Ibn Háni al-Andaluszi (megh. 962): Embersors

 

Minden elpusztul, ez az igazság,

Hiába biztat, hazug az élet,

Mert napjainkat rövidre szabták

Csak hosszú vágyunk nem ismer véget.

Közeli sírunk itt van előttünk:

Mindig a jelent tapossa lábunk,

Jövőnkről álmot hiába szőttünk,

Rejtett titkába sohase látunk.

Érzékeink közt egy se oly tompa,

Miként a látás, ha messze ér is,

Övé legyen bár ezernyi pompa,

Gondolat, elme fontosabb mégis.

Ismerve gyarló emberi voltunk

Járhat-e boldog útat az elme?

Minthogy felettünk beszél a sorsunk,

Hallgat a nyelvünk béklyóba verve.

 

Forrás: Budapesti Szemle 1944. 267.kötet 800-805.sz.

Kusadsim (megh. 932): Az elhagyott

 

Elvittem hozzád szenvedélyem:

Hátha közbenjár érdekemben.

Nyugalmad váltig hivogattam,

De nem hallott meg az sem engem.

Elhagytad vérig megsebezve

Lángra lobbantott hű testvéred.

Kinek azóta fáj a lelke

S szemében izzó könnyek égnek.

Mikor a szívem elraboltad,

Szemeddel vágyat keltve bennem

Oly kínnak lettem martaléka,

Hogy bujdosóvá kellett lennem.

Világgá kergetted barátod,

Ki menekülne, vándorolna

S talán nyugalmat is találna,

Ha szívé elhagyhatta volna.

 

Forrás: Budapesti Szemle 1944. 267.kötet 800-805.sz.

Kusadsim (megh. 932): A kontár

 

Rossz a lant és rossz a játék,

Hangja békák brekegése,

Kontár kézben, lehangolt húr

Képes csak ily recsegésre.

Gyötrelem a hallgatónak,

Ki is robban ingerülten:

- Lesz-e vége? Szinte bánom,

Hogy még nem siketültem.

Mást penget és máskép gajdol,

Össze semmi sincs hangolva,

Mintha egyenlőtlen szárú

Háromszög vagy mi is volna.

 

Forrás: Budapesti Szemle 1944. 267.kötet 800-805.sz.

Mutanabbi (meghl. 965): Álmatlanság

 

Álmatlanság, álmatlanság!

Virrasztok, mert ég a vágyam,

Szerelmes kin könnye szántja

Arcomat az éjtszakában.

Zakatolva ver a szivem.

Madár sem szól, fény se villan:

Csak őt hallom, csak őt látom,

Hánykolódva vágyaimban.

Szenvedélyem lángja forróbb,

Mint a száraz kóró lángja,

Pedig az is holtra fárad

Az emésztő lángolásba.

Hogy korholtam a szerelmet,

Míg engem is meg nem ejtett!

Most csodálom, hogy halhat meg,

Ki szeretni elfelejtett.

Megbántam már, hogy bántottam

Sok szerelmes jó barátot,

Ma már minden szerelmesnek

Tiszta szívből megbocsátok.

Minddel, minddel együttérzek

Ó mert olyan földön járok,

Hol ameddig rajta élünk

Az elválás varja károg.

Ő mint vágyunk a világba!

Oly mulandó pedig minden,

Mennyi nemzet élt a földön,

Melynek ma már  híre sincsen.

Hol vannak a nagy Caesárok?

Rabjai kincs garmadáknak?

Porrá vált a kincsük régen

S ők is mind rég porrá váltak.

Hősök, kiknek seregétől

Szűk lett messze föld határa

Porba szálltak egytől egyig

Mindet szűk sír öble zárja.

Némák, hogyha hívják őket.

Mintha nem tudnának róla:

Nem tiltott a beszéd nékik,

Nyílhat ajkuk bátran szóra.

Bolondok a gazdagok, kik

Gőgös, büszke fővel járnak,

Mert értékes minden lélek

Előbb utóbb a halálnak.

Reménykedünk, amíg élünk,

Jaj, de oly mohó az élet,

És az ősz haj kérlelhetlen,

Észrevétlen lep meg téged.

Elröppen az ifjúság, hejh

Sirattam már hollófürttel

Míg arcomon nyílt a rózsa,

Mellyel később együtt tűnt el.

Megsirattam elmulásom

Régesrégen, frissen, épen,

Szinte, szinte elmerültem

Szemhéjaim bő vizében.

 

Forrás: Budapesti Szemle 1944. 267.kötet 800-805.sz.