Petőfi Sándor (1823-1849) A szerelem gyöngyei

SZERELEM GYÖNGYEI BERTÁNAK

I.
Szép vidéknek szépséges leánya!
Eszem azt a gyönyörű szemed -
Gyönyörű? Nem! Csak azért sem az, mert
Hazugságban hagytál engemet.

Hányszor mondtam, hányszor irtam én meg,
Hogy már láttam tiszta kék eget!
S ez hazugság, mert nem láttam addig,
Mig nem láttam a te szemedet.

Vetted észre? Milly hosszan merengtem
S millyen áhitattal szemeden?
Áhitattal függtem rajta, mint a
Haldokló szent a feszületen.

S te valóban megváltóm lehetnél,
Mindazáltal nem halnál te meg:
Holt, hideg fán nem függnél… ölelned
Kéne élő, égő keblemet…

Mit beszélek? Mit mondtam?… szerelmet
Tőled én nem, oh, nem várhatok!
Szerelemmel a szegény költőre
Áldást hozni mellyik lányka fog?

Mert szegénynek alkotá az isten
A költőt, s tán rendén is van ez:
Tarka, pompás toll nem ékesíti
A madárt sem, a melly zengedez.

Igy a költő egyszerűségében
Képes-e lyányt meghódítani?
Tündökölni vágynak a leányok,
S méltán… ők a föld csillagjai.

Te, leányka, az én csillagom vagy,
S tőlem senki nem tilthatja meg:
Ha keblemre nem tűzhetlek is, hogy
Szemeimmel ne kisérjelek.

Fog kisérni szemeim világa,
Fog kisérni vándorútamon.
A távolból ha nem melegítesz:
Legalább nézz rám, szép csillagom!

II.
Megteremtéd lelkem uj világát,
Szerelem dicső világa ez!
Hálából e szív, örök tüzével,
Istenséged szent oltára lesz.

Oh leányka, ha te nem szeretsz is,
Engedd meg, hogy szerethesselek,
Mert különben közten s a világ közt
Megszakadnak minden kötelek.

Vad, sötét föld keblem birodalma,
Fejedelme gyűlölő harag,
Harczban állok a nagy mindenséggel -
Szeretetre csak képed marad.

Képed  fény, az egyetlen egy fény,
Melly keblemnek éjjelébe jár,
Mint a rabhoz, földalatti börtön
Kisded ablakán, a napsugár.

Én szeretlek! Bár tudom: milly rém a
Nem viszonzott szerelem baja;
De kit annyi rém gyötör, szivemnek
Könnyü lesz ezt is megszoknia.

Nem viszonzott szerelem keserve!
Türelemmel hordom terhedet,
Mint az istenember a keresztfát,
Mellyen aztán megfeszittetett.

III.
Éj van, csend és nyúgalomnak éje,
A magas menny holdas, csillagos;
Szőke gyermek, kék szemű kökényfa,
Drágagyöngyem! Mit csinált te most?

Engem édes álmok környekeznek,
De nem alszom, ébren álmodom.
Minden álmam egy fényes királyság
S koronája te vagy, angyalom!

Beh szeretném most, ha lopni tudnék,
A lopás bármilly rút lelki folt!
Meglopnám az álmak kincstárát, hogy
Gazdagitsam a szegény valót.

IV.
Félre mostan, hagyjatok magamra,
Hagyjatok, ti régi czimborák!
Nem látjátok, hogy mi lett belőlem?
Czimerem most rózsa s nem borág.

Szerelemnek katonája lettem…
A lant, a dal töltött fegyverem,
Töltés benne forró érzeményem,
Boldog n! Ha a csatát nyerem.

Oh, ha nyernék, istenem, ha nyernék…
Tündérország, melly előttem áll;
Sikerüljön ezt bevennem: akkor
Én leendek a tündérkirály!

V.
Ablakodból hogyha kitekintesz:
Kertet látsz csak, kertet és eget.
(Adja isten, hogy legyen hasonló
E látmányhoz teljes életed!)

Képzelem: milly boldog vagy, leányka,
Hogy körűled illyen kert virít.
Jaj, de e kert sokkal boldogabb még,
Mert beléje néznek szemeid.

VI.
Nála voltam, a kedves leánynál,
Nála voltam, ismét eljövék.
Honn vagyok… honn? Nem tudom. Szédülök.
Kereng velem a föld és az ég.

Oh, mi szép, mi jó vagy te, leányka,
Szép és jó s olly lelkes honleány!
Te hazám leglelkesebb leánya,
Te hazám nemtője vagy talán.

Lyányka, neked költőt kell szeretned,
Más nem méltó birni tégedet,
Nem méltó más erre, mert hazát úgy,
Mind a költő, senki nem szeret.

Mit tegyek? Szólj, üdvem gyöngyvirága,
Mit tegyek, hogy megnyerhesselek.
Kész vagyok, kész mindent elkövetni,
Mindent, hogy megérdemeljelek.

De ha semmit nem tennék is, lyányka,
Érdemetlen nem vagyok reád:
Szerelemért csupán szerelem kell,
S én szeretlek, mint te a hazát!

VII.
Vasárnap volt. Nem felejtem én el
E napot. Lenn a kertben valánk.
Néztelek… te bokrétát kötöttél.
A nap jó kedvvel mosolyga ránk.

És midőn elkészült a bokréta,
Általad – oh, meglepetés! -
Általadtad azt nekem, leányka…
E gyönyörre minden szó kevés!

Általadtad nekem a bokrétát,
Most is itt van az szívem felett;
S ha fölhajtod egykor szemfedőmet,
Akkor is még szívemen leled.

Higy nekem, hogy szívem és bokrétád
Egy időben, együtt hamvad el…
Millyen édesen fog majd pihenni
Ő alatt e fáradt kebel!

S a míg élek, addig paizsom lesz.
Olly szükséges nekem a paizs!
Most merészen állok itt, ha mindjárt
Az egész föld ostromolna is.

Rágalom, gúny, ármány, balszerencse
Szórhatnak rám millió nyilat:
Szánakozva nézem ellenségim
E tündér virágpaizs alatt.

VIII.
„Drága orvos ur!” szólék eszemhez,
„Látogassa meg csak szívemet;
Látogassa meg, kérem… roszul van…
És gyógyítsa ki, ha még lehet.

Nagy bizalma van szívemnek önben,
Mert ön már többször segíte rajt.
De siessen, kérem, csak siessen,
Még talán elűzheti a bajt.”

És az ész, ez a jó háziorvos,
Nem kélsett, hanem lesietett,
És megrémült és fejét csóválta,
Meglátván a vérző beteget;

S így kiálta föl: „Fiatal ember,
Mit cselekszik ön, az istenért?
Sebe mélyebb s szélesb a Dunánál -
Mért is nem vigyáz magára, mért?

De legyünk csak egy kis türelemmel,
Még talán… talán segithetek.”
Szóla, és a sebet megvizsgálván,
Abba balzsamot csepegtetett.

„Ah!” felelt a szív, „ön a reménynek
Balzsamát használja?… hagyjon föl…
Kínom szörnyű… gyógyuljak, vagy haljak!…
A reménység sem gyógyít, sem öl.”

IX.
Hol van olly nagy pusztaság, mint keblem?
Oh, e puszta olly határtalan!
Jobbra, balra terméketlen föld, csak
Közepében egy élőfa van.

S hol van ollyan nagy élőfa, mint ez?
Árnyat az egész világra vet!
Tudjátok: mi e roppant fa keblem
Pusztájában?… ez a gyűlölet.

El fog dúlni e világborító
Fa, ha majd egy óriás megjelen.
E világborító fát eldöntő
Óriás a boldog szerelem.

X.
Sírba tették első szeretőmet.
Búm e síréj holdvilága volt.
Uj szerelmem, mint a nap, jött ez éjre.
Fölkelt a nap… halványúl a hold.

XI.
Nő szerelmem, egyre nő, pedig már
Végtelen tengerré árada.
És a mint nő: szaporodik benne
A szörnyeknek rémes tábora.

És ha benne a rémek mozognak,
És ha rajta szélvész vágtatott:
Föl az égre csap szilaj hulláma,
S lemos onnan minden csillagot.

És mi kelti e vihart?… az eszme:
Ha te, lyányka, nem lennél enyém!
Iszonyú ez éj és e sötétség
S villám benne égő agyvelőm.

Oh, az illy percz helyett egy öröklét
A pokolban áldás volna rám!… -
Múl a vész, a tenger csendesül, ha
Ezt az eszmét elzavarhatám.

Csendesül a tenger és lesimul,
És a tengerpartra lépek én,
S ott remények erdejében járok;
Oh, mi szép zöld erdő a remény!

A remények szép zöld erdejében
Két galamb ül s búg  e g y  ág felett,
S én, lyánykám, azt gondolom: jövőben
E galambpár én leszek veled!

XII.
Meg ne ítélj a találkozásról,
Melly közöttünk a legelső volt!
Mint magát ekkor viselte nyelem:
Az nem mindig ollyan néma, holt.

Ajkaimról hallhatják gyakorta
A beszéd megáradt folyamát,
S közbe tréfa úszik árján,
Mint enyelgő csónakoscsalád.

De midőn te véled összejöttem,
Ajkamon szó, hang meg nem jelent.
Fergeteg ha van keletkezőben:
Megelőzi temetői csend.

Fergeteg volt itt keletkezőben,
Fergetegre készült kebelem,
S az kitört már… ontja villámlását,
Mennydörgését a vad szerelem.

Zúg, süvölt és szaggat és ront és bont
Bennem a föllázadt fergeteg…
De tűröm; tán egykor, mint szivárványt,
Látom majd viszonszerelmedet.

XIII.
Voltak sokkal jelesebbek, mint én,
Hírök még is elfelejtve már.
Hát ti rátok, dalaim ,ti rátok
A jövendőben vajon mi vár?

Éltek-e ti még akkor, midőn már
Én fölöttem füvek lengenek?
Ugy, miként a lantnak húrja, melly, ha
Elszakad, még aztán is zeneg.

Nem bánom, ha, a mit eddig irtam,
Nem bánom, ha mind az elenyész;
Csak a mit te hozzád írok, lyányka,
Ezt ne bántsa elmulási vész.

S én hiszem, hogy ezt idő nem bántja:
S z e n t  lesz minden hozzád írt dalom,
Mert hisz azok a  m e n n y b ő l  erednek,
Kék szemedből, szőke angyalom!

XIV.
Vadonerdő a világ körülem,
Olly sötét, olly éktelen vadon!
Benne járok én, elfáradt vándor;
Éj van és az útat nem tudom.

Egy kicsiny fény rezg amott előttem
Ágak, bogak gyér nyilásin át;
Te vagy az, te szeretett leányka,
Követem fényednek sugarát.

Vajon e fény mécsvilág-e – a hol
Nyughatom majd – egy csöndes tanyán?
Vagy csalóka bolygótűz csak, a melly
Temetőbe… sírba visz talán?

XV.
Nincs jogom, hogy féltselek, leányka,
Mert hiszen nem is vagy még enyém;
Néha még is szerelemféltés, e
Legborzasztóbb mennykő üt belém.

Elsötétül a világ illyenkor…
Elsötétül? Nem, sőt meggyulad…
Végitélet van… az alkotó az
Angyalokkal trombitát fuvat.

Harsog az arkangyal trombitája…
Agyvelőm reng… szerteszét szakad…
Mert reám így dörg le az ítélet:
A te sorsod örök kárhozat!

XVI.
Száz alakba öltözik szerelmem,
Száz alakban képzel tégedet.
Majd sziget vagy s vívó szenvedélyem
Mint szilaj folyam fut körüled.

Máskor ismét, édes kedvesem, hogy
Szentegyház vagy, én azt gondolom,
És szerelmem mint repkény huzódik
Fölfelé a szentegyház-falon.

Néha gazdag útas vagy s szerelmem
Mint az útonálló megrohan,
Néha meg mint jámbor alamizsnás
Lép elédbe alázatosan.

Majd a Kárpát vagy, s én ott a felhő,
S mennydörgéssel ostromlom szíved.
Majd meg rózsalomb vagy, s én körűled
Csalogányként zengek éneket.

Im, szerelmem ekkép változik, de
Soha meg nem szűnik, mindig él,
S nem gyöngül, ha néha szelidebb is…
Gyakran csöndes a folyó, de mély!

XVII.
Megvallom, hogy én az iskolában
Rest tanúló voltam, szörnyü rest.
Légy tanítóm, jó leányka, tőled
Majd tanúlok édesörömest.

S okvetetlen tőled kell tanulnom,
A mit mostan tudni akarok.
Nem tanulják azt az iskolában,
Nem tudják azt a professorok.

Nos,leányka, léssz-e hát tanítóm?
Kell-e tőlem a professorság?
Azt szeretném én csak megtanúlni:
Mit tesz az a szó, hogy „boldogság”?

Nem kerül ám sok fáradságodba,
Ne gondold; csak egy kis perczig vársz…
Szólnod sem kell… minek?… egy tekintet
Mindent olly szépem megmagyaráz.

XVIII.
Álmaimban gyakran látogatsz meg,
Életemnek legszebb álma te!
Onnan van, mert rajzolásit elmém
Minden este véled végzi be.

Te vagy elmém végső gondolatja,
Mielőtt bezárkozik szemem.
Igy az égen, mielőtt az éj jön,
A szép alkony mindig ott terem.

Hejh, leányka, akarod-e tudni:
Álmaimnak foglalatja mi?
Rövid az, de olly szép!… látlak téged
Szerelemmel rám mosolygani.

Ha ez így van,mint álmodni szoktam,
Ha szeretsz tán engem, oh leány!
Add tudtomra, kérlek, hogy ne légyen
Boldogságom álomkép csupán.

De ha nincs így, oh, ha nem szeretsz, s tán
Kebled értem soha nem hevül:
Akkor… akkor legjobb lesz alunnom
És álmodnom véghetetlenül.

Kérem istent, hogy ne ébresszen föl
Az ítéletkor se engemet;
Jobb itt lenn csak álmodnom, hogy bírlak,
Mint a mennyben lennem nélküled!

XIX.
Szerelemnek lobogója szívem,
Érte két szellem viaskodik;
Rémes a harcz és mindennap eltart
Kora regtől késő alkonyig.

Egyik szellem, hófehér ruhába
Öltözködve, a vidám remény;
Másik szellem a mogorva kétség,
Öltözködve hollófeketén.

Egyre vínak, és nem tudhatom még:
Győzedelmes mellyikök lehet?
Attól tartok, hogy kettészakítják
E szerelmi zászlót, szívemet!

XX.
Alacsony kis ház az én lakásom;
A tiéd magas, nagy palota.
Jaj nekem, jaj én nekem, leányka,
Nem emelkedhetem én oda!…

De miért ne egyesülhetnénk mi?
Én hozzám le mért ne hajlanál?
Le a völgybe tér a hegy patakja,
S az égről a nap a földre száll.

Igy, mint a nap földre száll az égről,
És a völgybe hegyről a patak:
Palotádból, lelkem szép galambja,
Szállj le hozzám, hogy birhassalak!

Én hiszem, hogy boldogabb lennél te
Itt lenn nálam, mintsem odafenn.
A magasban hűvös levegő van,
A tavasz legszebb a völgyeken.

Szép tavasz vár, ha lejösz, leányka,
Szerelemnek ékes tavasza;
Nem mulandó e tavas viránya,
Mint az, mellyet a május hoza.

A mezőkre jő az ősz és hervaszt,
A hol látja a virágokat.
Titkos, rejtett kert szívem szerelme,
A hervasztó ősz rá nem akad.

Kell-e e kert, lyányka, és lejősz-e
Hajlékomba?… szűk s kicsinke bár:
Oh azért megférünk benne ketten,
Mint fészkében a páros madár.

Jőj le, lyányka, nem törődöm azzal,
Ha ott hagyod minden ékszered…
Mért is volna rajtad ékszer? Úgy is
Elhomályosítja azt szived.

XXI.

Mihelyest megláttalak, leányka,
Én azonnal megszerettelek.
Látásodkor úgy jártam, mint a fa,
A mellyet a villám gyujta meg.

Fa valék én, egy kiszáradott fa,
Mellynek lombja szertehulla rég.
Most örülök rajta, hogy az voltam,
Mert a száraz fa legjobban ég.

XXII.
Lyányka, mikor úgy együtt sétáltunk,
Én nem szóltam és te hallgatál.
Hejh4 ha tudnám, beh sokért nem adnám,
hogy te akkor min gondolkozál?

Én csak  illyenféléket gondoltam,
Hogy… izé… bizony már nem tudom:
Mit gondoltam? – csak hogy volt temérdek
Gyönyörűséges gondolatom.

Minden eszmém tündércsengetyű volt,
Melly bűbájosan csilingele,
Bájosan… de némelly’k ollyan búsan
Hogy szívem majd megrepedt bele!

XXIII.
A világtól elvonulva élni
Egy csöndes kis házfödél alatt,
Elvonulva, lyányka, véled élni…
Oh milly szép, milly édes gondolat!

Itt szeretném hagyni a világot,
Melly úgy sem más, mint egy csatatér.
Harczolunk s mi harczaink jutalma?
Legfölebb is tán egy kis babér.

És ezért küzködjem én örökké?
S megvagdalni hagyjam lelkemet?
A babér csak elfödi sebünket,
Elfödi, de nem gyógyítja meg.

Tedd kezembe kezedet, leányka,
S a hová vezetsz: megyek veled;
Oh de messze menjünk, hogy ne lássam
Távolról se a csatahelyet.

Messze menjünk és sebes léptekkel,
Hogy minket ne érjen majd utol
Mult időm emléke, e madár, melly
Harczaimról olly búsan dalol.

XXIV.
A mióta szerelembe estem,
Igazán, hogy féleszű vagyok.
Szemkötősdit játszanak fejemben
S falnak mennek a gondolatok.

Nem csoda, ha ollyasmit teszek, mit
Józanan tőlem nem láttatok,
A mit szinte szégyenlek kivallni:
A tükörbe is pillantgatok.

Reggel sokszor jó estét kivánok,
És jó reggelt, hogyha este van.
Isten hozott! Mondom a menőnek,
S annak, a ki jő: élj boldogan!

Tollam gyakran a porzóba mártom,
A tintát meg porzónak veszem.
S minden hagyján! De mikor szájamba
A szivar tüzes végét teszem…

Erre aztán elmondhatni ám, hogy
Valóságos szerelem sebe.
Te miattad kaptam, lyányka… illő
Volna, hogy csókod gyógyítsa be!

XXV.
Soha sem volt az szerelmes, a ki
Mondja, hogy rabság a szerelem.
Szárnyat ád ő, és nem rabbilincset,
Szárnyat ád ő… azt adott nekem.

S a madárnak nincsen ollyan szárnya,
Mint minőt a szerelem növeszt.
El sem kezdem olly parányisággal,
Mint a föld, hogy átröpüljem ezt.

Szállok én az angyalok kertébe,
Föl az égre, pillantás alatt,
S koszorúba fűzöm ott e kertnek
Lángrózsáit, a csillagokat.

Majd ez égi fény borit el, majd az
Alvilágnak éjszakája föd…
Szállok és egy pillanatban látok
Istent s mennyet, poklot s ördögöt.

Nincsen itt tér, nincsen itt időköz,
Hogyha szárnyam fölkerekedik;
A világnak megteremtésétől
Szállok a végső ítéletig.

S így ha mennyet és poklot bejárok:
A pokolban a mi gyötrelem
És a mennyben a mi üdvösség van,
Egy perczben mindazt átérezem.

XXVI.
A bokrétát, mellyet nekem adtál,
Háromszin szalaggal kötted át.
Szereted te a hazának szineit,
Lyányka, mert szereted a hazát.

Adok én is három színt cserébe:
A zöld színnek vedd reményimet,
A fehérnek halovány orczámat,
A pirosnak vérző szívemet.

XXVII.
Fa leszek, ha fának vagy virága.
Ha harmat vagy: én virág leszek.
Harmat leszek, ha te napsugár vagy…
Csak hogy lényeink egyesüljenek.

Ha, leányka, te vagy a mennyország:
Akkor én csillaggá változom.
Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy
Egyedüljünk) én elkárhozom.

XXVIII.
Őszi reggel járok a szabadban,
De hiába nézek szerteszét:
Sűrű ködnek fátyolában a táj,
A toronynak látni csak hegyét.

A természet elhagyott szentegyház;
Nincsen benne buzgó népe már:
A virágok… s hallgat orgonája,
Hallgat a sok énekes madár.

A természet néma szentegyháza
Fölzajlik még egyszer az idén
- A tavasznak mintegy viszhangjául -
A szüretnek megjövetelén.

A szüret víg, kellemes mulatság.
Gyakran ekkép söhajtott szívem:
Beh szeretnék én is szüretelni,
Mért nincs nekem is szőlőhegyem?…

Most beérném egyetlen gerezddel,
Egy egész szőlőhegy nem epeszt;
Hejh, beérném én veled, leányka,
Te legszebb, legédesebb gerezd!

XXIX.
Háborúval álmodám az éjjel,
Háborúba hítták a magyart;
Fölhívő jelül, mint hajdanában,
Országszerte járt a véres kard.

S fölriadt a véres kard láttára,
A kinek csak egy csep vére volt.
A szabadság drága koszorúja,
Nem hitvány pénz volt a harczi zsold.

Épen e nap volt menyegzőnk napja,
Az enyém, leányka, s a tiéd;
S én, hogy haljak a honért, elhagytam
Házasságunk első éjjelét.

Úgy-e, lyányka, a menyegző napján
Menni és meghalni, szörnyű vég?
És mégis, ha rá kerülne a sor,
Ugy tennék, mint álmamban tevék.

XXX.
Életem most egyetlen kívánság:
Megnyerhetni, lyányka, szívedet!
Néha mégis csaknem azt ohajtom:
Vajha ne szeretnél engemet.

Azt hiszem, hogy sorsom a tiéddel
Összekötni vétek volna tán;
Az enyém olly boldogtalan, olly bús,
A tiéd olly boldog, olly vidám!

Berekesszem a szelíd galambot
Vérszomjas vadállatok közé?
Tengerekre, vészes tengerekre
A kicsiny sajkát vezessem-é?

Nem járnál-e úgy mellettem, lyányka,
Mint ott a galamb s a sajka jár?
Megbirnád-e a balsorsot? Mellyet
Én megbírok, mert megszoktam már…

Csak szeress te engemet, leányka,
Szenvedésim tudni sem fogod.
Nem borúl el soha én miattam,
Nem borúl el fényes homlokod.

Megkiméllek bánatomtól téged,
Mint a föld a napot, kedvesét.
Víg, derült ő, s ha lenyugszik a nap:
Akkor lesz csak szomorú, sötét.

XXXI.
A letarlott, megsárgult vidéken
Szomorúan ül az őszi köd…
Mult időmnek szomorú emléke
Ősi ködként ült szívem fölött.

Feljön a nap fényes arczulatja
És eloszlik a szomoru köd…
Fényes arczod megláttam, leányka,
S világosság lett szívem fölött.

Oh de, lyányka, úgy ne tégy, mint a nap,
Melly azért veré el a ködöt,
Csak azért, hogy tisztán lássék: millyen
Hervadás van a világ fölött.

XXXII.
Ha az isten ekkép szólna hozzám:
„Fiam, én neked megengedem,
Hogy úgy halj meg, mint magadnak tetszik,”
Erre kérném akkor istenem:

Legyen ősz, de szép, szelíd, derült ősz,
Sárga lombon fényes npsugár;
Sárga lomb közt zengje végdalát egy
A tavasztól elmaradt madár.

S valamint az őszi természetre
A halál jön észrevétlenül:
Én reám is így jőjön… csak akkor
Vegyem észre, ha mellettem ül.

Ekkor, mint a lombon a madárka,
Zengjem én is el végdalomat
Bűvös hangon, melly le a sziveknek
Fenekére s föl az égbe hat.

És ha vége a varázséneknek:
Ajkaimat egy csók zárja be,
A te csókod, szőke szép leány, te
Földi lények legdicsőbbike! -

De ha ezt nem engedné az isten,
Kérném akkor, hogy tavasz legyen,
Harcz tavasza, hol rózsák teremnek,
Véres rózsák, férfikebleken.

S lelkesítve zengjenek a harczok
Csalogányai, a trombiták.
Ott legyek, s az én szivemből szinte
Nőjön egy halálos vérvirág.

S ha ledőlök ekkor paripámról:
Ajkaimat egy csók zárja be,
A te csókod, te szép szabadság, te
Égi lények legdicsőbbike!

XXXIII.
Elnémult a fegeteg süvöltő
Hárfájának zordon éneke.
Nyúgott a táj, mint az arcz, melly küzdött
A halállal s már kiszenvede.

Olly szelid, szép őszi délután van!
Itt-ott látni csak kis felleget;
A viharból úgy maradt meg ez, mint
Bús időkből az emlékezet.

A faluknak bádogtornyait a
Nap sugári megaranyozák;
Délibábak távol tengerében
Mint hajók lebegnek a tanyák.

Áttekintek a nagy láthatáron,
Rónaság ez, völgy- és hegytelen.
Szívem is most illy végetlen róna…
Nincsen benne más, csak szerelem.

Szívem ollyan tele szerelemmel,
Hogy terhétől csaknem elesik.
Úgy vagyok, mint a fa, mellynek ága
Alig bírja dús gyümölcseit.

Szívem így, megtelve szerelemmel,
Egy pohár, a melly csordultig áll…
Drága bor!… s ha a lyány porba önti?
Kár lesz… inkább idd ki te, halál!

XXXIV.
Arczképemmel,  lelkem arczképével
Ajándékozlak meg tégedet.
Nem bánom ha senkinek sem tetszik,
Csak neked tessék, lyánykám, neked!

Lelkem egy könyv, a melly mindig nyitva,
Olvashatja, ki mellette jár.
Olvassák is – a sok forgatásban
Össze is van az szaggatva már.

Lelkem gyűrű, egy aczélgyűrű; de
Láthatsz benne drágaköveket.
Legnagyobb, legszebb ezen kövek közt
Egy gyémánt, a tiszta becsület.

Lelkem oszlop, egy kősziklaoszlop,
Melly soha meg nem rendíttetett,
Nem reszket… csak egy, csak egy esetben:
Hogyha rá száll szép tekinteted.

Lelkem felhő, egy haragvó felhő,
Gyakran ontja a villámokat;
De, leányka, te ne félj! – a villám
Tölgyeket sujt, nem virágokat.

Lelkem Illés próféta, a mennybe
Száll a dicsőség lángszekerén…
Híj öledbe, lyányka, s lángszekérről
És mennyországról lemondok én!

XXXV.
Avvagy én már soha meg nem nyugszom?
Mindörökké tart e lelki harcz?
Oh leányka, e véget nem érő
Kínozással, mondd, hogy mit akarsz?

Mert te kínzasz, mert te gyötresz engem,
Pedig én meg nem bántottalak;
Vagy talán az megbántás előtted,
Hogy szeretlek, hogy imádalak?

És ezért kell olly sokat szenvednem,
Olly sokat, a mennyit csak lehet!
Szívemet megvesztegetted, lyányka,
Hogy örökké verjen engemet.

S ezelőtt még, ha reggeltől estig
Gyötörtettem is a kínpadon:
Az enyém volt a pihentető éj;
Most sem éjem többé sem napom!

Mint galamb száll én felém az álom,
De reám ne édesgethetem:
A galamb félénk madár… tovább száll…
elriasztja dobogó szívem.

Kérlek, lyányka, parancsolj szivemnek,
Csendesítsd le e vad pártütőt,
Nehogy egyszer a kétségbesésnek
Óráján keresztüllőjem őt!

XXXVI.
Azt hivém, hogy csak az emberek közt
Van irigység és kajánkodás.
Csalatkoztam! Mert amillyen a föld,
Ott fenn az ég egy cseppel se’ más.

Földön, égen nincs valódi béke;
Örökös harcz, örökös zavar.
Mint a földön, épen úgy az égen
Minden csak uralkodni akar.

A nap és éj háborút viselnek,
Hol az egyik, hol a másik nyér.
Mi a hajnal és az alkony?… a nap
S éj közötti harczban elfolyt vér.

És mi a hold? Egy zsarnok király ő,
És jobbágyai a csillagok.
És a jobbágy, ki nagyon tündöklik?
Jaj neki, mert számüzetni fog.

Hány jobbágyát számüzé e zsarnok!
Minden éjjel hull alá nehány…
Tán te is így fnyedért az égből
Számüzött csillag vagy, szép leány?

XXXVII.
Messze estem, oh lyánykám, beszédes
Szemeidnek szép sugáritól…
(Szemeidből jóság és vidámság,
E kedves két égi gyermek szól.)

Messze estem tőled, oh, te szép lyány,
Te aranyba foglalt drágakő!
De a nap, hol majd elédbe állok,
Ez a nagy nap nem sokára jő.

Nagy lesz e nap, sorsomat határzó,
Mint Waterloo Napoleonét,
Még király vagyok… kevélyen hordom
Koronámat, a fényes reményt.

Oh, de mi lesz éltem, ha fejemről
Porba hull e drága korona?
Mi lesz akkor éltem?… fájdalomnak
Oczeánján a Szentilona.

XXXVIII.
Millyen furcsa álmam volt az éjjel!
Lyányka, te megszúrtad szivemet,
És belőle minden vér kifolyt; de
Minden csep vérből egy rózsa lett.

Mit jelenthet ez az álom?… semmit,
Csak azt, hogy illyen a szerelem;
A szegény szivet halálra gyötri,
S ollyan édes ez a gyötrelem!

XXXIX.
Félre mostan, félre a fejemről,
Bú, te fekete, nehéz sisak!…
Jer, jókedv, te könnyü tarka csákó,
Mellyen pajkos tollak inganak.

Félre, bú, te lándzsa, melly szögezve
Vagy tulajdon gazdád keblinek…
Jer, jókedv, te szép virágbokréta,
Mit keblemre bátran tűzhetek.

Félre bú, te alvilági kínpad,
A mellyen a szív martírkodik…
Jer, jókedv, te hattyutollas párna,
Mellyen a szív mennyről álmodik.

Jöszte, jókedv!  Jöszte, víg barátom,
Csapjunk egy hatalmas ünnepet,
Olly hatalmast, a minő közöttünk
Még soha nem ünnepeltetett.

Jöszte, jókedv! Fényes szivárványod
Vond keresztül a nagy ég-iven;
Jöszte, kezd el szép szellemzenédet,
Hadd tánczoljon lelkem és szívem!

Kérdezed, jókedv barátom, hogy mért,
Mért tartunk illyen nagy ünnepet?
Csak azért, mert megtudom: a lyányka
Szeret-e hát avvagy nem szeret?

Hogyha visszatérünk a leánytól
És szerelmet tőle nem hozunk:
Messze utra küldelek, barátom,
S többé tán nem is találkozunk.

Megvallom, hogy eddig én reszkettem
Az időtől,m elly most jőni fog;
De kihamvadt bátorságom lángja
Most, hogy épen kell, megint lobog.

Gyalázat a gyáva katonára,
Ki a sikra búsfélénken áll -
Vigalomra hát – vigan rohanjunk
A csatába – élet vagy halál - -!

Forrás: Petőfi Sándor: A szerelem gyöngyei. Pest, 1845. Nyomatott Landerer és Heckenastnál