy ment ki kezemből, amint az a sok és különbféle környülállások és állapotokban, hevenyében érezve, gondola és írva vala), kevés idő múlva úgy elkapatott, hogy most már keresve is alig találja fel az olyan hazafitársam, kinek lelke magát Himfyben örömest fellelné, vagy a jelenlétben, vagy a szerelem évének mindenkor édesen eső emlékezetében: mert hajh, barátim! Akármit mondjon a hideg ész és a hidegebb vér: dulce est desipere in loco!
Most Himfyt megegyengetve, amennyire az ilyen poesis egyengetést szenved, újra, ismerős és ismeretlen, de ha igaz magyarok, általjában tisztelt hazámfiai kezeikbe eresztem, és őseim indulatjával szeretett hazámnak oltárára leteszem, nem azon büszke gondolattal, mintha csuda mi jót és nagyot mívelnék; hanem azon édes, szíves hiedelemmel, hogy annyira szolgálok neki, amennyire vékony tehetségemtől kitelik. Ha hazám nagy birtokosainak hatalmokkal és tehetségeikkel bírnék, bizonyára nem unszoltatnám magamat, hogy, és nem kérdeném másoktól, mit és miként, szolgáljak hazámnak.
Szerelmeknek szántszándékkal neveztem dalaimat, hogy ki-ki már első tekintettel megtudhassa, mi azoknak foglalatja: hogy nem a csillagzatok járásáról szóló, sem a kerek négyszegét fejtegető tudós munka, amit kezébe vesz; hanem csupán az érzeményeitől elragadtatott szívnek szava, és a felhevült fiatal elmének tündéres álmodozásai. Voltak, noha kevesen, kik dalaimnak homlokában megütköztek: mintha az emberi természetnek legerősebb, legnemesebb, legszebb, legboldogítóbb indulatja, minden jónak, szépnek, felségesnek kútfeje, minden szeretetre, dicséretre, csudálatra és követésre méltó dolgoknak szerzője, a szerelem, vétkes, bölcsekhez nem illő, tiltott, törvénytelen indulat volna! Mintha az egész emberség, az egész természet, sőt a mindennek teremtője által felszentelt tiszta szerelmet beszélleni, fejtegetni, énekelni illetlen volna! De, anélkül, hogy itt a szerelem apologiáját írjam, melyre az értelmes olvasók előtt úgy nem lehet szüksége, csak azt mondom: hogy én az olyan emberrel, aki soha tiszta, igaz szerelmet kebelében nem érzett, még szóba sem kívánok állani. „Der Liebe Wahnsinn ist ein heiliger Wahnsinn!” azt mondja Herder, igazán és bölcsen. – Vajha életünk szép ideje, melyben alkalmatosok vagyunk a szerelem és örömök érzésére s éneklésére, a sírig tartana! Vajha életünk komor telében is szinte úgy fogná a szerelem és öröm kebelünket, hogy a szívünket környülvevő unalom, zsibbadtság, csömör, hidegség, bágyadtság, érzéketlenség, tehetetlenség miatt meg ne kellene ütköznünk a fiatalság szerelmében; vagy n e kellene irigylenünk azt, amivel már nem bírunk!. Vajha Himfy boldog szerelmének géniusa minden házasságban uralkodhatnék! Akkor sok másként, és valóban jobban volna, mintsem most vagyok.
Én tudós, én literátor nem vagyok. Sorsom, környülállásaim, hajlandóságom katonává, s utóbb mezei gazdává tevének. De becsülöm az igaz tudóst, a jólelkű, elmés literátort, mint az emberi szívek s elmék jóltevőjét. Kedvelem a tudományokat és szépmesterségeket, és hála légyen az egeknek, ezekben kedvét találó természetemért! Életem sok kellemes óráit köszönöm nékik, melyeket más vagy ásítozó unalommal, vagy legalább nemtelenebb, silányabb gyönyörűséggel tölt.A oskolai lterátor az oskola regulái szerint ne ítélje szabad, s talán szilaj, rendetlen kényen, tulajdon útján járó Pegasusomat; ha cselekszi, lássa: szabad azt tennie, valamint nekem szabad géniusomat követnem, és néki is szakállába mondanom:
„Weg mit der Schülerwissenschaft!
Welt weg mit Weisen, di sich blähen,
Und klügelnd, ohne Sinn und Kraft,
Zu Heu des Lebens Blumen mähen.”
Által nem látom, miért kellene teljességgel az oskolai regulákhoz eskünnünk. Ki szabott rendet az első poetának, ha nem a természet? Mostohább-e hozzánk mostaniakhoz az anyatermészet, mintsem a régiekhez, hogy teljességgel majmaik legyünk? Annyival szegényebb, silányabb, gyermekiebb-e a mostani emberszív, emberlélek, hogy soha szabadságával, maga kényével, tulajdon útján, tulajdon módjával ne élhessen, hanem mindég a régiek rabja s majma legyen, és azoknak nyomain járjon? Én úgy vélekedem, hogy valamint az ennyi ezeredik világosabb, formáltabb emberi nemzetségben teljességgel originál és új lenni nevetséges képtelenség, sőt lehetetlenség. Úgy magát teljességgel a régiekhez kötni, és önkényesen menni nem merni, ha nem gyalázat is, de gyengeség. Úgy is csak az elsőség eredetiség: mert az embernek elejétől fogva mindég egy az ő természete, csak az ő legkisebb vonásaiban különbözik. Ami az emberben nincs, nem jöhet az emberből. Hányszor van, hogy olyant olvasunk másik írásában, amit mintha magunk éreztünk és gondoltunk volna? Hányszor írunk olyant, amit noha magunkból vélünk eredni, mástól már régen érezve és gondolva volt hírünk és tudtunk nélkül? De éppen ez vonja az embert emberhez, a szíve szívhez. Ha az én lelkem mást, s viszont más az enyémet, ha mi egymást nem értjük, mi dolgunk legyen s lehetne egymással? – Csalatkozik tehát mindaz, aki Himfyt egészen originálnak mondja, noha egészen maga útján, szabadon jár; mindaz, aki Himfyt, ha fordításnak nem mondja is, minthogy nem mondhatja, más követőjének nevezi, noha némely helyeken úgy beszéli, int őelőtte más szerelmes szív beszéllett. Shakespeare, Milton, Tasso, Voltaire, Wieland, Schiller, Klopstock, és többek, nagy költők lettek volna, ha előttök Homer, Virgil, és mások nem éltek volna is. S anélkül, hogy magamat ezen dicső lelkekhez hasonlítani merném, vagy akarnám (mert a bölcs úgyis tudja, mit tartson játékomról, akármit mondjak; a nem bölcs pedig akármit tartson, mindegy), azt mondom: hogy, ha Petrarca és mások előttem nem énekeltek volna is, én Himfyt mégis írhattam volna, és így talán még nagyobb eredetiséggel: mert ami az emberben vagyon, az jöhet is az emberből.
De ha Gyöngyösi, Zrínyi, Orczy, Faludi, Ányos, Bacsányi, Virág, Kazinczy, Verseghy, és főképpen nyelvünk Adelungja, még a sírnak partján is buzgó, ősz Szabó Dávid, előttem magyarul nem írnak vala; hátha három Petrarca lakik vala is kebelemben. Himfy mégse születhetett volna. S csak ezen részről érdemelhetek dicséretet, a feljebb említett hazafiakkal együtt; csak azért, hogy magyarul írtam, ha az, amivel minden hazafi tartozik, hazának és nemzetének szolgálni, dicséretet érdemel. Vajha a köz jóra tett szolgálatot se magunk, se mások ne vennék annyira fel, amint vesszük: csak a dolognak ritkasága ad annyi érdemet az ilyen szolgálatnak. Vajha csak annyiba vennők, ha valaki hazájának szolgál, mint mikor valaki adósságát lefizeti! Vajha általjában véve az emberszív, legerősebb indulatjában oly kicsapó, oly erkölcstelen, oly szentségtörő, oly baromivá fajuló ne volna, hogy az igaz, hív, erős, lelkes, tiszta szerelem leírását úgy ne kellene tekintenünk, mint valamely száz esztendőben néha talán egyszer megtörténő, és sokak előtt még akkor is hihetetlen dolgot! S vajha a magyar literatura, s az ezzel együtt járni szokott nemzeti cultura és szerencse oly állapotban volna, hogy egy olyan természetes költőnek versei, mint az enyémek, s több hozzám hasonlóké, egyébre valók nem volnának, hanem hogy – pipát gyújtsunk velek!
Még egyszer mondom: én tudós, én literátor nem vagyok:
D’un chant trop concerté
Fuyant l’ennuyeuse beauté,
Loin de faire un travall d’écrire,
Je m’en fais une volupté;
Moins délicatement flatté
De l’honneur de me faire lire,
Que de l’agrément de m’instruire
Dans une oisive liberté.
Azonban most van ideje, hogy hazájáért, nemzetéért, nyelvéért minden hazafi tegyen, amit tehet. Most van ideje és foganatja a jó hazafiságnak. Ki-ki áldozzon, amivel tud! A jó hazafiság első kötelessége, első érdem. Szívvel, ésszel, értékkel teljesíthetjük ezen édes kötelességünket. Háromszor boldog, aki mind a hárommal áldozhat! Háromszor átkozott, ki mind a hárommal bír, és egyikkel sem cselekszi! Amely nemzetnek nyelve nincs, annak nincs hazája, csak szállása; nincs hazafisága, mert nincs hazája; és csak a szerencsés időknek tulajdoníthatja, hogy az ilyen nem nemzetet, hanem csoportot, más nagy nemzet el nem nyeli. Nem a föld, nem a folyók tartják öszve a nemzetet, hanem a nyelv. A magyar, kenyeret is alig kérhet magyarul az ó idegeneket tápálló és gazdagító fővárosaiban. A nyelv által közli szívét, eszét egyik ember a másikkal. A tudományokat, mesterségeket: egy szóval, a culturát, csak a nyelv által ehetjük magunkévá. Idegen nyelvek által csak legkisebb része míveltethetik nemzetünknek; s éppen azon része, melynek culturájával nem a haza él, hanem idegenek. Az a nyelv egy nemzetnek, ami a napfény az eleven világnak. Egy-két idegen nyelvek által formált hazafi csak egy-két pislogó csillag a nemzetnek setétlő egén. A nyelv köti az embereket egy oly nemzeti testté, melynek a politika vészei nem árthatnak. Nyelvünk nélkül egyenként ingadozó, gyökeret nem verhető, gyenge nádszálak vagyunk, melyeket a politikának legkisebb szelei kitekerhetnek: szóval, a nyelv lelke a nemzetnek. Szükség tehát főképpen nyelvünket a lehető tökéletességre hoznunk; hacsak mindörökké meg nem akarunk, a becsmérezés szerint, maradni egy, vélekedéseink, szokásaink, indulataink, vallásaink, nyelveink által széljelszaggatott, lelketlen, egyenetlen, visszálkodó, s mellette mégis nemzeti büszkeséggel nevetségesen felfújt embercsoport, más nagy, lelkes nemzeteknek csúfja. Mely gyalázatból a nemzetek istene minket most, jó királyunk és lelkes nádorunk által kegyesen kisegíteni látszik, csak magunk is akarjunk.
(1807.)
Forrás: I. Magyar Remekirók. Gyémántkiadás. HIMFY SZERELMEI. Első rész. A KESERGŐ SZERELEM. Irta KISFALUDY SÁNDOR. Pest,1858. Kiadja Heckenast Gusztáv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése